KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

VI. fejezet

Aztán nehéz, nélkülözésekkel teli évek következtek. Az is bekövetkezett, hogy el kellett hagynom a szülői házat, hogy önállóan keressem meg a kenyerem, amiből alig jutott a jóllakásig, ruhára meg szinte semmi. Ha mégis sikerült félretennem pár garast, akkor meg vagy édesapától érkezett valami kérelem, ami kis garasaimat hazafelé irányította, vagy édesanya nem tudott cukrot tenni a tejeskávéba, avagy a szegényes tésztára – és ha kellett, az utolsó fillérig, de odaadtam. Előfordult, hogy egy kerek hétig csak kevéske kenyéren éltem, kis gyümölcsízzel, de abból is csak annyi jut, hogy fájón vonagló gyomorral, de kibírom a következő fizetésig. Ám az otthoniak erről semmit sem tudtak meg…

Istennek hála, ez a gyári élet nem sokáig tartott, mert jelentkeztem egy gyermekápolónő képzőbe, ahová felvételt nyertem, és ha már az óvónői pálya be is zárult előttem, mert nem volt hozzá anyagi fedezet, azért mégis a szívemhez közelálló pályára kerültem.

Nem volt leányálom a kollégiumi élet, főképpen számomra nem, aki a tiszta erkölcsöt és a mély vallásosságot ismerve és gyakorolva, most egészen más miliőbe csöppentem: vigyázni kellett a szavakra, mozdulatokra, mert a vallásos lelkekre nehéz idők jártak… Nem hangoztattam meggyőződésemet, de nem is titkoltam. A vasárnapi misehallgatás el nem maradt, még akkor sem, ha a felügyelők feljelentettek volna az igazgatónőnél. Gondviselés akarta, hogy az egyik marxista elvű lánnyal osztályelsők legyünk, így nem árthattak nekem.

Igyekeztem hasznosítani jó tulajdonságaimat. Korrepetáltam a nehezebb felfogású társnőimet, akik ezért megkedveltek. Aztán jó humorom és kis tehetségeim is ismertté váltak, és így a kultúrfelelősi funkció betöltésével pár kedves órát szerezhettem társaimnak és tanárainknak.

Ismertek voltak a Télapó-estek, amikor – az akkori szokás szerint – a hetven lányról és a nem kis számú tanári karról kellett „csasztuskát” írni… Ez abból állt, hogy mindenki viselt dolgait – dicsőt vagy „dicstelent” – rímbe kellett szedni, és az esti ünnepély alkalmával, télapói öltözetben megjelenve a teljes gárda előtt, fel kellett olvasni. Rengeteg időmet vett el, mert mindazt, amit riportként összegyűjtöttem, rímbe kellett faragni… és leírni!

Egy ilyen epizód rávilágít humoros oldalamra.

Latint is tanultunk, és jó nyelvérzékem lévén nekem nem okozott gondot a különböző szavak, szakkifejezések megjegyzése. Nem így a legtöbbnek, főleg egy szolid, szőke lánynak...

Az anatómia tanára nagyon megkövetelte a szakszerű kifejezések elsajátítását, de annak a lánynak sehogy sem ment, meg az anatómiai fogalmak sem, hogy pl. melyik izom honnan ered, és hol tapad meg, hol végződik. Nem sokkal előtte a rágóizomról tanultunk, és Magdinak volt egy lúmen felelete. Nekem meg is maradt az emlékezetemben, és ezzel Magdi csasztuskája megoldott volt.

Így szólt a verssor: „E. Magdi rágóizma a simphyzisen tapad,

                               Jól meg tudja rágni majd a latin fogalmakat.”

Az anatómia tanára, enyhén szólva, felnyerített a verssor hallatán, és utána is kétrét görnyedve nevetett jó ideig. Érthető, mert a szimfizis a szeméremcsontot jelenti, s a rágóizmok „valamivel” föntebb tapadnak meg a mellkas egyik csontján… Persze, mindenki nevetett, még a kedves kis Magdi is.

Voltak aztán verejtékes óráim is, mert az Ideológia tantárgyba annyi vallásellenest belevittek, hogy komoly zavarban voltam, mitévő legyek, de jó gyóntatóm eligazított, és így átvészeltem azt az időszakot is lelkem megrendülése nélkül.

VII. fejezet

A sikeres záróvizsgák után Budapest egyik gyermekkórházába nyertem kihelyezést, egyre távolabb az otthon védő, tiszta levegőjétől, egyre messzebb az annyira szeretett szülőktől és szülőföldtől, a tájtól, amellyel eggyé forrottam. Nem kedveltem a nagyváros zaját, az aszfaltot, s főképpen a városi légkört…

Az osztályon hamarosan megkedveltek becsületes magatartásomért, képzettségemért, és így komoly feladatokat bíztak rám. Az is hamarosan kiderült, hogy milyen életszemléletet vallok magaménak, de a bizalom személyem iránt inkább növekedett, mintsem csökkent volna.

A nagyon alacsony fizetés nem tette lehetővé, hogy albérletben lakjak, így a nővérszálláson tengődtem, és kénytelen voltam annak nem éppen jótékony levegőjét szívni a többiekkel. De jó volt a „szűrőberendezésem”: nagyon gyakran hallgattam szentmisét, gyóntam és minden alkalommal áldoztam. Ha valami gyanú merült fel valamely tettemmel kapcsolatban, avagy olyan ügy, ami kétesnek tűnt előttem, már mentem is, és megbeszéltem a lelkiatyámmal.

            Egy napon súlyosan megbetegedtem, ugyanakkor egyik ápolónő is betegen feküdt abban a hálóban. Talán hárman voltunk mindössze, akik még nem rendelkeztünk bizonyos „múlttal”… Kegyetlen fájdalmaim voltak, magas lázam: vérhast kaptam, vagyis dysenteriát.

            „Tudod”, kezdte a kolleganő, „mi is ilyen tisztán kezdtük, mint te, de az itt töltött évek megrontottak minket is. Hidd el, te sem úszod meg sokáig!” – mondta nekem szegényke.

            Láztól piros arcom szinte lángolt, amikor felpattantam fektemből, és határozottan kiáltottam: „Nem, soha! Ez csak akkor következhetne be, ha én is elhagynám a szentmisét, a gyakori gyónást és szentáldozást. Akkor nem holnap, hanem még ma elbuknék!”

            És maradtam az egyenes úton, mert fogtuk egymás kezét: Jézus és én… Voltak ugyan kísértések, alkalmak, de ha egyszer megéreztem, hogy „baj vagyon a kréta körül”, akkor engem nem lehetett többé rászedni holmi kikapcsolódásra… Ha bele- belekóstoltam is néha a világi élet sűrűjébe, azt is inkább unszolásra tettem, mert lelkem mélyén fel- felhangzott a hívó szó, hogy „Kelj föl, kedvesem, gyere, szépségem! Nézd, múlóban a tél, elállt az eső, elvonulóban van.” És én felfogtam a Hangot, és várakoztam…

            Jó lelkiatyára is leltem, akinek a felhívására megkereszteltem azokat a csecsemőket, kisdedeket, akikről tudtam, hogy állapotuk halálos, és bizonyára nincsenek megkeresztelve, vagy feltételesen végeztem a gyönyörű cselekményt. Négy vagy öt ilyen kis angyalt adhattam az Égnek, és egyszer, majd jelölt koromban, gyönyörű álom kapcsán eljöttek, hogy megköszönjék. Annak idején majd ezt is elbeszélem neked.

            És én kerestem, kutattam Isten szent akaratát velem kapcsolatban, de egyelőre semmi sem látszott világosnak előttem. Gyóntató atyáim mind valami különös, gyengéd szeretettel kezeltek, s olyan biztató, szép dolgokat mondtak a lelkemmel kapcsolatban, de ennyi volt az egész. Ki mert volna akkor hivatásról beszélni?…

            Egy alkalommal beléptem a kórház könyvtárába, ahol egy mozgásában korlátozott, mélyen vallásos férfi teljesített szolgálatot. Talán fogyatékossága kapcsán került valami meglepően szoros kapcsolatba Istennel, s így – rövid idő multán bennem is felfedezte a renden kívülit… Párszori találkozás után hirtelen nekem szegezte a kérdést: «Gondolt-e már arra, hogy szerzetbe lépjen?…»(!) Nagyon meglepett a kérdése, és kissé bosszantott, mint akinek a belső zsebében kutat valaki, és ezért kitérő választ adtam rá. Erre ő ügyet sem vetve folytatta, hogy megismertet egy lánnyal, aki szintén apácának készül, és komolyan örülne hasonló ismeretségnek.

            Az ismerkedés valóban megtörtént, és örömmel fedeztük fel egymásban a közös célra törekvés örömét. Neki már kész tervei voltak, mert ismerte a Rend néhány tagját, akiknek engem is bemutatott. Így történt, hogy arcot kezdett ölteni a vágy, és az Isten-keresés útja kezdett kirajzolódni a távolban. De miképpen? Mi módon nyer majd megvalósulást, hiszen a naptár l955-öt mutatott…

            Hamarosan munkához láttunk: beiratkoztunk egy olasz nyelvkurzusra, mert az áhított Rendnek Itália kék ege alatt ringott a bölcsője! És én még az esti gimnáziumot is látogattam, aztán az osztályos munkából is bőven kijutott, így a lelkieken kívül másra nem is futotta az időmből.

            Majd jött a karácsony. Hazamentem pár napra, és egyik este átjött hozzánk L., akit édesanyám még a nyár folyamán oltalmamba ajánlott. Az a fiú osztálytársam volt az iskolában. Ekkorra már túl volt az érettségi vizsgákon is, és hivatást érzett a papi pályára, de egyelőre a szüleinek segített a gazdaságban, várva a jobb időket, hogy az első lépést megtehesse. Ám az évekig váratott magára, mert a kommunista ideológia gátat vetett minden vallási haladásnak. Na, meg L. szülei nagybirtokosnak számítottak, s ezért is megtagadták tőle a felvételt…

            Elbeszélgettünk azon az estén. Szegény fiú sokat gyötrődött lelkileg, mert az idő múlt felette: huszonnégy éves volt már, és sehonnan sem látszott kiút az egészből. Súlyos depressziós állapotba került, ami erősen kihatott lelkivilágára: kételyek gyötörték, nem bírt imádkozni és egészen elcsüggedt.

            Nohát, én ennek a fiúnak nyújtottam segítő jobbot, és lelkileg melléálltam; nagyon buzgón imádkoztam érte, és ha néha hazamentem, találkoztunk. Még az a gondolat is átsuhant a lelkünkön, nem szánt-e egymásnak minket a Gondviselés?… Részt vettünk egy táncmulatságon is, de nem volt más témánk, mint Jézus és a lelki élet. Csak később hallottuk meg, hogy hányan nézték azt a táncoló párt jóindulatú mosollyal, hogy mennyire összeillenének.

            Nem volt ott szó szerelemről, dehogy! Két testvér találkozott, és szövetséget kötött, hogy segíti egymást imával, áldozattal. Azt is éreztük, hogy ott találkoztunk utoljára a világgal, de burkoltan én azt is megsejtettem, hogy az lesz utolsó találkozásunk is.

            Névnapomra kaptam még egy képeslapot tőle, de az aláírás csak ennyi volt: Búcsúzom, félig derűs, félig borús szívvel: L…

            Aztán visszatértem ezer elfoglaltságom közé, de az ima naponta röppent érte az égi Anya trónjához oltalomért, világosságért.

            l956 szeptemberének egyik délutánján a nemrég megismert lánnyal éppen villamosra vártunk az olasz nyelvóra után, amikor hirtelen ezt mondtam neki: „Te, én úgy érzem, még ebben az évben történni fog valami, és mi elhagyhatjuk az országot!”… „Bennem is motoszkál valami efféle megsejtés” – válaszolt rá. Egymásra mosolyogtunk, és mindegyikünk ment a maga útján.

            Engem valami megnevezhetetlen nyugtalanság szállt meg úgy október közepétől, és azt mondogattam a társaimnak, hogy valami rendkívülinek a megérzése kerített hatalmába, ami nyugtalanít, de nem tudom néven nevezni. Szenvedtem tőle, gyötört és nem akart eltűnni.

            Csak röviden vázolom a tényeket, mert te is hallottál az akkori eseményekről, midőn a magyar nép nemesebb fiai le akarták rázni magukról az istentelen igát, de a jelet, mert az volt, a Nyugat nem értette meg, nem volt képes megfejteni, és ismét vérbe fúlt, mint megannyi nemes megmozdulás az évszázadok folyamán.

            Azon október huszonharmadikának estéjén ismét a gimnáziumba vettem utamat. A hallgatók már mind jelen voltak, de a tanárok csak nem akartak megérkezni. Vajon mi lehet az oka? Miért nem jön egy sem?… Kisvártatva néhány diák lépett a terembe, és közölte velünk, hogy ne is várjunk tovább, mert valami hallatlan nagy dolog van kialakulóban Budapesten: Emberek ezrei, diákok, munkások vonulnak énekelve zászlókkal a Nagykörúton! Valami készül!

            Valóban, ahogy kinyitottuk az ablakokat, harsogva szállt az ének több ezer ember ajkáról, és máriás zászlókkal, máriás énekeket zengve vonult a rengeteg ember, mint hömpölygő, nyugodt folyam. Mindannyian felugráltunk a helyünkről, és már tódultunk is kifelé, hogy csatlakozzunk az éneklő, ünneplő tömeghez. Ám én úgy láttam jónak, ha a kórház felé veszem az utamat, de előbb átmentem a Nemzeti Múzeum parkján, amikor már puskadörrenést és füstöt is lehetett észlelni a közeli Rádió Stúdióból. Azokból a jelekből már semmi jóra sem lehetett következtetni.

            A Kálvin tér felé a villamosok mind leálltak; felfordított teherautók barikádozták el az utcákat; amonnan meg egy rendőrosztag jött velem szemben, puskájuk csöve a föld felé volt fordítva. Katonák százai jobbra-balra; vacogó, fiatal gyerekek, akik még azt sem tudták, mi a háború! És még annyi riasztó kép, ami arról győzött meg: jó lesz innen elsietni mielőbb, mert itt még vér folyhat ma este!

            Ép bőrrel érkeztem meg a szállásra, és újságoltam a lányoknak: „Na, ez volt, ami engem akkora nyugtalansággal töltött el!”

            Abban a kerületben, ahol a kórház állt, az éjszaka még nyugalomban telt el. Egy hajnali lövés érte ugyan a kórházat, de azt is felfogta a Mária-kép egy bentlakó idős nővér szobája falán: pontosan a Szűzanya szívébe hatolt a golyó…

            Reggel szolgálatba léptem. Megfürdettem a kicsiket, majd ablakot nyitottam, és döbbenten láttam, hogy szovjet tankok sorakoznak az osztályunkkal párhuzamos utcán. Ami félelmet keltett, hogy ágyúcsöveik arra a részre voltak irányítva. Fekete varjak röpködtek ide-oda, és olyan baljós sejtelem szállt meg… Gyorsan becsuktam az ablakot és kisiettem a szobából. Abban a pillanatban, amikor védve voltam, nagy robajjal dörögtek fel a tankágyúk, és ha egy pillanatot kések, biztosan darabokra szakadt testtel fekszem a kórterem kövezetén…

            Szívet tépő sikoly röppent el a kisdedek ajkáról, akiket Isten oltalmazó szeretete éppúgy megvédett, mint engem. Tudniillik az ablaktól jobbra és balra elterülő fal megvédte őket, mint engem is a folyosón, és velem az orvosokat és nővéreket.

            Néma döbbenettel vártuk a lövések végét, és arra készültünk, hogy mentjük a kicsiket. Megpróbálunk beosonni a kórterembe, és két-két gyermekkel a karunkon lemegyünk a pincébe… Ekkor a lépcsőház ablaka dőlt be nagy robajjal, és a lépcsőn éppen lemenni szándékozó nővér, karján két kis beteggel, holtan esik össze!… Telibe találták.

            Majd később megtudtuk, hogy tévedésből ágyúzták a kórházat. A mellettünk levő gyárból kaptak lövéseket a szovjet tankok, de ezt csak később sikerült tisztázniuk…

            Halálosan komoly órák voltak! Ott, akkor, mindannyian közel álltunk a halálhoz, és én számot vetettem magammal, és úgy éreztem, vállalni tudnám… Nem is sejtettem, hogy hamarosan ismét „halálos komolyan” szembe fogok nézni vele… De Istennek még tervei voltak velem…

            Nehéz napok következtek. Annyi félelem, szorongás ülte meg a lelkeket, de innen-onnan olyan hírek érkeztek, hogy tömegesen mennek át a határon… Igaz lehet?!

            Szeretteim jutottak eszembe, akik ott a csendes kis faluban bizonyára tele vannak aggodalommal érettünk, mert a Pesten élő nővérem éppen azon a véres éjszakán adott életet egy fiúcskának, és még róluk sem volt semmi hír… Aztán a kedvesnővérekre gondoltam, akikkel megismerkedtem, a barátnőre, akivel közös úton lépegettünk, és nem tudtam semmit egyikükről sem. Száz veszély közepette indultunk útnak egyik kedves kolléganőmmel, hogy felkeressük a nővéremet, aki ekkorra már túl volt a szülésen, és kis híja, hogy a becsapódó lövedék nem a szülőágyon érte…

            Miután megtudtam, hogy másnap délután indul egy vonat szülőfalum felé, elhatároztam hát magamat az utazásra. Legalább személyesen viszek hírt a szüleimnek a megmenekülésünkről. l956. november 4-ét írtak.

            Az utazási körülmények egyáltalán nem voltak biztonságosak, de hát őrangyalok is vannak a világon… Hadd legyen egy kis munkájuk. És lett is…

            Kevés utas volt, és egy bizonyos állomáson belőtték a szomszédos kocsi ablakát… Jó előjelek! – gondoltam magamban, de kis Mária-érmecskémet megcsókolva maradtam a helyemen.

            Egy nagyobb állomásra érve a szerelvény megállt, és nem folytatta útját. Ekkor a váróteremben foglaltam helyet, ahol szovjet katonák igazoltatták minduntalan az ott várakozókat. Egy mellettem ülő fiatalember megsokallta a dolgot, és megszólított: «Kislány, merre visz az útja? Ha van mersze, csatlakozzon hozzám, és még ma este otthon lehet!» Megtudtam, hogy a szomszéd faluból való, szintén Pestről jön, és ő is egészségügyi dolgozó.

            Elindultunk. Kiértünk a város egyik főútjára, és éppen egy magyar teherautó robogott felénk néhány kiskatonával. Intettünk nekik és azok megálltak, és felvettek bennünket. Meghökkenve vettem tudomásul, hogy csak egy ember számára van hely, és azt kutattam, hol is fogok én helyet találni?… Nem volt más választás, mint elfoglalni az élő „karosszéket” a fiú ölében, s a leggyorsabban határozni, mert bármely pillanatban szovjet katonák kezébe kerülhettünk volna…

            Halálosan komoly utazás volt! Akadály nélkül érkeztünk meg a fiú falujához, de éjjel lévén, én nem folytathattam tovább az utamat. Elfogadtam a meghívást, mert a fiú édesanyja a kopogásra már nyitotta is az ajtót, és szeretettel tessékelt befelé. Meleg vacsorával fogadott bennünket, aztán meleg fekhelyet készített számomra, amit hálásan megköszöntem, és lepihentem.

            Reggel már terített asztal várt, de nem fogadtam el a reggelit, mert szentmisére készültem, vasárnap lévén, és áldozni szerettem volna. Nagyot nézett a jó asszony, mert bizonyára mást gondolt a fia által felszedett lányról. De én már vettem is a kabátom, és melegen megköszönve mindent, indultam is kis falum felé a havas, reggeli tájon, hogy vagy másfél órás gyaloglás után megpillanthassam szülőfalum templomtornyát, a templomot, ahol annyi gyönyörű találkát adtunk egymásnak: az Úr Jézus és én…

            Eszembe jutott vergődő lelkű barátom; vajon, hol lehet, mi történt vele? Talán most már az ő vágya is teljesülhet ­-, gondoltam, és felveszik a szemináriumba…

            Csendesen bandukolok az úton, majd feltűnik a templomtorony… Ó, mekkora szeretettel röppenek lélekben a tabernákulum elé! Megszaporázom lépteimet, és betoppanok a szülői házba, szeretteim határtalan örömére és ámulatára.

 Mindenki megviselt, szomorú, mert a reggeli hírek a rádió által döbbenetes tényekről tudósítottak: Behívták a szovjet csapatokat, és szörnyű, véres küzdelem vette ismét kezdetét a fővárosban! A bátyám és néhány barátja azon tanakodnak, hogy menjenek-e a harcolók megsegítésére?…

Szentmise után megebédel a család, aztán ki erre megy, ki arra, én meg végre kettesben maradhatok édesanyával. Szívem nagy titkát kellene feltárni előtte, amit talán ő már sejt is, de én még sosem beszéltem róla; egészen titokban tartottam még szüleim előtt is. Hiszen a helyzet annyira reménytelen volt, hogyan is lehetett volna ilyen délibáb-álmokat kergetni!… De most elérkezettnek látom az időt. Olyan sokan lépik át a határt, és most kell megragadni az alkalmat, mert ki tudja, mi lesz később? És nekem be kell számolnom a pesti barátnőnek, mert ha az én szüleim beleegyezésüket adják, akkor ő is előáll régóta melengetett tervével az ő szülei előtt. Tehát most!

Édesanya leül a meleg konyhában, és csendes áhítattal morzsolgatja a rózsafüzér apró golyócskáit. Odaülök melléje, és a vállát átölelve mondom el neki, ami a szívemet nyomja. Édesanya némán hallgat, majd könnyes meghatottan csak ennyit mond: «Meghallgatott a jó Isten, kisleányom! Tudod, még fiatalasszonyként azt kértem tőle, válasszon a gyerekeim közül magának… akár kettőt is… Hát megtörtént! Áldott legyen érte!»

Sok szenvedéstől megacélosodott lelke azt is vállalja, ha ennek a szeretett gyereknek messzire kell is mennie a szülői otthontól, mert hivatásának bölcsője valahol Itáliában ring. Pár percig szótlan csendben üldögélnek, mert a nagy titkokat mindig akkora csöndben szüli megvalósulássá az Élet, hogy akkor mindennek hallgatnia kell... És egyelőre senki más nem tudhat róla. Édesapával majd ő közli a titkot estére, amikor már minden elpihent.

Olyan nehéz szívvel megyek aludni… Ágyam előtt térdelve kérem Istent, adjon már valami jelet, amiből teljesen bizonyosra vehetem, hogy valóban hív engem, és ne tévelyegjek többé a bizonytalanságban.

Elalvás előtt szomorú barátom jut még eszembe, akit éppen reggel láttam elmenni hazulról, amint hosszan visszanézett az ablakunkra. Ő nem láthatott engem, mert elég távol volt, engem meg a szoba homálya takart. Istenem, nem sejtettem, hogy utoljára látom őt…

Nehezen jön álom a szememre, csak kis húgom szuszog a mellettem levő ágyban, majd lassan én is elszenderülök.

Éjféltájban valami erős, nyugtalanító zajra riadok föl: olyan, mintha az ablaknál levő sarokban valami nagy szeget vernének a falba… Felülök a sötétben, s egy ideig hallgatózom, de a zaj csak nem hagy alább, és határozottan ott van a szobában! Valami megnevezhetetlen félelem kerít hatalmába, de betörésre nem is gondolok. Még moccanni sem merek… A hugit sem keltem fel, csak magamban szenvedek és várom, majd csak megszűnik a furcsa zaj… de az bizony jó ideig nem akar megszűnni…

Kiver a hideg verejték, és szívem a nyakamban kalapál, és az erek a fejemben a pattanásig feszülnek… Csak ülök mozdulatlanul, és szorongó szívvel imádkozom.

Na, végre csend áll be! Lefekszem, de álom nem jön a szememre, csak röpfohászokat röppentgetek az Ég felé, és a Szűzanyát kérem.

Végre itt a reggel! Sápadtan ébredek. A nyitott ablaknál éppen az ágyneműt szellőztetem, amikor húgom rémülten rohan be az utcáról, ahová vízért indult.

«Lusi! Lusi!» – kiáltja messziről. «Képzeld, L… meghalt az éjjel!»

 «Istenem! – sóhajtok föl – vajon mi történhetett?!…»

Nem sokkal később L… édesanyja siet el a ház előtt, és ezt kiáltozza:

«Meghalt a fiam! Meghalt a fiam!» – Olyan, akár a Fájdalmas Anya, akinek megölték egyetlen Fiát…

Én meg csak annyit suttogok megrendülten: - «A jel, Istenem a jel! Jövök, Uram!»

Mi is történt azon az éjjelen? Hát L…. öngyilkos lett! Édesapja felébredt az éjszaka közepén, és rossz sejtelemtől gyötörve fia ágyára nézett, és azt üresnek látta. Azonnal felugrott, és mint akit vezetnek, már indult is ki a mezőre meghatározott irányban, ahol egy magasfeszültségű villanyoszlop mellett megtalálta a halott fiút. Olyan volt, mint aki mélyen alszik. Kisöccsének az ugráló kötele volt a derekára kötve; annak segítségével csapatta agyon magát az árammal. Szép, hullámos haja az éjszakai harmattól volt nedves, és oly békésen feküdt ott, mint aki legmélyebb álmát alussza…

Napok múlva összeáll a kép: L... idegrendszere mondta fel a szolgálatot. Valószínű, a hite is meggyengült, bár a szentmisét sosem hagyta el, sem az imát, mint mondta már nekem egy alkalommal, de nem érezte azok erejét. Úgy érezte, túl sok a megpróbáltatás, és semmi remény sem villant föl a hivatás megvalósulását illetően. Aztán lassan magába roskadt. Orvosnál is volt, aki azt tanácsolta neki, hogy nősüljön meg, és akkor majd megoldódik a problémája. Ám ő arra nem érzett hivatást, emerről meg nem nyilatkozhatott előtte, aztán sem velem, sem pedig a szüleivel nem merte közölni, sőt, valószínű, a gyóntatójával sem… és csak vergődött egymagában, és a húr elpattant…

Tudod, Don Eugenio, mélyen megrendített annak a kedves fiúnak a halálesete, de számomra minden kételyt eloszlatott, és tudtam már: Jézus jegyese leszek, annak kell lennem bármi áron!

Papi temetést kapott L…. Minden hófehér volt: koporsó, virágok… Az őt ismerő pap azt mondta, hogy rendületlenül hisz a lelke üdvösségét illetően, mert annyira nem mindennapi lélek volt. Ő volt a gyóntatója, és közelebbről is ismerte őt. Én is mélyen hittem, mert akkora hittel kértem érette a Szűzanyát abban a gyönyörű templomban, ahol naponta imádták az Oltáriszentséget, s ahová én is gyakran betoppantam. Később volt néhány jelentőséggel bíró álmom is a fiúval kapcsolatban, ami szintén pozitívan bizonyította meggyőződésem.

Lezajlott a temetés, és én egy fájó emlékkel gazdagodva róttam az utat hazafelé, és tudtam, ha most visszatérek Pestre, nekem is készülődnöm kell a nagy útra, bármi történjék is, mert hátha Jézus «elhalad mellettem», és félő, hogy nem tér többé vissza…

 

Testvér!

Mostanában, amikor oly nehéz

a munka és az élet,

A sok hajszátóI alig vonszolod

elfáradt testedet:

Gondoltál-e rá, hogy érdemes

tovább szenvedned?"...

 

A lelked is roskadozik már

a szörnvű súlyok alatt,

Hogy neked mindig rabnak kell lenned

saját hazádban,

Mikor szabadságot hirdetnek? !

(de álnév alatt).

 

Lassan már a verejték helyett

tán m is vért hullatunk,...

sok a testi munka, de a lélek

gyötrelme még több:

Vérzünk, könnyezünk belülről, de

magyarok vagyunk!

 

Hát ha ily nehéz, mért nem vetsz

véget az életednek?!

Vagy a te hited is gránitoszlop,

amit törni nehéz? ..,

Hiszel! Még vassal sem törik meg

a te reményed?!

 

Csúnya,piros ecsettel festik át

az egész világot,

Tudom: neked sem, nekem sem

tetszik,

kezünk gúzsba kötve...

Erőlködünk csak: szivünk nem

ilyenre vágyott!

 

Hadd hulljon szívünk verejtéke,

tán hiába, úgy látod...

De nem, mert ezekbőt a cseppekből

építünk egy szebb, igazabb,

Tisztább M agy a r o rszág ot!

 

(1950-51?)

Oldal: KENESEY ELENA 6, 7
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat