ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN  5,6

V. fejezet 

 

Közeleg a nyugdíjazás ideje. Én már alig várom, hogy békésebb napok virradjanak rám, mert a munkahelyi környezet miatt sokat szenvedek. Nem vagyok én emberkerülő, de azt a nyelvezetet nem tudom és nem is akarom elsajátítani, így meg különc és nem kívánt személy vagyok a legtöbb kolléganő szemében.

Egyre több anginás jellegű szívpanasz tör rám, egyre súlyosabb a teher. Ennek okán jó orvosom két hónappal előbb javasolja a munka befejezését lelkem megnyugvására. Csak a gyermekeket sajnálom, az ártatlanokat, de ilyen meggyötörten már képtelen volnék folytatni a munkát. A mindenek Atyjára és az égi Édesanyára bízom őket, és csendesen búcsút mondok. Néhány kis angyalka már Odaát van, és biztosan szeretettel tekintenek le rám, és számíthatok közbenjárásukra…

Eközben a Gondviselés kedves hajlékot készít számomra, ahol végre átadhatom magamat áldott rendelkezéseinek, mert elmélyültebben tudok Vele társalogni, és békében a hangját meghallani.

Ekkor már párszor kiutazhattam Itáliába, lelkem örömére, majd a látogatások hosszabbak lesznek. Nagy szükségem van rá, mert a lelkem roskadozik a kereszt súlya alatt. Nagy örömömre ott téged is viszontláthatlak, Fratello carissimo, és feltárhatom neked lelkem nagy kínjait. Te ekkor velem könnyezel, és megígéred nekem, hogy napi szentmiséidben a kehelybe helyezed a lelkem gondolatban, és így ajánlasz fel Jézussal együtt. Én ezt hálásan megköszönöm neked, és haladok tovább a Kereszt királyi útján egyre följebb…

Imáim elmélyültebbek lesznek, szemlélődők, főképpen a rózsafüzér imádkozása közben részesülök nem mindennapi kegyelmekben, sugallatokban. Van rá eset, hogy a benső hang küld valahová, és én készségesen hagyok abba minden elfoglaltságot, és indulok is.

Egy ilyen alkalommal megérkezem a megjelölt helyre, és ott a kedves barátnő nem tud hová lenni a meglepetéstől, amikor kijön a csengetésre, és engem megpillant. „Elena, te itt? Pár perce kértem őrangyalomat, hozna el hozzám, mert nagy szükségem van rád…” És Elena megérkezett…

Hány ilyen és efféle „útjelzők” díszítik az utamat… Hányszor tévesztem el az autóbusz indulási idejét, mert a következőn jön majd az a valaki, akihez Isten éppen általam akar szólani. Hány embernek kell közvetítenem úton-útfélen Isten üzeneteit a hitben való megerősödés céljából, vagy súlyos kételyek eloszlatására, avagy lelki megerősítésül. És a próbák tüzénél megedzett hitemmel meggyőzök, bátorítok, átveszem a terhet.

Néha elég meghallani egy beszélgetést valamely közlekedési eszközön, amit két ember folytat, és már át is veszem a terhet, és imában Isten elé viszem. Csak annyit mondok az ismeretlennek: Magával érzek! Imáimba foglalom! – aztán útjaink elválnak.

Isten úgy rendezi, hogy visszaigazolja ezt a lelki Cirenei-féle átvállalást. Én ugyan nem ismerem az illetőt, de az látásból ismer engem. Így találkozunk össze egy alkalommal, amikor azt látom, hogy egy ragyogó mosolyú asszony jön felém, akiben fölismerem a beteg, régen még elgyötört arcú nőt.

„Meg kell szólítanom ­- kezdi az ­-, mert én vagyok az az asszony, aki olyan súlyos műtétnek nézett elébe. Képzelje, mire az utolsó vizsgálatra került a sor, és már a műtét is ki volt tűzve, az orvos meglepetésére, annyira javult az állapotom, hogy elmaradt a műtét… Jó az étvágyam, ismét munkaképes vagyok! Köszönöm! Érzem, hogy az ön imája segített…” Én pedig hálás alázattal köszönöm meg a Mennyei Atyának, hogy a kedves családanyának visszaadta az egészségét, és gyermekeit tovább nevelheti.

                                                                       +

Mint föntebb elmondtam, egy kedves otthont készített nekem a Gondviselés. Külváros, a nagyszoba csöndes mellékutcára néz, és csupa fény a keleti napsütésben. A hálószoba ablakai meg egy csodaszép parkra néznek, ahol a magas fákon egyre több madárka zengi tavaszonként Isten dicséretét. Télen a balkáni gerlék keresnek fel, aztán a szerény, hűséges kis verebek, meg a bájos kis tengelicék. Még feketerigó is akad, amely télen rákap a jó falat száraz kenyérre, ami olajjal van tápdúsítva. Egészen a tavaszig jár oda a többi madárkával, és nagyokat „kurjant” örömében a kis kópé, ha neki sikerül elcsenni egy nagyobb falatokat. Még az én közelségemet is elviseli, és ha jóllakott, hálából röptében akkorát füttyent, akár valami kis gőzmozdony, amire én hangosan fölnevetek.

Múlnak a napok az új otthonban. Rám megint nehéz napok járnak, mert alig bírok aludni. Az a betyár kis rekeszizomsérv nem hagy békén: folyton a szívemet nyugtalanítja, aminek viszont orvosilag nem találni a nyomát… Én sem, de az orvos sem tud nyitjára jönni a baj okának. Csak évek múlva tapintanak rá, de ekkorra már az isteni Sebész beavatkozott, hogy a páciens túlélje a próbatételeket, mert még nagyobbak várnak rá…

Éjjel van. Megkísérlem álomra hajtani a fejem, amikor a fölöttem lakóktól nagyon kellemetlen zajok ütik meg a fülemet. Annyira lehallatszik minden hang és zörej; a modern lakások fala minden hangot átenged, s így néha kész gyötrelem az élet, amit ily módon is fűszereznek. Ez most nem egérke, de még annál is rosszabb! Cirka két évig kell tűrnöm, majd más változatban még tovább. És előfordul, hogy ki kell hívnom a rend őreit, hogy megmentsünk valakit, vagy én magam avatkozom be, hogy a boldogtalan „Trubadúr” kárt ne tegyen „Violájában”… Semmi nem segít, se ima, se vezeklés, amit érettük fölajánlok. Majd két év múltán végleg elmarad a boldogtalan férfi.

Ez az időszak nagyon megvisel, de nincs más választásom. Ám egy váratlan napon, amikor már el is felejtettem a szörnyű periódust, összetalálkozom a szerencsétlennel.

Az esti miséről bandukolok hazafelé. Oldalt pillantok, és kit látok?! Azt a szegény, fiatal férfit, aki annyi álmatlan éjszakát szerzett nekem… El akarom kerülni, de az megszólít, mire én jóindulattal viszonzom a köszöntését. Meghökkenek, mert nem tudom mire vélni, de hamarosan kiderül. A férfi – menet közben – elmondja élete történetét, ami nagyon tragikus, és én mély részvéttel hallgatom.

Elmondja, hogyan ment tönkre a házassága, majd abban a lányban is csalódott, és háromszor próbált véget vetni az életének, s bár mindig jól „felkészült” az eseményre, az Isten – mert most már így hiszi a nővér szavai nyomán ­- mindig időben avatkozott be: mire a bevett gyógyszerek végleg hatottak volna, éppen hazaért valaki, bár az ajtót is bezárta de úgy, hogy ki ne nyithassák. Második: aztán az a kipróbált kötél, ami új volt, a „főpróba” pillanatában elszakadt!… Harmadik: majd az ereinek a felvágásakor, az utolsó pillanat előtt megint megmentették… És most itt van összetörten, teljesen reménytelenül!

            Ledöbbenten hallgatom végig a hosszú elbeszélést. A lábaim és a gerincem nem bírják az állást, főleg egyhelyben állni huzamosabb ideig, ám most nem én vagyok a fontos: egy lélek sorsa múlhat rajta, ha elküldöm, vagy ha még türelmesen meghallgatom. Hát ez utóbbit teszem.

Most én következem a sebész gyöngéd, de határozott beavatkozásával…. A férfi tisztelettel meghallgat, igenlően bólogat, majd amikor a „mentőövet” ajánlom föl neki egy fehér rózsafüzér formájában, amit a Szentatya áldott meg, s ami számomra oly kedves. A férfi alázattal nyúl érte, és megígéri, hogy mindig magánál hordja, sőt egy tizedet el is fog imádkozni rajta, mert ő is katolikus ám!…

Miután így a Szűzanyára bíztam, elbúcsúzunk. Megígérem neki, hogy imáimban továbbra is emlékezni fogok rá.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el ­- ismét egy-két év ­-, amikor megint egy esti mise után ballagok hazafelé. A túloldalról egy csinos, derűs arcú férfi siet hozzám, akiben csodálkozva ismerem föl a „tékozló fiút”… „Nővér, megismer-e? Emlékszik-e rám?”

„De meg ám, fiam! Hogy van? Remekül néz ki!” – mondom neki őszinte örömmel.

„Úgy történt, ahogy megmondta nekem: A Szűzanya elrendezte az életem. Társra leltem. Megértjük egymást. Megnyugodtam. Van munkahelyem és reményem! Köszönöm, amit értem tett!” Majd elköszön. Én meg nagy hálával a szívemben bandukolok tovább, és kérem az égi Anyát, hogy ne engedje kipottyanni köténykéjéből azt a szegény fiút!

VI. fejezet

A Gondviselés úgy rendezi, hogy az a sok kincs, amit a távolban töltött évek folyamán összegyűjtöttem, ne vesszen kárba. Az a karizma annyira kelendő volna a gyermekek hitre való felkészítésében, nevelésében, amit hivatásom révén kaptam. Bár az idő még nem kedvez hasonló kezdeményezéseknek, mégis, egy bátor pap segítségével elindítjuk az első hitoktatást óvodások számára.

Barátok, ismerősök gyermekei látogatják a heti egyórás oktatást, melyre a szülők egyike vagy más hozzátartozó elkíséri a gyermeket. Itt is bájos epizódok történnek.

A gyermekek megismerik Istent, mint Mennyei Atyát, és a Mennyországot, mint mennyei hazát. Új fogalmak ezek számukra, de nagyon megkedvelik. Egyik órán arról beszélek, mit is jelent Istent imádni?

„Igaz, többször is halljuk, hogy valaki ezt mondja: Én imádom a fagylaltot, a rágót, az anya a gyerekét vagy mást. Nem! A fagylaltot szeretem! A gyerekemet is szeretem, jobban, mint másvalakit, de nem imádom. Csak Istent imádom, szeretem mindenek fölött!” – hangzik a tanítás.

Egy másik: Isten mindenütt jelen van! Jelen van, mert szeret téged, mert vigyáz rád. Még a pincében és a sötétben is? Igen! Jelen van, és lát téged. Hogyan lát, néz engem Isten? Mint a rendőr néz a rablóra?… Nem! Úgy, mint a jó édesapa, édesanya figyeli gyermekét, hogy baj ne érje. Hogy segítségére siessen. Tehát bárhol vagyok, Isten atyai szeme pihen rajtam, követ, szeret… Nem kell félnem, mert ő velem van! Mit kell tennem cserébe? Imáimban gondolok rá, szeretem, mindent megköszönök neki, amit teremtett, amit naponta ád nekem: étel, ital, napsugár, levegő stb. Mert minden, ami körülvesz a földön, az ő ajándéka.

A következő órán az egyik anyuka örömmel meséli nekem, hogy négyéves fiacskája micsoda leckét adott nekik a hallottakból. Egyik délután a gyerekek keresztanyja volt náluk, és a két felnőtt beszélgetett, mialatt a fiúcska ott játszadozott a közelben.

„Jaj, most jut eszembe, hogy haza kell sietnem, mondja a Keri, mert a fiam imádja az uborkasalátát, és azt még el kell készítenem!” Peti, aki eddig nem vett részt a társalgásban, most hirtelen felkiált:

„Keri, tudd meg, hogy az uborkasalátát nem imádjuk, azt csak szeretjük, az ízlik. Egyedül Istent imádjuk!” És a Kerit az anyu felvilágosítja, miről is van szó, mire az elámul a gyermeki csacsogást illetően, de amiből ő is tanult.

Második epizód Petivel: Anya és három gyermeke kimennek a telekre, ahol csak egy kis szerszámoskamra áll, de vihar esetén mégis megfelelő védelmet nyújt. Anya kapálgat, a gyerekek játszanak, ám hamarosan zivatar jelei mutatkoznak. Gyorsan beszaladnak a védett helyre, de az ajtót belülről nem lehet becsukni. Dörög az ég, villámlik, erős szél támad. Az ajtónál Peti nővérkéje áll, de nagyon fél. Sírva fakad, és odaszalad anyukájához, mire Peti veszi át az őrhelyet, és férfias komolysággal támasztja az ajtót testének gömbölyűbb felével, hogy a szél ki ne nyissa.

„Adél, nem is tudom, miért nyafogsz? Hát te nem tudod, hogy a Mennyei Atya mindenütt jelen van, és vigyáz ránk? ­- mondja nagy komolysággal. „Ha nem lesztek olyanok, mint a kisdedek, nem juttok be a mennyek országába!” És ez igazolódik be a két epizód által is.

                                                                       +

Így múlnak az évek. Újabb csoportok ismerik meg általam a Mennyei Atyát és őrködő szeretetét. Az a bájos a dologban, hogy nemegyszer azt kell tapasztalnom, hogy a felnőttek is gyermekekké válnak, és úgy figyelnek, akár a kicsik, sőt még jobban…

Ha csak lehet, a templomban, az oltárszekrényhez közel, testközelben az Úr Jézussal kezdjük el az órát. Ez úgy folyik le, hogy az egész kis csapat kivonul, felnőtteket beleértve, és a kicsik – idő múltán elsajátítják a spontán imát. Olyan megható jelenetek játszódnak le, hogy több felnőtt szeme is megtelik könnyel…

Lelkem egész meggyőződésével ecsetelem a szent valóságot, hogy Jézus ott van a Szentostyában! Az a fehér Ostya rejti el Jézust a szemünk elől, mint annak idején a Szűzanya készítette pólya, rejtette az Isten emberré lett Fiát. Ott egy kicsi Gyermek formájában volt jelen, aki éppúgy rászorult az ápolásra, anyatejre, az anyai szív melegére, mint minden kisgyerek… És a Szűzanya egy pillanatig sem kételkedett, hogy az a keblére simuló, sírni tudó Csöppség az Isten áldott Fia.

És a drága kicsinyek egész kis szívükkel beszélgetnek az oltárszekrény drága Lakójával. Utána visszamennek a kis terembe, és ott folyik az oktatás.

Nagyböjtben az áldott Jézus szenvedéséről beszélek nekik. A kis hallgatók tudják, hogy érettünk és helyettünk vállalta Jézus a kereszthalált, hogy így megnyissa nekünk a mennyei Haza kapuját, amit rosszaságainkkal örökre bezártunk. Csak így nyílt meg az örök Haza kapuja, és ekkor a Mennyei Atya újra a szívére ölelhette az embert.

„Képzeljétek ­- mondom nekik ­-, hogy soha sem léphettük volna át az áldott Haza küszöbét, mert az a mi igazi Hazánk, amíg Szent Fia jóvá nem teszi azt a sok rosszat, amivel mi emberek őt megbántottuk. A Kereszt az a híd, amelyen áthaladva a Mennybe jutunk. De ezt a hidat Jézus készítette nekünk az ő élete árán… De mi lett volna, ha Jézus azt mondja: Én nem fogadom el azt a sok szenvedést! Jaj, mi lett volna, ha Jézus megfutamodik, elszalad a kereszt elől?!… Akkor az égi Haza ajtaja örökre zárva maradt volna előttünk!”

Még azt a fogalmat ültetem el kis lelkükbe, hogy Jézus a mi nagyobbik Testvérünk, aki kibékített minket az Atyával. Lelkünkön az ő fénye ragyog, így a Mennyei Atya, ha ránk tekint, felismeri bennünk, hogy Szent Fiának a kis testvérei vagyunk.

Két hét telik el, és ismét ott áll a kis csapat a tabernákulum előtt. Sorba emelkednek a kis kezek, ahogy szólásra jelentkeznek. Most Matyié lendül a magasba. Ő is szólni akar. Jellemző rá, ha valami fontosat óhajt mondani, a kezeit zsebre teszi, majd rekedtes hangján köszörül egy kicsit, és ötéves „férfihangján” megszólal:

„Jézus, köszönjük neked, hogy nem futamodtál meg a kereszt elől!”

A felnőttek csak néznek, de még jómagam is, mert hirtelen azt sem tudom, Matyi mit is akar mondani? Aztán beugrik a kép! Meghatódva magyarázom a szülőknek, hogy Matyi nem felejtette el a két hete hallottakat, és most megköszöni a drága Űr Jézusnak, hogy vállalta érettünk a kereszthalált.

Ilyen és ehhez hasonló képek peregnek le ott az oltár közelében, sőt egészen testközelben Jézussal, mert ők még közelebb akarnak lenni a kis lakóházhoz, ahol Jézus rejtőzik.

Mélyen hiszem, hogy annyi édes örömet szereztünk akkor az Úr Jézusnak, és hogy a gyermekek biztosan ráéreztek a valóságra Jézus szentségi jelenlétét illetően, és ezt a gyönyörű emléket, tanítást majd egyszer a Szentlélek, élővé varázsolja lelki szemük elé, amikor már érettebbek lesznek a titok felfogására.

Így telik el néhány év, majd az elemi iskolában is megindul a hitoktatás. Ekkor ott folytatom az első négy osztályban a hitre nevelés gyönyörű munkáját.

Nem könnyű a feladat, mert a gyerekek legtöbbje szinte semmi ismeretet nem hoz magával. Nem lehet a hagyományos keresztvetés tanításával kezdeni, mert még Isten-fogalmuk sincs! Szegény kicsik!…

Én sajátos módon illesztem össze az Isten, mint Mennyei Atya, megismerését az egyén, a minden emberi lény egyéni, az élet elkezdődésének pillanatával: Hány éves vagy? És vajon öt, hat évvel ezelőtt hol voltál? Az anyu szíve alatt, ahol a Mennyei Atya puha, védett kis helyet készít minden kisgyereknek. De azt a pici testet a lélek élteti. Honnan jön az a kis lélek? Ki küldte őt az anya szíve alá? Miért küldte?…

És így, gyermeknyelvre lefordítva kirajzolódik egy Isten-Atya-arc, aki szeret, megteremt, néven nevez, és a földre küld valami gyönyörű feladattal melyet, ha elvégzel, visszavár az égi Hazába.

Mielőtt a kis lélek a földre röppenne, akit egy anyuka és apuka szeretettel várnak, a Mennyei Atya a szívére öleli, és azt súgja neki: „Kisgyermekem, nagyon szeretlek! Ne felejtsd el, hogy én vagyok a te igazi  Atyád, és itt van a te igazi Hazád. Visszavárlak! Ez az aranyszál köt össze veled (és rajzzal illusztrálom a pillanatot), amit szeretetnek hívunk. Ez a szeretet aranyszála! Ennek nem szabad elszakadnia! De ha mégis megtörténik, hogy elszakítottad… nyújtsd ki a kezed, és kis szíveddel röppenj fel hozzám gondolatban egy imával; bándd meg, hogy elszakítottad, és én ismét összekötöm, vagyis ketten kötjük össze… és ezen majd visszatalálsz égi Hazádba, Mennyei Atyád karjaiba.”

Ezt követi a „hogyan” lehet elszakítani az aranyszálat. És gyakorlatban, példákkal mutatom be nekik, meg azt is, hogyan lehet erősíteni, tartósabbá tenni a pótolhatatlan köteléket.

Annyira megnyeri a kicsiket az illusztrált tanítás, hogy legalább még két-három alkalommal meg kell ismételni. Sőt, ha felnőttek is hallják, még ők is szívesen veszik, ha előadom a sajátos hittanleckét.

Azt az Atya-arcot, amely a leröppenés pillanatában a kis lélekbe „fényképeződik”, igyekszem minden alkalommal felidézni, megláttatni kis hallgatóimmal, hogy az képezze lelkük egének ragyogó napját. És ha „felhő” takarná el némelykor előlük, a bűn felhője, a leggyorsabban oszlassák el az őszinte bűnbánattal, szentgyónással, és amikor a szentáldozásban Jézust a szívükbe fogadják, az a ragyogás egyre erősebb lesz. Így lesznek Jézusnak igazi testvérkéi, a Mennyei Atyának szeretett gyermekei.

Oldal: ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN 5,6
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat