ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN  9,10

IX. fejezet

Egy szép napon néhányan megkapjuk az áldoztatási engedélyt a püspök atyától. Én nagyon boldog vagyok, mert ifjúkori vágyam teljesül. Valahol a naplómban írom, hogy „ha beteghez vinnélek, ó, Uram Jézus, mit nem mondana neked az én szívem, amíg megbújnál keblemen, piciny, áldott Kenyere az életemnek?…” És az álom valósággá lett! Áldott legyen érte az imádott Szentháromság!

Bájos, égi illatú epizódok, csodálatos lélektalálkozások, Istenre-találások fémjelzik azt az időszakot. Hallgasd hát őket!

Egy alkalommal késve indulok otthonról a szokásos beteglátogatásra. Nem veszem észre, hogy esik az eső. Amikor kilépek, ugyancsak meglepődöm, de nincs idő a visszatérésre, mert a busz nem vár meg. A megálló nincs messze, így odáig nem ázom el. „Jó Jézusom, kérlek, én gondolok a te betegeidre, te meg gondolj az esőre, hogy el ne ázzak egészen!”­  mondom a szívem fölött rejtőző Jézusomnak.

Meglátogatom a betegeket, néhányat megáldoztatok, majd indulok hazafelé. Amint a portára érek és kikémlelek, látom ám, hogy az eső bizony nem állt el, de ismerős hangot hallok, majd én köszöntök valakit, mire az előbbi hang tulajdonosa hátrafordul.

„Ó, kedvesnővér! Meglátogatta a betegeimet?” – mondja kedvesen a kórház igazgató főorvosa. „Köszönöm, hogy ilyen hűségesen látogatja őket!”

Én visszaköszönök, majd a főorvos így folytatja:

„Ha elfogadja, szívesen hazavisszük. Éppen most jön a lányom a kocsival. Látom, ernyőt nem is hozott magával!”

„Köszönöm, főorvos úr! Valóban nem hoztam ernyőt, annyira siettem, de tudtam, a jó Isten majd gondoskodik rólam, hogy ne ázzak el.”

Beszállunk a kocsiba, és a kedves sofőr egészen az ajtóig szállít engem, és ott kiszállva csak benyitok a lépcsőházba egy esőcsepp nélkül… Hálatelt szívvel köszönöm meg Jézusomnak gyengéd beavatkozását, akire – tudom – mindig számíthatok.

            Egy másik epizód is annyira megható: A nagyhét szent napjait ünnepli a kereszténység. Ezekben a napokban több időt töltök a kórházban, így az otthoni készülődés bizony elmarad. Ez főképpen a kevésbé lelki vonatkozású aktusokra értendő, mint például a sonka beszerzése, bejgli és egyéb finomságok elkészítése. Mit számít mindez, ha ennek fejében még nagycsütörtökön is a szívükbe fogadhatják a betegek az Úr Jézust?! Takarítok, mosok, de a többi kérdés másodlagos.

Boldogan indulok a kórházba, az Eukarisztia gyönyörű ünnepén. Tudom, hogy a papoknak ilyenkor nem jut idejük a kórházra, ezért amit én megtehetek, azt örömmel elvégzem. Aki meggyónt húsvétra, azt a nagy ünnepen megáldoztatom. Akkora örömet szerzek a súlyosabb betegeknek, akik nem mehettek haza az ünnepekre a családi körbe, vagy akinek már családja sincs. De nem tudni, kinek a lelkében nagyobb az öröm: aki kapja az Élet Kenyerét, vagy az enyémben, aki akkora örömmel osztogatom?…

És elérkezik a húsvét szent ünnepe. Időm nagy része a betegek és a templomi liturgikus cselekmények között oszlik meg. Ünnep napján még elmegyek a püspöki nagymisére, hogy teljes legyen a sor, de annak dél elmúltával van csak vége, és nekem még ebédem sincs aznapra… Éppen indulnék kifelé, amikor egyik kis volt hittanosom felismer, és felhívja rám szülei figyelmét. Odakinn köszöntjük egymást, ám én sietnék a buszmegállóba, hogy le ne késsem, de ők tartóztatnak. Halkan megjegyzem, hogy ha nem mehetek el a busszal, nekem más lehetőség nem adatik és – még az ünnepi ebéd sem kész…

„Kedvesnővér, mi hazavisszük, mert éppen arrafelé tartunk!” -  mondják kedvesen. Hamarosan kocsiba szállunk, és útközben felidézzük a régi kedves emlékeket, majd én megérkezem, és kiszállva elbúcsúzunk.

Amint otthonomba lépek, kötényt kötök magam elé, hogy a legegyszerűbb ebédet elkészítsem magamnak, amikor megszólal a csengő. Kellemetlen érzés ilyen szoros pillanatban még valakit fogadni, de mosolyogva nyitok ajtót. A kedves házaspár áll az ajtóban, kezükben egy-egy letakart tálca, és meleg mosollyal mondják el jövetelük célját.

„Említettük anyának, hogy kivel találkoztunk, és amit csak éppen a fogai közt mondott ki, hogy ti. nincs mára ebédje… Anya már kész is volt a tervvel, és mivel mindennel elkészült akkorra, itt küldi, még melegen, az ebédet és a süteményt. Tessék jó étvággyal elfogyasztani!”

Persze, a szemeim megtelnek könnyel, és alig tudok szóhoz jutni a meghatottságtól. Hálásan megköszönöm a nem várt ajándékot, és a tálcákkal megrakodva visszatérek a konyhába. Készen vár az ünnepi ebéd: Odafönn mindenre gondoltak!

Leülök, és miután meghívtam az áldott Szentháromságot az Általa terített asztal megáldásához, könnyes meghatva kezdek az ebéd elfogyasztásához.

Ó, ha csak akkora hitünk lenne is, mint a mustármag, de az valóban hit lenne: kerek és valódi! – akkor – mondom magamnak, a csodák nem hiányoznának az életünkből! Mert a hit és a bizalom az a szükséges „reptér”, ahová az Isteni Fenség leszállhat adományaival a mi lelkünk és Szentlelke örömére.

                                                                       +

Annyi megható epizód jelzi kórházi látogatásaimat, és hányszor érkezem az utolsó percben, de még időben, hogy egy-egy lélek rátaláljon a Mennyei Atya megbocsátó szeretetére…

Sajnos, még mindig ott él a lelkekben a többévtizedes lelki rabszolgaság emléke, félelme, vagy a téves hiedelem, hogy a Betegek Kenete az utolsó kenet, aztán feltétlenül a halál következik, az a fekete, könyörtelen, amely mögül hiányzik a felfénylő Isten-arc…

Én, aki úgy megtanultam a Halál „szemébe nézni” ott a Közel-Keleten töltött idő alatt, szinte megrémülök a lelkekben élő Isten-kép és a földi élet igazi értelmének ekkora nemismerése, félreértelmezése láttán! Ha lehetséges, ilyenkor megpróbálom helyretenni a fogalmakat, majd elsietek, hogy minél előbb hívjam Isten valamelyik szolgáját, aki a szükséges Szentségeket kiszolgáltatja a rászorulóknak. Naplót lehetne írni ezekről az esetekről, annyira meghatóak és egyediek.

            Egy alkalommal késztetést érzek – és ez gyakran előfordul –, hogy odalépjek egy beteghez, akiről nem is sír le súlyos állapota. Rákérdezek, nem szeretne-e ő is megáldozni néha, mert van lehetőség a gyónásra, csak szólnom kell az atyának, és ő jön is.

„Kedvesnővér! – sír fel a beteg asszony –, én nem részesülhetek ekkora kegyelemben, mert elrontottam az életem!… Számomra nincs remény!” – és zokog tovább. Kórházi tapasztalataim nyomán megérzem a „halál szagát”, és derűsen mondom.

„Sőt, minden reménye megvan rá, kedves!” – és szeretettel megcirógatom a beteg arcát.

„De hogyan?! Maholnap vége mindennek, mert tudom, hamarosan befejezem a földi életet, és akkor hogyan?!” – mondja szinte kétségbeesve.

„Hát éppen ez az a pillanat, amikor mindent lehet és kell rendezni!” – válaszolom neki. „Ha óhajtja, még ma este lerakhat minden terhet, és boldogan nézhet a nagy találkozó elé.” És szépen megmagyarázom a tennivalókat, majd a beteg könnyes, meghatott köszönetétől kísérve elhagyom a kórtermet, hogy mielőbb eleget tehessek ígéretemnek.

Rá harmadnapra egy Istennel megbékült lélek hagyhatja el a számkivetés völgyét, hogy az irgalmas Atya karjaiba omoljon mély hálaadással.

Vagy G., akinek egyik gyermekét oktattam annak idején a hit ismereteire, s aki akkor már elvált a férjétől. Hű maradt házassági esküjéhez, de nem lévén felvilágosítva, évtizedeken át nem járult szentségekhez. Én erről nem tudtam, csak cirka l5-20 év múlva, amikor már nagyon súlyos beteg volt. Hosszú időre eltűnt a látóhatáromból.

Egy alkalommal egyik kórterembe lépve valaki rám köszönt. Nem tűnik ismerősnek. Ő megmondja a nevét, és visszaidézi a kedves emlékeket. Ekkor döbbenek rá, hogy a kedves G. asszony, akit a betegsége tönkretett. Elbeszélgetünk, és körülötte is terjeng az az ismert „szag”, amire olyan érzékeny vagyok…

„G. kedves, gondolt-e rá, hogy rendeznie kellene az életét: életgyónás, szentségek…?”

„Ó, de még mennyire szeretném! De tetszik tudni, hogy én elváltan élek...” – és elbeszéli élete keresztútját. Én megragadom az alkalmat, mert esetleg napjai lehetnek hátra, annyira a végét járja. Megnyugtatom, felvilágosítom, és megígérem, hogy munkám végeztével már megyek is az atyához, és elküldöm.

Minden úgy történik, ahogy meg van írva, de valami mégis másképp fejeződik be. Pár nap múlva ismét meglátogatom, de azzal a biztos tudattal, hogy már nem találom az élők sorában. Szomorú arccal közeledem a kórterem felé, és a szembe jövő nővért megkérdezem, hogy X. Y. nevű beteg meghalt-e már?

„G.? Dehogy! Jobban van, mint valaha! Tessék csak meglátogatni!”

Belépek a szobába, és ő az ágyszélén ülve ragyogó mosollyal fogad: „Kedvesnővér! Meggyógyultam! Az orvosok nem hisznek a szemüknek, mert megmondták, hogy nekem meg kellett volna halnom!” Leülök az ágya mellé és elmeséli a csodát, ami vele történt.

„Hát megérkezett az atya még akkor este. Meggyóntatott, feladta a betegek szentségét, megáldoztatott. Én abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a nagy boldogságtól a lelkem kirepül belőlem, és körülrepüli a világot, ami fényben tündökölt! Nem fértem a bőrömbe! Annyira boldog voltam, hogy csak hullottak a könnyeim… Egyedül ültem fel, amit már régen nem tudtam megtenni, a fuldoklásom elmúlt, és enni kértem… Nem mertek adni, mert már csak infúzióval éltem jó ideje. A reggeli viziten az orvosok megdöbbenve látták, hogy élek, hogy visszanyertem viszonylag az egészségemet, és a főorvos azt mondta: „Asszonyom, maga föltámadt, tudja ezt?!” De még mennyire hogy tudtam! És azóta eszem, ismét tudok aludni, és felülök, és kis segítséggel mozogni is tudok. Hát ezt művelte velem a jó Isten!” És hálásan megköszönte a közreműködést.

Valahányszor találkoztam vele kis otthonában is, mindig ragyogó átéléssel beszélte el a csodát, amiben az ő lelke részesült.

Vagy a Máriák és Erzsébetek, akik 30, 40 év után ismét járulhattak a Szentségekhez…

Vagy Irmus… Hosszú időszakon át visszatérő beteg, aki mindig mosolyogva fogad, akivel el is beszélgetünk, és megtudom, hogy apácáknál végzett. És ennél többet nem. Semmi utalás nem történik a lelki dolgokat illetően. Furcsa és elgondolkodtat… Vajon, milyen titok áll mögötte?!… De én csak imádkozom, és várom a kedvező pillanatot.

Már a két év folyamán párszor beutalták, és mindig hetekre. Egyre gyengébbnek látom, és ha beszélni akarok vele, mindig elutasít, hogy most nagyon gyönge, nem tud beszélni… Szűzanyám, segíts, mert ez a lélek nincs egészen Istennél, de egészen távol sincs tőle, de valami titka van…

Ismét az ismert osztályon látogatok, amikor benyitok abba a szobába, ahol ismét ott van Irma. Nagyon rosszul néz ki; nem adnék neki két hetet…

„Kis testvérem, most addig nem megyek el, amíg el nem árulod nekem, miért utasítottad mindig vissza őszinte közeledésemet. Látom az arcodon a Jézust szerető lelkek mosolyát, és ez sokat mond nekem… Te nála voltál, de valami történt az életedben, és…”

            „Ó, igaz! Ráéreztél… De már nem tehetem jóvá… Az egy procedúra volna…”

„De mi lehet az, hogy ne lehetne jóvátenni?” – kérdezem én. És elbeszéli nekem élete történetét.

„Idegenbe mentem férjhez, és a férj kedvéért elhagytam az egyetlen Aklot. Nem volt nyugtom egy életen át, és csalódtam is… Hazajöttem, de csak nem tudtam megnyugodni. És jött a betegség, a kórház, és a találkozások veled… Nem akartam beszélni a múltamról… De te kitartottál a barátságban: újra és újra szeretettel közeledtél hozzám. És most…”

„És most, mivel eljött az utolsó alkalom, ezt te is tudod, mindent jóváteszünk, és te boldog báránykaként borulsz a Jó Pásztor keblére, mert bűnbánóan hazataláltál… és Ő boldogan megbocsát…”

„De, én úgy tudom, ehhez a püspök hozzájárulása is kell!”

„Testvérkém, bízzunk mindent a gyóntató atyára. Ő majd tudja, mit kell tennie. Te csak a te részedet tedd meg bűnbánó lélekkel, és meglátod, milyen boldog leszel utána!” És könnyek csorognak a szeméből, és én melegen megölelem, majd elsietek, hogy még időben érkezzék a feloldozó Szeretet.

Röviden vázolom a helyzetet a kedves atya előtt, aki még aznap este bemegy hozzá, és mindent lerendeznek a beteg nagy megkönnyebbülésére és örömére. Kis idő múlva találkozom a menyével, és könnyes meghatottan mondja, hogy anyósa, hamarosan találkozásunk után, átköltözött az örök Hazába, és hogy olyan szépen halt meg.

Én meg boldogan trillázom el lélekben a Magnificátot, mert ahhoz az eltávozáshoz csak az illik igazán…

A következő eset meg felülmúl minden eddigit.

Egy anyuka, akinek a gyermekeit hitoktattam, elmondja nekem, hogy apósa, aki teljesen hitetlen, sőt, a marxista ideológia hű követője és kiszolgálója volt, megbetegedett. Már régóta imádkoznak érte, hogy egyre súlyosbodó állapota végkifejlete előtt valahogy Istenhez térjen. Lenne miből megtérnie, mert több ember földi élete szűnt meg általa… És az anyuka kéri, segítsek nekik imádkozni, amit én szívből meg is ígérek.

Idő múltán találkozunk, és örömmel újságolja az anyuka, hogy apósánál valami változás észlelhető. Azt mondta neki, hogy örül, mivel az unokái vallásos nevelést kapnak, sőt a fiúcska már elsőáldozó is volt… Aztán egyre többször óhajtja vallásos menyét a betegágyhoz… Egyre többször kerül hosszabb-rövidebb időre kórházba, és állapota súlyosbodik.

Egy alkalommal az anyuka közli velem, hogy most már nincs remény a jobbuláshoz, de hogy egyre szelídebb, mintha valami komoly változás ment volna benne végbe. Ha lehet, látogassam meg, de nem kell tudnia, hogy mi ismerjük egymást.

Egyik kórházi vizitem alkalmával fel is keresem a szegény embert. Sajnos „szimatom” itt sem csal, de hogyan közelítsem meg?… Istennek hála, a kis szelencében nálam van az Úr Jézus, így kettesben végezzük el a látogatást.

„Drága Jézusom, itt csak te segíthetsz! Kérlek, add ajkamra a szót, mert nem is tudom, hogyan kezdjek hozzá… De ekkora „halat” nem engedhetsz át ellenfelednek!… Meg kell mentened! És tudom, hogy meg is teszed!” És így lefegyverezve Jézusomat, már be is lépek a kórterembe. Megjegyeztem a beteg nevét, és így könnyen rátalálok. Pár kedves szót intézek egyikhez is, másikhoz is, majd az ő ágyához lépek, akin jól látni már, hogy „készülődik”. Megszólítom:

„Szeretettel köszöntöm ezt a kedves beteget is! Hogy van?” – és rámosolygok. Ő felnyitja a szemeit, és viszonozza a köszöntést, és akkor látja, hogy egy ismeretlen apáca áll az ágya mellett.

„Ugye, meglepődik, és kérdezi, ki vagyok, és miért jöttem?… Nem a nevem a fontos, hanem csak az, hogy ahová én betoppanok, azok a betegek egy kis mosolyt, vigasztalást kapjanak. Ezért járom a kórházat.”

Aztán pár mondat után rátérek a lényegre.

„Látom, kedves testvérem, hogy elég rossz állapotban van!”

„Bizony, bizony! – feleli ő –, és nem hiszem, hogy javulni fog…”

Csend. Én visszaröppenek a múltba, amikor ott a messzi földön olyan spontán lehetett beszélni a végső dolgokról, s észre sem veszem, máris visszazökkenek.

„Hát igen, én is úgy látom… De ugye, tudja, hogy nem a vég közeledik! Az élet nem szűnik meg, van folytatás, de van számadás is…”

„Hát igen…” – feleli az intelligens arcú beteg. Nincs semmi elutasító a lényében, sőt figyel, és várja a folytatást.

„De ilyen nagy útra komolyan fel kell ám készülni! – folytatom én – Jól meg kell nézni, nem kerültek-e súlyos akadályok életünk útjára, amit mi magunk helyeztünk oda bűneinkkel…”

„Hát igen…” – jön ismét a csöndes válasz.

„A legfontosabb azt megvizsgálnunk, nem ártottunk-e súlyosan másoknak… mert ugye, a szeretetről leszünk megítélve… S amit egynek tettünk az emberek közül – jót vagy rosszat –,  azt Jézus úgy veszi, mint amit vele tettünk…”

„Hát igen…”

„Megpróbáljuk hát bűnbánón Isten elé helyezni szegény, megtört lelkünket, és kérni Őt, hogy bocsásson meg, mert értjük már, mit rontottunk el…?”

„Igen, tegyük meg!” – jön a meglepő válasz.

 Megragadom az alkalmat, és én gyónok a beteg nevében Isten színe előtt, mert félek, hogy a betegnek nem lesz már rá ereje és ideje. Megkérem, hogy gondolatban kövessen.

„Istenem, nagyon bánom, hogy olyan súlyosan és annyiszor vétkeztem a szeretet ellen… Irgalmazz nekem, mert nálad van az irgalom!”

A beteg meghatva hallgatja és látni, hogy teljesen odafigyelt. Mivel nem is gondoltam rá, hogy esetleg másvallású – a menye nem említette, ezért rákérdezek:

„Testvérem, és ha kiküldöm az atyát, gyónásba is hajlandó ezt belefoglalni?”

„Igen, természetesen!” – jön a meglepő válasz. Semmi ellenállás…

Aztán meghatva búcsút veszek tőle, és elmegyek. Másnap, a heti látogatás alkalmával a püspök atya és káplánja kíséretében megyek, amíg azok gyóntatnak, én megáldoztatom a többieket, akik feliratkoztak. Kezemben a névsorral már indulok is, hogy megkezdjem a tennivalókat, amikor hirtelen visszalépek egy pillanatra, hogy valamit megkérdezzek, és benyitok egy szobába, ahol a két atya már működésbe lépett.

Hallom ám, hogy a püspök atya éppen akkor küldi az új káplánt az egyik beteghez ott a sarokban, hogy azt lássa el, mert nagyon rossz állapotban van. Én is odapillantok, és ismerősnek tűnik a pizsama színe, meg a beteg arca, de csak futólag pillantok rá, mert arra ügyelek, hogy el ne felejtsem a kapott utasítást. Aztán már kinn is vagyok a kórteremből.

            Lezajlik a szép heti látogatás; sok beteg részesülhetett Isten megbocsátó szeretetében. Te Deum, laudamus!

Másnap tudom meg, hogy az a beteg, ott és akkor, éppen az általam felkészített személy volt, akit előző este helyeztek át az elfekvő osztályra. A kapott kegyelmi fürdő után itt hagyta ezt a fekete földet, melyen az általa kiontott vércseppek irgalomért kiáltó rózsákká változtak bűnbánata hatására…

Könnyes szemekkel hallgatom a történet utolsó szakaszát, és alig hiszek a fülemnek, amikor megtudom, hogy az illető másvallású volt…

A betegek kenete eltörölte a bűnök utolsó nyomait is, de valószínű, hogy még Krisztus Szent Testét is magához vehette, mert még magánál volt, de arra nem jutott idő, hogy minden irányból kikérdezzék…És én könnyek között köszönöm meg Jézusomnak, hogy ismét királyi módon hallgatott meg: „Te felülmúlhatatlan az irgalomban, a megbocsátásban és a szeretetben! Hogyan adjak hálát neked?!”

Elmondhatatlan örömömre több lélek fejezi be földi életét Istenre találva, nemegyszer a betegágyon rendezett házasság boldog tudatában. Én meg eközben olyan lelki terhek alatt roskadozom… Hát kérem, a lelkeket nem adják ám ingyen!… Álmatlanság, hallatlan lelki támadások érnek, kísérnek egyre hosszabb időszakokon át. Vagy akkora fizikai fáradtság, hogy alig vonszolom magam. Főképpen a szívem okoz nekem sok gyötrelmet, amelyen átzubog a lelkekért érzett fájdalom, aggódás, és valóságos fizikai fájdalom gyötör hosszú periódusokon át.

Ekkor is orvoshoz fordulok, gyógyszerek is előíratnak, komoly vizsgálatok elvégeztetnek; a szív ultrahangos vizsgálata is megtörténik. Eredmény: „Kedvesnővér – mondja a doktornő –, bár ilyen jó állapotban lenne az én szívem az ön korában!”

És a kedvesnővér csöndesen megköszöni, és hazamegy, de le kell feküdnie, mert az a „jó állapotú szív” mintha nem akarná tovább szolgálni a gazdáját…

Jól tudom, hogy az én bajaimra nincs emberi gyógyszer, és vajmi ritkán keresem én ott a megoldást, mert amikor lejárt a „tartozás” vagy az együttérzés „adója” Jézusommal a lelkekért, akkor kis időre elveszik tőlem a terhet, és hihetetlen erőre teszek szert, amit sehonnan sem lehet igazolni, hacsak nem „föntről”…

Aztán ha nagyobb erőbevetésre van szükség a lélekmentésben, akkor Jézus ismét kiveti kis „mentőövét”, és akkor ott hánykolódik a viharos tengeren, és addig nem vonják be, amíg a nagy Tengerész nem látja az időt elérkezettnek. Nem aggódom önmagamért. Egészen Istenre bíztam életem minden percét, testem és lelkem életét, de főképpen az akaratomat. Isten akkor avatkozhat be az életembe, mások érdekében, és oly módon, ahogy azt Szent Fölsége jónak látja.

Ebben az időben ér nagyon szeretett nővérem elvesztése, akivel lelkileg úgy összeforrottunk. Szüleim már előbb meghaltak, így rajtuk kívül senkim sincs, aki emberi értelemben mélyebben megértene, és viszonozná szeretetemet a vérségi kötelék vonalán. Bár többen vagyunk testvérek, de a többiek egészen távol maradnak. Elfogadom, hogy közülük évekig senki sem nyitja rám az ajtót, levél, telefon sem érkezik, csak néha egyiküktől, bár én teszek kísérletet a kapcsolat ápolására. Jól mondta Jézus, hogy az Isten emberének csak a saját családjában nincs becsülete…

És egy alkalommal a többihez járul még egy „szíven döfés”, ami annyira megvisel, hogy a „motor” majdnem megáll. Olyan komoly a dolog, hogy még meghalt édesanyám is jelentkezik az illetőnél, és felszólítja, hogy hívja föl a megbántott, elhanyagolt testvért…

            Álmaim is az „átkelés” közelségére utalnak, s ez majdnem sikerül is, de az eset arra késztet, hogy szívmasszázst végezzek, mert a szív leállni készül. Akkora béke száll meg, hogy elmennék abban a pillanatban, de a kényszerű mozdulattal segítem a motort mozgásba hozni, aztán mélyeket lélegzem, és az megy tovább.

Ekkor hallom bensőmben: „Az is ilyen békés lesz, amikor elköltözöl!”

De a szívem annyira „fáj” hosszabb időn át, és a benső „vaku”-villanásai olyan mélységekbe villannak be, ami sok mindenre fényt derít.

Tudod, Don Eugenio, az a föntebb leírt „Isten-arc” akkora fénnyel és édességgel villan be lelkem piciny ablakán, hogy csak ennyi is már olthatatlan vágyat ébreszt a lélekben. Mi lesz hát akkor az igazi találkozáskor?!                                   

Ezekben a gyötrelmes napokban „látom” álmomban, amint egy földre fektetett, frissen ácsolt keresztre önként ráhelyezem magam, és karjaimat megadóan nyújtom ki a megfeszítés aktusához.

Fényes nappal van, amikor ez történik, de senkit sem látok fizikai szemeimmel, de bensőleg érzem, hogy ott vannak a „pribékek”, ám senki sem cselekszik. Lehunyt szemmel megadóan várok, de nem történik semmi. Ekkor hirtelen hangot hallok: „Téged nem az emberek… – és ekkor már félig ébren a fülemmel is hallom –, hanem a Szeretet fog föláldozni!”

És a távolban egy hatalmas fényt látok felvillanni, ami aranyfényű kis kemencének tűnik, és szelíden lángokat bocsát ki magából…

Akkora önátadással feküdtem a keresztre, hogy egy csöppnyi félelem sem volt bennem… Akkora béke honolt a szívemben még az ébredés után is, ami nem e földi tájak madárkája…

A következő éjjel meg a tengerparton találom magam, de egészen egyedül. Ott ülök a víz partján, és pár méterre tőlem, a parthoz közel egy öreg, vízmosta bárka vesztegel. Süt a nap, minden csupa fény. Közben arra leszek figyelmes, hogy a bárkából édes, csilingelő gyermekkacagás hallatszik, amint onnan a vízbe ugrálnak, ám láthatatlanok. Hangjuk után ítélve olyan háromtól ötéves kicsik lehetnek. Annyira vágyom közéjük vegyülni, és velük élvezni a víz simogató hűvösét, áttetsző tisztaságát, de valahányszor mozdulni akarok, mindig visszarettent az a párméternyi sáros, latyakos rész, ami a vízhez vezet. Eszembe jut a tiszta Rába folyó, ahová sima, finom homok vezetett, amelyen járva az ember sosem szennyezte be a lábát.

Ismét felhangzik az angyali kacagás, és én indulnék is, de nem bírom magam rászánni az említett ok miatt. Ekkor segítséget keresve nézek körül, amikor is a szeretteimet pillantom meg magam mögött, kissé félkörben, jobbra is, meg balra is. A szüleim és két nővérem ülnek ott (ők már Odaát vannak), és hangtalan biztatás van a lényükben, amit én felfogok, hogy tegyem meg az első lépést. Hisz olyan rövid a riasztó talaj mérete, aztán máris ott van a kristálytiszta víz és a bárka… Érzem biztató szeretetüket, de mégsem tudom magamat rászánni, - és felébredek.

Don Eugenio, évek múlva mondom el neked, hogy ez sem egy jelentéktelen álom volt, mert volt benne egy – akkor még számomra – érthetetlen momentum is. Úgy érzem, megfejtettem a jelentőségét. Mialatt ott ültem a vízparton, két egymáshoz simuló sötétkék tollú galamb suhant el kissé távolabb a légben, de a tekintetem irányában, és a nap fénye felragyogott a tollazatukon. Úgy tűnt, mintha odavetítették volna, akár egy kis filmkockát, de élőben. Kis ciklámenbe játszó lángkarika vette körül őket, melyből apró lángocskák lövelltek. Gyönyörködve néztem a tüneményt, ami háromszor megismétlődött.

Mélyebb ima és megértés révén a Szentháromságot vélem felfedezni benne, és jelzésértékű, hogy az álomnak köze volt az Éghez…

Nagyon nehéz időszak volt az, de annyi üzenetet hordozott, és annyi biztatást, amit azóta is a lelkemben őrzök.

Hetekig tartó szívproblémák jelentkeznek, reggeli mise után hazavánszorgás, majd kétórás pihenés, mert úgy érzem, elillan az élet belőlem… Még orvosi tanácsra a szívkatéterezésre is vállalkozom, de ott sem bukkanunk a baj igazi okára. Új gyógyszert ír fel a kardiológus, és valami enyhe változás be is áll, de kis idő múlva ismét rogyadozik a várkastélyom… Csendes vergődve élek át ismét pár hetet, majd erőre kaptok, és most hosszabb ideje nem jelentkeznek a tünetek.

X. fejezet

Majd egy napon felkérnek, hogy vállalnám el, a Szemináriumban az olasz nyelvoktatást. Megriadok egy kissé, mert úgy érzem, a feladat meghaladja az én felkészültségemet, de ha így is elfogadnak, akkor vállalom.

Bensőleg érzem, hogy a nyelvoktatással tulajdonképpen egy bizonyos feladatot bíz rám a Gondviselés, amit lelki fivéremen keresztül, aki olasz pap, vissza is igazol.

Lelki gyermekeimmé fogadom valamennyit, s a szívemben hordozom őket, és nem hiányoznak „anyai intelmeim”, melyeket a Lélek ihletése hat át.

Megható és mosolyra késztet, amikor végignézek a példás magaviseletű kis csapaton, mely az első évben nem is olyan kicsi: huszonnyolcan alkotják. Tehát a mosoly nem éppen az olaszórák alatt jelenik meg az arcomon, inkább a kis spontán „homíliák” alatt. Úgy hallgatják azok a kedves fiúk, mint a gyerekek az anya ajkáról a nagyon áhított mesét…

            Mély átéléssel beszélek nekik a papi hivatásról, annak nagyságáról, és éppezért a felkészülés fontosságáról. Elárulom nekik, hogy én mindent a Szűzanyától tanulok, és ha rábízzák magukat, akkor ő elvezeti valamennyiüket az Eukarisztikus Jézus mély szeretetére, az adorálásban eltöltött idő pótolhatatlan voltára. Mária a Szentlélek élő tabernákuluma, megismerteti velünk a Szentlelket, akinek akkora szerepe van a papi lelkiség kialakításában.

A másik fontos téma a bizalom és mélységes imádat a Mennyei Atya iránt, amit komoly lelkiélettel lehet elérni, s amelyre Jézus maga ad példát.

Aztán az önmegtagadás, a lemondani tudás pótolhatatlan szerepét taglalom nekik. Ezt annál is inkább, mert látom a jóltáplált, dohányzó fiatalembereket, és ezért nagyon komolyan hangsúlyozom a fent említett erények fontosságát: conditio sine qua non… Olyan feltétel, amely nélkül az erkölcsi élet, a hivatás, a vele járó nagyon komoly áldozatok teljességgel lehetetlenek… Bízom benne, hogy nem minden szavam hullott köves talajra…

Az utolsó évfolyam éppen búcsúzni készül, és a hálaadó szentmisén én is részt veszek, majd a szerény vacsorán. A vacsora végeztével ott sorakoznak lelki fiaim, hogy megható hálával méltányolják gyarló tevékenységemet.

„Kedvesnővér – mondja az egyik –, valószínű idővel elfelejtjük az olasz igeragozást, a rendhagyó igéket, de azokat a „rendhagyó igéket”, melyeket a nyelvórák keretében tanított nekünk, azokat sosem fogjuk elfelejteni!”

Egy másik: „Én meg azt akarom megköszönni, hogy engedte éreznünk, hogy valóban szeret minket…”

És én meghatottan köszönöm meg hálás gesztusukat, melyek a nehézségekért bőségesen kárpótolnak. Megígérem, hogy a lelkemben hordozom valamennyiüket, és találkát adok nekik odafönn az Égben:

„Viszontlátásra a Mennyországban! Jaj annak, aki nem lesz jelen!” Derűs kacagás a válasz, és megígérik, hogy nem akarnak lemaradni róla.

                                                                       +

Három év múlva leköszönök a szemináriumi nyelvoktatásról, majd egy kisebb csoport oktatására kér föl egy szerzetesrendi elöljáró. A legnagyobb létszám mindössze négy, de akad olyan évfolyam is, hogy csak egyetlen lelkecske vállalkozik az Úr szűkebb ösvényének a megkóstolására. Kedves órákat töltünk együtt, és itt is folyik a „magvetés”. Látom az áhítattól fénylő arcokat, és megtapasztalom, hogy jó talajra hullik a vetőmag. Isten legyen áldott!

                                                                       +

Aztán az én szerzetesi életemnek is vannak kis eseményei; kedves találkozások nővértársaimmal; lelki napok, szent alapítóink ünnepei, a Segítő Szűzanyáé meg egyéb. Egy ilyen alkalommal utazom Pestre, hogy részt vegyek egyik szép ünnepünkön.

            Korán reggel indulok rendi ruhámban, és a vonatról leszállva átszállok a metróra. A kocsi, melyben helyet foglalok, szinte üres. Jó alkalom lesz a csöndes rózsafüzér imára, gondolom örömmel. És kis füzérem kezembe fogva, nem hivalkodón, de elrejtve sem, imába merülök, mert harminc perc a megteendő út. Szokásom szerint a szemem lehunyom, és bensőséges szemlélődéssel imádkozni kezdek. Kis idő múlva arra ocsúdok föl, hogy valaki egészen szorosan mellém ül. Meglepetten nyitom ki a szemem, és egy 26 év körüli fiatalembert látok, aki komoly arccal néz rám, és azt motyogja:

 „Nem tudom, mi volt, de hangot hallottam: 'Menj oda, és fogd meg a kezét!’ – és tanácstalanul néz rám. Én arrébb húzódom, nem tudván mire vélni a dolgot, és kérem, üljön vissza a helyére. Szót is fogad, de csak bizonytalan valamiben. Leül a helyére, és maga elé mered. Én meg ismét lehunyom a szemem, és folytatom az imámat.

Talán tíz perc telhetett el, ismét érzem, hogy valaki most meg szorosan elém áll… „Na, hát ez meg mi célból nem fér el a majdnem üres kocsiban?…”

Ismét az előbbi fiatalember áll előttem, és így szól: „Kérem, bocsásson meg, de én nem akarok semmi rosszat, de egészen biztosan hallottam a hangot!… Igen, most már értem: én most kaptam meg a hitet… Kérem, bocsásson meg!”

Meghatottan hallgatom, majd ezt válaszolom neki: „Igen, fiam, nagyon valószínű. Isten kísérje lépteidet! Imádkozni fogok érted!” És ő elköszön, majd leszáll a járműről. Én meg azóta is imádkozom érte, és hiszem, hogy az áldott Gondviselés rendezte megint a szálakat, hogy éppen arra a szerelvényre szálljunk mindketten… Ó, te felülmúlhatatlan Szeretet!

                                                                       +

Szeptember végére jár az idő. A napsugár csókjától kipirult almák gömbölyödnek az ágakon, és érett szőlő illata terjeng a levegőben, míg búcsúzó vándormadarak hangja búsan érinti meg lelkem húrjait. Kellemes felfedező túrára indulok, hogy megnézzem, mennyire pirultak el már a csipkebogyók; hol van lelőhely, és alkalmasak-e már a szüretelésre. Leszállok az autóbuszról, és gyalogosan vágok neki a kellemes és ismert tájnak, de mint mindig, meghívom Jézusomat, hogy együtt tegyük meg ezt a kis túrát, és együtt dicsőítsük az Atyát tengernyi sok adományáért.

Melegen süt a szeptemberi napsugár, és én csöndesen bandukolok a gyéren lakta tájon. Csak pár telken van épület, lakó pedig még kevésbé, esetleg egy-egy kutyus vigyáz a gazdátlan lakokra, és félni nem kell, mert kerítésen belül vannak, és ott is láncon tartva.

            Megteszek egy jókora utat. Balról éppen egy épülő házon dolgoznak emberek, föntebb egy farkaskutya, de láncra kötve: semmi ok tehát a félelemre.

Vidáman eszegetem a jó érett földiszedret, és folytatom utamat, de csipkebokrot, egyet sem találok. Megfordulok, míg szemezgetem a sok finom kis gyümölcsöt, s közben visszaérek az épülő ház elébe, és ott, az árokparton folytatom a szederszüretet. Egyszer csak arra figyelek föl, hogy valami nagy dühödt kutyaugatás hasít bele a csöndes magányba, mire odanézek a hang irányába. Az a kutya, amelyik majd elszakítja a láncát, úgy rontana felém és rám, ha szabadon lenne, de – Uram, segíts! – mellette a dombról szép csendesen, farkát fönntartva és csodálkozó képpel üget le egy másik kutya, teljesen szabadon! Nem rémületkeltő, mert semmi támadó szándék nincs egész lényében, csak valami néma csodálkozás, míg nyugodtan üget le a domboldalon.

Megállok, és félelem nélkül, mosolyogva várom, mert úgy jön felém, mintha ismerne, de a farkát nem csóválja és hangot sem ad. Néz, néz, mint aki valami ritka lényt lát, és azt egészen közelről meg kell szaglászni, jól az arcába nézni, mert ilyet alig lát az ember… de még kutya sem…

Odaér, miközben szemét le nem veszi rólam, körülszaglász, amit én némi kis fenntartással nyugtázok, de nagyobb az ámulata, mint bármiféle más szándéka, mármint hogy megkóstolja a bokámat…

„Kutyuskám – mondom neki –, csalódtál? Nem az a néni, aki erre szokott járni? Vagy azt hiszed, a gazdi terményeiből csentem el valamit, és azt nézegeted, nem rejti-e a kosaram? Nem, nem, semmit sem vettem el! Isten veled!” – és indulok visszafelé, mialatt ő még megszaglássza a lábikrámat, de csupa úri finomsággal…

Köszönöm, Uram! Hát ezt megúsztuk! Rútabbul is végződhetett volna… De még mennyire! És igyekszem a visszafelé induló busz megállójához. Na, még húsz percem van. Leülök a szép nyírfák árnyékában terpeszkedő padra, és imába merülök.

Hallga! Mi az?! Fönn az ágak között megszólal egy feketerigó, és olyan gyönyörű danába kezd „in sordino”, „pianissimo”, amilyet elgondolni sem lehet, csak álmodni, vagy a mesékben! Nem a tavaszi szerelmes hímrigó harsogó éneke, hanem szinte a lelkem fülével hallható, édes-bús elmerengés olyan halkan, és olyan folyamatosan, de változatosan, hogy szinte elragadtatásba visz… Addig tart, míg megérkezik a busz, és én fájó szívvel szállok föl rá, mert hasonló élményben aligha lesz még részem. Lélekben ujjongva köszönöm meg Jézusomnak a gyönyörű élményt.

Pár nap elteltével a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt adorálok, amikor egy kismadár aranyos danája jut el hozzám. „Köszönöm, Jézusom!”

„És ott kinn a rigó énekét… elfelejtetted?”

„Ó, dehogy! Újból megköszönöm!”

„Jól teszed, mert azzal én adtam neked szerenádot…”

„Jézusom, te áldott!”

„És a kutyus?…”

„Ó, hát azt is újból megköszönöm!”

„Tudod, mért nem bántott? Mert nem téged látott, hanem azt a lényt, aki a testen túl vagy…”

„Úr Jézus, te felülmúlhatatlan! Köszönöm! Köszönöm!”

És azóta szinte naponta eszembe jut, valahányszor megszólal egy kismadár a park lombos fáin, és csak hálálkodom Isten atyai jóságáért…

Tudod, Don Eugenio, az a rigószerenád olyan nosztalgikus vágyat ébresztett bennem a Menny után, hogy vissza kellett fogni magam a rágondolásban, mert akkor a föld annyira sivárnak és szomorúnak tűnik nekem hosszú időn át. Eszembe jut Ernesto Cardenal költeményének annyira lelkemet érintő pár sora: „A halál násza a vágynak, a teljes odaadás csúcspontja a halál.” És én erre a „teljes odaadásra” áhítozom, és ami ezt eszembe juttatja, valami mély nosztalgiával tölt el, ami édes is, bús is, akár az a rigószerenád. Abban is annyi nosztalgikus vágy volt, mintha én daloltam volna… Talán ezért is volt rám akkora hatással…

                                                                       +

Valami oknál fogva vérvételre kell mennem a kórházba, és mint minden ilyen helyen jó néhányan várakoznak már. Még egyre jövögetnek újabb és újabb beutaltak, és ezek között egy koros bácsi. Éppen mögöttem álldogál, váltogatja álló helyzetét. Úgy látom, szívesen leülne, de akkor kiesne a sorból. Közben kedves humorával igyekezne beszélgető társra lelni, de senki sem nyílik meg feléje. Valaki átmegy a sorbanállók között, és erre kissé felborul a kialakult rend. A bácsi éppen elém kerül.

„Hát ez éppen nem igazságos ám!” – fordulok feléje mosolyogva, és ő veszi is a lapot, és kedvesen válaszol:

„Tessék csak rám szólni, mert néha elfelejtem, hogy a négy után az ötös szám következik… Tetszik tudni, az én koromban…”

„Semmi baj, kedves bátyám, legalább váltunk pár szót egymással; úgyis olyan rideg ez a világ…” – mondom neki kedvesen. Megcsillan a szeme a meleg szóra, és míg ránk kerül a sor, elindul köztünk egy kis beszélgetés: öregség, betegség, az élet rövid futama, és az egésznek a „látszólagos” hasztalansága: vajon miért, ha úgyis minden véget ér! Ez utóbbi megállapítás, természetesen, tőle származik.

„Azt már nem, dehogy ér véget!” – mondom én, de már rajtunk a sor, és belépünk a helyiségbe, és ki-ki az őt fogadó nővérhez, majd én végzek hamarább, és kimegyek, hogy ott leülve, karomat szorosan behajtva és szorítva várjam, hogy a vérzés elálljon. A bácsi bent ül le, mert még dolga van, így szem elől tévesztem.

A buszra várva egyszer csak valaki megszólít: „Ön is erre a járműre vár? Akkor folytathatjuk a témát.”

„Igen, nagyon szívesen. Még jócskán várnunk is kell, mert nincs még itt az ideje.”

„Hát mondja meg nekem, az a pápa mért nem tud rendet teremteni! Mért nem adja rendeletbe, hogy mindenki köteles misére járni, meg ezt, meg azt. Semmit sem ér el ez a pápa! Bezzeg az én koromban…” és folytatja, míg végre megtalálom a módját, hol is és hogyan léphetek be téves gondolatmenetébe.

„Kedves bátyám, én mondom, hogy ilyen pápája kevés volt még az Egyháznak! Csodálatos dolgokat visz véghez!” – és néhány konkrét példával szolgálok neki, amire jön a sok „de, de”… így meg amúgy.

„Jó, jó, lehet, hogy mégis igaza van, de azt már csak nem akarja elhitetni velem, hogy van Örökkévalóság?… Mert én tudom, hogy a halál után nincs semmi!”

Erre én azt felelem: „De igenis van Örökélet! Az életemet tenném rá, drága testvérem! Hiszem egész lényemmel, és ez a hitem határozza meg a tetteimet! Már-már örülni kezdtem, hogy egy vallásos, hívő emberrel találkoztam… Csalódnom kellene?…”

„Hát maga tényleg hisz! Mondja, maga keresztény?”

„Igen, kedves, mélyen keresztény vagyok! – Jaj, jön a busz! Fel kell szállnunk!”

„Mondja, magával jöhetek? Nem, nem fog csalódni bennem!”

„Tessék csak. Így még válthatunk pár szót a leszállóig.”

Felszállunk. Éppen a közelben van két szabad hely:

„Ideülhetek maga mellé?”

„Jöjjön csak, hisz majdnem együtt szállunk le!” – bátorítom az egyre melegebben megnyíló bácsit.

„Hát mondja, mit kell tenni azért az Örökéletért, mert én is oda akarok jutni…” És a rövid idő alatt a lényeget mondom el neki, amit okosan csillogó szeméből látok, hogy jó talajra talált. Mosolyog, és hálálkodik, hogy ilyen „véletlen” összehozott bennünket.

„Nézze, nekem már nem sok van hátra ebből a földi életből, és azt a másikat már nem akarom elveszíteni!”

„Mindent, csak azt ne, kedves bátyám! És odaát én találkozni akarok magával! Jaj lesz, ha lemarad a találkáról!”

„Ígérem: nem fog csalódni bennem, és ott leszek!” – mondja aranyosan gyermeki mosollyal. És kezét nyújtja ígérete jeléül, majd a megállónál leszáll. Figyelem kissé bizonytalan lépteit, ő meg azt figyeli, miután leszállt, hogy én kinézek-e az ablakon. A tekintetünk találkozik, és az ő szemében olyan gyermeki mosoly és ragyogás van, hogy még az én szívem is felmelegszik tőle…

„Istenem! – sóhajtok fel – mi mindenre jó egy egyszerű vérvétel, ha az „antennánk” jól van beállítva… Köszönöm, Istenem! Köszönöm, Szentlélek!”

                                                                       +

Don Eugenio, megpróbáltam eleget tenni több felkérésnek komoly lelki emberek, barátok részéről, és ilyenre kerekedett.

Ha megvizsgáljuk, egy egyszerű kis életről van szó, de amelyben annyi vonzó momentum van, és azok mind kapcsolatban állnak az Éggel. Amit fájlalok, az arra vonatkozik, hogy valaha is kételkedhettem abban a végtelen irgalomban, gyengédségben, felülmúlhatatlan szeretetben, amellyel Isten egy életen át körülvett…

Életemnek nem az elkövetett bűneit siratom, hanem azt a fájó időszakot, amikor a gonoszra hallgatva kis időre kételkedni tudtam Jézusom mérhetetlen szeretetében… Mert egy ilyen kétely, legyen az csak egy villanásnyi idő, mélyen megsebzi Jézus Szívét, akinek a bűnnél is jobban fáj a lélek bizalmatlansága, ami ha rövid időre is, de elhidegüléshez vezet a lélek hallatlan kárára.

            Mielőtt befejezném, be kell avatnom téged egy nem mindennapi foglalkozásomba, amit boldogan és mélyen átélt hittel végzek. Egyre jobban meggyőződtem róla, hogy én a Gondviselés akaratából kerültem Itáliába, és hogy kvázi anyanyelvi szinten tanultam meg olaszul. Óriási előnye a nyelvtanulásnak, ha az ember ott helyben sajátíthatja el. Azért is hála Istennek, hogy olyan könnyen ragadt rám bármely nyelv, még az arab is, de az angollal sosem rokonszenveztem. Nem is igyekeztem megtanulni, csak pár mondatot, hogy egy-egy nővért érkezésekor felvidítsak, anno, még torinói tartózkodásom alatt.

            Tehát gondviselő Atyánk számon tartotta, hogy én tudok olaszul, és hogy irodalmi szinten is foglalkoztam vele.

            Vallásos könyveket olvasva többször is találkoztam lábjegyzetek, idézetek esetén a Valtorta névvel. Olyan lelketérintő idézetek voltak, hogy lelki antennám mindjárt ráérzett az idézett szövegekben valami rendkívüli közlésre, aminek utána kellene járni. De hol és merre induljak el, kitől érdeklődjem felőle?

            Volt egy kedves, idős olasz barátnőm, akinek egyszer megemlítettem a dolgot, és megkérdeztem, ismeri-e a forrást, és miképpen lehetne megszerezni az áhított művet. Levelemre hosszú hónapokig nem jött válasz, majd ismét jelentkeztem a barátnőnél, amire majd megjött a válasz is: „Nekem megvan mind a tíz kötet és a Tanítókötetek is. Úgy gondoltam, neked ajándékozom, mert én már párszor kiolvastam” –  írta a jó barátnő, és egy szép napon meg is érkezett a várt csomag nővértársaimon keresztül.

            Nagy volt az örömöm, amikor kézhez kaptam, mert hasonló volumenű kincset el sem képzeltem volna! Tizenkét vaskos, Biblia-szerű kötet, ami „Jézus az Istenember” címet kapta. Tudniillik Valtorta Mária, a látnoknő csodálatos látomásokat kapott Jézus életének általunk már ismert és nem ismert részleteiből. Egy lelki kincsesbánya, ami feltárult előttem, s amelyből lelkem az álmatlan éjszakák alatt táplálkozott. Három év alatt kiolvastam, és a lelkem végtelenül gazdagabb lett általa. Csak ujjongott a lelkem ennyi mérhetetlen kincs láttán, és nem győztem hálálkodni, hogy az enyém lehet, és hogy teljesen értem a nem könnyű nyelvezetet, sőt idővel részleteket is fordítottam belőle. Anyaszentegyházunk még nem foglalt állást vele kapcsolatban, de nem is lesz könnyű dolga majd a szakértőknek sem teológiai, sem más szinten, mert akkora és annyiféle témát érintő, amihez hallatlanul felkészült, de főképpen kellően alázatos, szent emberek kellenek.

            Én itt csak röviden érintem a témát, amiben igyekszem a már pozitív jelekről beszélni, hogyha valakinek a birtokában van (a Szent István Társulatnál is fellelhető, de ha jól emlékszem, más címen), ne húzódozzon, hogy kézbe merje-e venni. Ha nem is tulajdonítunk neki isteni eredetet, akkor is olyan mű ez, ami által a hitünk csak megerősödik, és lelki horizontunk kitágul Jézus szentséges személyét, életét és a Szűzanyáét illetően. Számomra meglepő tényeket tárt fel, melyekkel találkozva boldog ámulattal vettem tudomásul, hogy a Lélek visszaigazolja nekem, hogy Ő vezet engem is, és a még addig nem ismert témakörbe Ő vezetett be, anno, az első hitoktatás alkalmával és máskor is.

            Ha visszalapozunk élettörténetem elejére, ott beszélem el az első hittanleckét, ami olyan renden kívüli módon indult.

            Ott azzal kezdem, hogy mielőtt a földre jöttünk, a Mennyei Atya kezébe veszi kis lelkünket, hosszan megcsókolja, majd a szívére szorítja, miközben ezt súgja nekünk: „Gyermekem, el ne felejtsd, hogy itt van a te igazi Hazád, és én vagyok a te igazi Atyád! Most leküldelek a földre, de lelkedet összekötöm a Szeretet Aranyszálával, hogy soha el ne szakadj tőlem, és rajta visszatalálj örök Hazádba, Mennyei Atyádhoz.” Majd hosszan a szívére szorít és elenged bennünket…stb. Valahogy így hangzott az a hittanóra.

            Évek múlnak el, majd ahogy leírtam, megkapom a csodálatos művet. Még évek múlnak el, amikor egy napon a Tanító kötetek első könyvét olvasgatom.

A lelkek teremtéséről tanít ott az Úr Jézus, és megdöbbenve olvasom, de boldog ámulattal kvázi ugyanazokat a szavakat, amelyeket én ejtettem ki azon a hittanórán, s ami visszaigazolta számomra, hogy ugyanaz a Lélek működik ott is és nálam is, amikor erre a kifejezésre találok: „Magamhoz kötlek a Szeretet Aranyszálával”, és hogy hosszan magához ölel és megcsókolja lelkünket… Akkora öröm szállt meg, képzelheted, mert ráéreztem, hogy valóban egyazon Lélek vezet, sugallja a tanítást, és ezt többször is megtapasztaltam életem folyamán.

Egy másik, szintén nagyon régi imámban, melyet az Áldott Szentlélekhez írtam, ezt az általam használt kifejezést találom: „Te embert Istennel összekötő jegyesi gyűrű…” Heuréka! Köszönöm, Áldott Szentlélek!

            Olasz nyelven a mű már több kiadást megért; minden nagyobb nyelvre már lefordították, sőt orosz nyelvre is kérték már az engedélyt, kínaira, litvánra, koreaira és még néhány más nyelvre is.

            Szent Pio atyával a szerző csak lelki kapcsolatban állt, mert ágyhoz kötött beteg volt hosszú éveken át, de a Szent nemegyszer visszajelzett a látnoknőnek hol a rá jellemző rózsaillat vagy más történés által. Csak kettőt ragadok ki a Szent életéből: „Egy alkalommal egyik gyónója megkérdezte tőle, hogy barátnője ajánlására elolvashatja-e az említett művet, mire ő azt felelte: „Nemcsak ajánlom, hanem elrendelem neked, hogy olvasd el!” Egy másiknak, aki beszélt neki a mű kiadását és egyházi elismerését illetően, ezt a választ adta: „Ne aggódj! Majd jön valaki, aki mindent elintéz!”

            Egy másik alkalommal Valtorta Mária megkérte egyik barátját, aki ellátogatott Szent Pio atyához, hogy közvetítené neki üdvözletét és kérését. V. Mária abban az órában erős rózsaillatot érzett, és amikor a jóbarát visszatért, elmondta, mikor adta át az üzenetet, és beszélt Mária fizikai állapotáról, és hogy a Szent atya csak annyit mondott fájdalmas arccal: „Tudom, tudom. Ám ha tehetek érte valamit, az csak a lelkére vonatkozik. Ami szenvedéseit illeti, nem tehetek semmit.” Tudniillik V. Mária is áldozati lélek volt, victima, s ezen Pio atya nem változtathatott.

            Egyik éjszaka álmában, V. Mária misézni látta Szent Pio atyát, aki üdvözölte őt, megfogva stigmatizált kezével Mária kezét, és ekkor ő erősen érezte a sebet a Szent kezén, majd valami mennyei illatot érzett, amihez hasonlót még sosem tapasztalt. Annyira betöltötte a szobát, hogy a házvezetőnője, aki a közelében aludt, felébredt a csodás illatra.

            Aztán még hitelesebb tanú szól a mű isteni eredete mellett, s ez maga az Úr Jézus. A könyv, amelyet olasz nyelven olvastam, szintén rendkívüli témájú: Jézus diktálta egy papi léleknek éveken át a hatkötetes művet. Súlyos és vigasztaló szavakat, proféciákat közölt vele. Az első kötetben szerepelnek ezek a mondatok: „Ne félj! Én vagyok, aki vezet téged. (…) Maria Valtortának, egy áldozati léleknek csodálatos művet diktáltam. Ennek a műnek én vagyok a szerzője! Te magad is megtapasztaltad a sátán dühös kirohanásait. (…) De e mű helyett – amelyre nagy siker vár a megújult Egyházban –, inkább kedvelik a beképzelt teológusok, folyóiratok és könyvek szemetjét.”

            A II. kötetben: „Ezek között a papok között van A., aki kedves nekem az ő tökéletesség utáni vágyódásából, és az ő szeretetéért az iránt a csodálatos mű iránt, amelyről a világ mit sem tud, s amelyet a kevélyek visszautasítanak, az alázatos lelkek viszont szeretnek. Ez a mű a „Jézus, az Istenember” Ezt a művet az isteni Bölcsesség és a Gondviselés akarta az új idők számára, amely élő és tiszta víz forrása.” Majd Jézus, fájóan panaszos szavai után ezt mondja: „Ez is azt mutatja, fiam, hogy aki nem fedezte fel az isteni ízt az említett műben, a természetfeletti illatát, annak a lelkét más zsúfolja be és elsötétült. (…) Tudja meg Don A., hogy valahányszor olvasott e műből, örömet szerzett vele mindazok helyett, akik ezt az örömet megtagadták tőlem.” Ennyit a művel kapcsolatos idézetekről.

            Aztán arra gondoltam, hogy ekkora kincset másokkal is meg kellene ismertetni, bár anno, a Szent József Kiadó révén forgalmazott kis köteteken keresztül már jónéhányan megismerkedhettek vele. Részleteket fordítottam belőle kis baráti körömnek, nem is sejtve, hogy az áldott Gondviselés már készítgette a jól kitaposott utat, hogy a mű, amikor majd eljön a megújult Egyház korszaka, már nyomdakész legyen.

            Egy olyan papi lélekkel hozott össze a Sors, akinek megemlítettem, hogy mekkora kincs van a birtokomban, mire ő széles mosollyal rámutatott a könyvespolcán sorakozó, vaskos kötetekre, német nyelvre lefordítva. Majd továbbfűzte a szálakat, és megtudtuk, hogy egy bizonyos olasz–magyar szakos tanárnő már majdnem mind a tíz kötetet lefordította. Idő múltán felkerestük, aki majd örömmel vette tudomásul, hogy nem kell a fiókban porosodnia a gyönyörű munkának, hanem vannak személyek, akik vállalkoznak rá, hogy nyomdaképes állapotba hozzák, mire eljön annak az ideje… Hát ezen dolgozom én, lektorálgatom, ízlelgetem, és hittel várom, hogy nincs messze az idő, amikor majd minden jóakaratú ember olvashatja. Ez az én gyönyörű elfoglaltságom, ez képezi lelkem napi táplálékát, szentséges örömét…

Mit teszek továbbra is életem még hátralevő részében? Igyekszem magamat egészen átadni a Szentléleknek a Szűzanya segítségével, Isten általa megnyilvánuló terveinek, melyek az egész emberiség megmentését hivatottak megcélozni. Áldom teremtő Atyánkat, hogy édesanyám életvitele révén olyan mélyen áldozatos lelkületet élt elénk. Én korán és sokat átvettem tőle, meg áldott édesapámtól is. Ezt az életvitelt igyekszem megvalósítani napról napra, hogy Szentséges Atyánk áldott arcát felderítsem.

Halálosan komolyan veszem a Bosznia-Hercegovinában folyó jelenéseket – Medjougorje, amely Fatima folytatása. Élem a Szűzanya felhívásait az engesztelésre, a böjtre, a rózsafüzérre, a gyakori Szentségimádásra, mert minden erőmmel segíteni akarok az áldott Szűzanyának, akit a saját „fiainak, gyermekeinek a süketsége sebez meg”, mert nem akarják fölfogni az idők jeleit. És jaj! ha megint nem vesszük észre, hogy „itt járt az Úr!…”

Mélyen megdöbbentett, és lelkemben mély visszhangot váltott ki az egyik ottani ferences atyának a kijelentése:„Ha a Szűzanya az emberiség kritikus időpontjában jön el hozzánk, és az egész emberiségre vonatkozó sürgős dolgokat mond el nekünk, de mi közömbösek maradunk, ezt súlyos bűnnek érzem, hiszen Isten kegyelmét utasítjuk vissza.

Ez nem a szokásos bűnök szintjén nagy bűn, hanem a Szentlélekkel szembeni nagy bűn! A farizeusok minden törvényt jól ismertek, és alkalmaztak, de szembehelyezkedtek a Szentlélekkel, és ezért keresztre feszítették Jézus Krisztust.”

Azokban a napokban, amikor ezt a szöveget olvasom, kezembe veszek egy nagyon komoly „fajsúlyú” könyvet, ahol az Úr Jézus egy választott lélekhez beszél, és találomra kinyitom. Megdöbbentő, mert pont arra a szövegre találok, ahol Jézus éppen a zsidó írástudók és főpapoknak ezen súlyos bűnéről tanít. Ők, bár nagyon jól ismerték az Írásokat, mégis elvetették az Istennek embert megmenteni akaró tervét, mert nem fogadták el az „Eszközt”, Isten emberré lett Fiát, és így ellene szegültek a Szentléleknek, Isten embert megmentő, irgalmas tervének…

A lelkembe vág a két szöveg, és azonnal megérzem benne a Lélek vezetését, aki már annyiszor megvilágította számomra ily módon az elfogadandó igazságot, hogy nem keresek magyarázatot más forrásból…

„Éld a jelen pillanatot, és éld meg szeretetben!” – hallotta egyik szentéletű rendtársam egy alkalommal a tabernákulumból. Én is magamévá tettem, és ezt igyekszem megvalósítani napról napra, amíg életem gyertyája ki nem alszik.

Attól tartok, hogy megtoldatik ez a kis gyertya, mert a minap annyira a szívembe hasított Jézus fájdalma, amit érezhetett azon a szentmisén… És akkor azt a feltételt szabtam neki, hogy meghosszabbíthatja életem gyertyáját, ha valamit tehetek még a közeljövőben azért, hogy Őt mélyebb imádással, átélt szeretettel kezeljék a papságra készülő lelkek a szentmisében, az Oltáriszentségben, az Eukarisztia kiosztásában.

Fratello caro, egyre inkább fájdalommal tölt el a nyegle, figyelmetlen, hitről nem árulkodó sok gesztus, amit néhány pap vagy az oltár körül segítkezők részéről megtapasztalok… Akkora a bánatom, mert nem Ő a legdédelgetettebb, a legfontosabb, a legdrágább abban a legszentebb Cselekményben… Don Eugenio! Tudod, ugye, hogy Jézusnak szíve van!!! Mégpedig Isten-emberi szíve!!! És mi, szegény kis békák, sosem leszünk képesek szeretetóhajában viszonozni… De ha kérjük a Szűzanyát és általa a Szentlelket, én mondom neked, Fratello carissimo, hogy megtapasztaljuk a szeráfok szeretetét embrió formában… Aztán az áldott Lélek növeli azt bennünk, hogy kinek-kinek lelki alkata szerint növekedjék.

Hát ezért vállaltam a 100 évet! Ha ez Isten Fölségének örömére és dicsőségére válik: Ámen! Ámen! És ezért viselem továbbra is az elmondhatatlant, a tartós álmatlanságot és minden láthatatlan kínt, hogy szent tervei, óhajai megvalósuljanak, hogy legyen egy kisgyermeke, aki nem óhajt mást, csak azt, hogy az a megsejtett Istenarc felderüljön…

Don Eugenio, eddig írtam le életem történetét. Ha lesz még hozzáadni való, azt esetleg mások teszik meg az Égbeköltözésem után. Ami nincs leírva, az „leírhatatlan”, azt földi mértékkel alig lehet mérlegelni… Isten mérlegén van; Ő osztályozza majd, és az igazi mérték lesz…

                                                                                             

Testvéri szeretettel, rendtársad

                 2008. októberében                        Elena nővér

 

A honlap szerkesztője és Elena nővér ápolójaként megjegyzem:                                                           

Elena nővér égi születésnapja: 2024.03.31

Oldal: ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN 9,10
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat