ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN 1,2

Ezt a szöveget nyugodtan kitörölheted és
a helyére írhatod az új oldalad tartalmát.

Ismét magyar földön

                                                           I. fejezet

 

Egy meleg nyári napon érkezem meg. Bécstől hazáig állva teszem meg az utat a vonat csomagokkal zsúfolásig megrakott szűk folyosóján. A jó magyar honfitársak kihasználják az első külföldre ruccanás lehetőségeit, és százféle földi jóval megpakolva térnek vissza.

Megjelennek a vámőrök, de látva az eltorlaszolt folyosót, amelyen átjutni képtelenség az ellenőrzés megejtése céljából, jó magyarosan szitkozódva-káromkodva lemondanak a dolgukról, bizonyára sok utas megkönnyebbülésére…

Tehát az első benyomás egészen „hazai”… Vajon mi jön még ezután? És a szívem összeszorul a gondolatra. Közel-Keleten soha nem hallottam embert káromkodni, csak áldani az Istent… Hogyan leszek képes újra megszokni a sok és annyira riasztó másságot?

            Alig állok már a lábamon, amikor végre a gyorsvonat megáll a magyar főváros pályaudvarán. Nem hangzik el díszlövés sem, csak szeretteim mosolya fogad, és nagynehezen sikerül egy Trabant-taxit elcsípni, amelyet női sofőr vezet, és gyakran használja a Miska bácsi-féle igéket, midőn annak szép ökrei nem akartak mindenben olyan akkurátusan eljárni, ahogyan azt a jó gazdi óhajtotta volna. A sofőr esetében meg kollégáinak vagy más járművek vezetőinek alkalmatlansága váltja ki az „ízes” magyar igéket… Ez az epizód is annyira beleillik a képbe, annyira tükrözi a magyar létforma akkori sajátosságait.

Szegény szívem akkor sem érez sokkal nagyobb enyhülést, amikor drága szüleim ölelnek a szívükre, mert ők is annyira kiszolgáltatottak lettek: édesapa a termelőszövetkezetbe kényszerült, a gyerekek meg a fővárosba, és az évek meg tovaszálltak szüleim fölött is, akik kellő segítség nélkül nem bírták a megterhelést. Ebből az következett, hogy eladták a szülői házat, aztán egyik fivéremmel vásároltak egy másik házat a város külterületén, és odaköltöztek.

A fészekből kirepült madár most velük osztja meg az így már szűkössé vált helyet, s bizony az annyira szükséges magány és pihenés ki van zárva…

                                                                       +

Magyarországon akkor még nem volt munkahiány, s az egészségügyben, szakképzett személynek nem volt nehéz elhelyezkednie. Nekem ez volt a szerencsém, és az, hogy jeles oklevéllel rendelkeztem, ami megkönnyítette számomra a felvételt valamennyi intézménybe.

            Sajnos, sürgősen döntenem kellett, mert a családi körülmények, a kiszámított megélhetés nem engedték meg, hogy hónapokig várakozzam. Kórházban próbálkoztam, ahol abban az időben jól megfizetett állás lett volna, ha vállalni tudom. Arra a beosztásra viszont képtelennek éreztem magam: tüdőosztály, műtéten átesett, súlyos betegek…

Don Eugenio, ha tudnád, mit kellett átélnem a kezdeti időszakban! Mi mindent kellett az otthoni helyszűke miatt elszenvedtem… a kellő magány teljes hiánya, és annyi elmondhatatlan gyötrelem az álmatlansággal együtt… Tudod, ha idegileg terhelt lettem volna, akkor valami súlyos tünetének is lennie kellett volna, de a végletekig vitt tűrés határán mozogtam, az biztos… És ebben az állapotban, egy teljesen idegen miliőben munkát vállalni, hát bizony, nem volt leányálom! Csak Isten mérhette fel a lelkem véres küzdelmeit, a némán eltűrt gyötrelmeket. „Erősnek, férfinek kell lennem!”

Gyermekintézményben próbálkoztam, ahol szívesen fogadták az új, kedvesen mosolygó ápolónőt.

Nehéz napok következnek, de a szanatórium kis vendégei megszeretnek, és könnyebbé teszik számomra a környezet elfogadását. Kolléganőim viszont hamarosan megérzik rajtam a másságot, és okoznak nekem nehéz perceket, de a kicsikben kedvem telik. Kedves epizódok történnek ottlétem alatt.

Az ételek nem éppen méretre szabottak, így a 3-4 éves kicsik is azt a jól fűszerezett, paprikázott ételt kapják, amit a nagyok. Alig esznek belőle, és én azt sem tudom, mit találjak ki nekik, hogy azért kellő táplálék jusson kis szervezetükbe.

Egyik ebéd alkalmával azt mesélem nekik, hogy egy rút ordas-farkas ólálkodik ott a közelben az erdő fái, bokrai között.

„Képzeljétek gyerekek ­- mondom nekik ­-, hogy a portás bácsi kiviszi neki mindazt az ételt, amit ti meghagytok... És a farkas megeszi… Nő, erősödik egyre jobban. És itt settenkedik a közelben, és arra vár, hogy a Piroska elinduljon a nagymamához… És az a Piroska lehet bármelyik kisgyerek: Te, aki hizlalod őt, mert nem eszed meg az ételt!…”

Azon a napon, a csodával határos módon alig maradt valami a tányéron!

Elérkezik a csendespihenő ideje, amikor az egyik kis kópé, a gyönyörű hajú és szemű Zsolti bebújik az ágyába, felül, majd kikukkant az ablakon, és kacagva kiáltja kifelé:

„Faakasz, jöhetsz, én nem féjek tőjed!” – és gyorsan elbújik a paplan alá. Elmosolyodok a bájos jeleneten, és remélem, megtaláltam a megoldást. Ám hamarosan csalódnom kell, mert az ételek nem változnak, és a kicsik gyomra nem képes megbarátkozni velük, így farkas ide vagy oda, nem esznek.

                                                                       +

A nagyobbacskák már óvodai oktatáson is részt vesznek, mivel huzamosabb ideig kell a szanatóriumban időzniük. A kisebbek ezalatt a nővérre vannak bízva, aki játszik velük, mesél nekik.

Egyik reggel lekísérem a nagyobbakat a foglalkozásra, miközben néhány kisebb gyermek fönt marad. Amikor visszatérek, benézek a szobába, és nem látva senkit, elkiáltom magam:

„Gyerekek, kicsikéim, hol vagytok?”

„Hát itt vagyunk!” – jön a hang úgy padlóközelből, egy távoli ágy mellől, majd egy buksi fejecske emelkedik föl.

„És mit csináltok ott?”

„Hát dódozsunk (dolgozunk), nem látod?” És derültségemre pár csokoládébajusszal kipingált apróság bukkan fel a „munka területéről”, ahol nagyon serénykednek… Tudniillik vasárnap volt előtte nap, és a szülők sok finomságot hoztak a kicsiknek, amit a nővérek összegyűjtöttek még reggeli előtt, de nekem csak később jutott eszembe, így kis gondozottjaim megelőztek. Apránként aztán az is kapott belőle, akinek nem jutott hasonló finomság.

                                                                       +

Ez volt első munkahelyem, de nem az utolsó. Úgy sorakoztak „magyar keresztutam” állomásai, ahogy a kényszerítő körülmények erre indítottak, de biztosan nem a Gondviselés kihagyásával… Isten kis „postásának” a szerepét kellett betöltenem a saját hazámban, és tudvalevő, hogy a postásokat mennyire támadják a kutyák… és az is, hogy mennyire kiszolgáltatottak az időjárás szeszélyeinek. És ha úgy láttam jónak, hogy leteszek a „postásságról”, akkor a Gondviselés ilyen vagy amolyan módon, úton, de értésemre adta, hogy Jónásnak is teljesítenie kellett a feladatát, amire Isten kijelölte…

Előfordult, hogy néha magamnak sem tudtam teljesen megmagyarázni döntésem alakulását, de a körülmények úgy hozták, hogy helyzetem tarthatatlanná vált. Volt rá eset, amikor a munkahelyi viszonyok késztettek változtatásra, de néha az albérlet tarthatatlan helyzete, amibe kényszerültem. Tudniillik a szüleim nem sokáig tartóztathattak, mivel már nem ők voltak a fővárosban vásárolt ház birtokosai, és helyszűke volt.

                                                                       +

Egy alkalommal olyan munkakört vállaltam, ami lakással együtt kis otthonhoz juttatott. Édesanyám is odaköltözött, hogy kettesben egy kicsit könnyebb legyen az élet. Itt elbeszélek egy kedves epizódot, ami az új lakás elfoglalása idején játszódott le. Naplómból idézem:

„… és hullottak a gesztenyék.

Szeptember van. Lakást cseréltünk. Kedves, földszintes ház udvarral, és két hatalmas gesztenyefával. A megrepedt, tüskés kis burkokból, mint sok mosolygó négergyerek kandikálnak ki a gesztenyék. Nem ám olyan semmirekellők! – hanem gömbölyded, gyönyörű példány minden szem. Az ember félve gondol arra az eshetőségre, ha egy közülük a fejére pottyanna… Csak kis híja, és már itt is lesz a gesztenyeszüret.

Ez a bájos kép fogad, amikor anyámmal megérkezünk, és én örömmel üdvözlöm gyermekkorom e kedves kis pajtásait.

Rendezkedünk az új lakásban, és a gesztenyék hulldogálnak, potyorásznak… csendesen?… Ó, nem! Nappal még csak megjárja, de az este és az éjszaka csöndjében szinte rémületkeltő hangot adnak! Egy-egy gyönyörű kis golyó a háztetőre pottyan, onnan a mosókonyha tetőzetére, onnan meg az egyik lakó éppen ott levő autója tetejére. Azt hiheted, hogy géppisztollyal lőnek, és azt várod, mikor törnek be hozzád!…”

Így megy ez cirka két hétig, és én egyre rosszabbul alszom, úgy, hogy az eset kezd komolyan megviselni. Már nem mosolyognak rám, hanem egy-egy kaján vigyor, fintor minden kis burok nyílása. Valahová az Északi-sark tájára kívánom átültetni valahányat!

            Múlnak a napok, és egy még nagyobb idegpróba után teljesen kiborulva roskadok le a közeli templom tabernákuluma előtt, és fájó csalódásomban így pakolok ki Jézusom előtt:

„Csupán ez hiányzott még! Az álmatlanságtól kimerülten, most meg ez a rohanás, hogy déli harangszóra itthon legyek (sekrestyési szolgálat volt)… A szívem kimerülve… alig élek! És éppen most nem jött egy nyomorult jármű sem, pedig mennyire kértem!… Nincs is szíved (!), hogy így teszel velem… Nem, ezt már nem bírom tovább!…” és zokogva fejezem be. Majd hazaindulok.

Anyám már vár rám az ebéddel, de én alig bírok nekifogni az evésnek. Alighogy kanalam a levesbe merítem, hirtelen arra figyelek föl, hogy szörnyű szélvész támadt, amely csak úgy tépázza a hatalmas fákat, és teljes erővel veri le a gesztenyéket, de olyan lendülettel, hogy az udvarban lakók kirohannak, hogy megnézzék, mi is történik valójában!

            Ekkor az ablakhoz lépek, és ámulva látom, hogy az udvar vastagon van terítve a sok kis gonosz golyóval! Ám a hirtelen támadt vihar még tart, mert a fákon még elég gesztenye látható, és hát be kellett fejezni a „dióverést”…

És akkor az a jól ismert Hang a lelkem mélyén megszólal: „Látod, nekem csak ennyiből áll a te gesztenyéid leverése…”

Én pedig meghatottan és szégyenkezve ülök vissza az asztalhoz, és a levest szaporítom a bánat és hála könnyeivel…

Mire eljött az este, nem maradt gesztenye a fán! Másnap reggel vidám gyerekekkel találkozom, akik örömmel gyűjtik be a sok kis golyót, a házban pedig valaki azon panaszkodik, hogy még az autója is megsérült a gesztenyeszüret alatt. A templomba menve ámulva látom, hogy a ház előtti fasorról viszont nem hiányoznak a gesztenyék…

Én meg új háladalra fakadok Istennek e túláradó jósága láttán…

                                                                       +

Egyre világosabban érzem, Don Eugenio, hogy a Gondviselés eszköze vagyok, hogy nem véletlen kerültem ide. Hamarosan kirajzolódik előttem küldetésem komolysága. Fájdalommal tapasztalom meg, hogy azok az Istennek szentelt „edények” nem ragyognak… hogy némelyik még „szennyezett” is… És vállalom az emberi elme előtt érthetetlen mártíriumot, amiről nem beszélhetek. Én magam sem tudom fölfogni, miképpen lehet elviselni mindazt a gyötrelmet úgy, hogy bele ne roppannék idegileg, szellemileg… Szívpanaszaim egyre fokozódnak, az igaz, ám az orvosi műszerek mégsem mutatnak ki komolyabb elváltozást.

Mi mindent ki kell bírnia annak a kis motornak az évek folyamán! Van olyan időszak, amikor komolyan ledönt a lábamról, és hosszabb pihenésre van szükség, és az orvosom is aggódik állapotom miatt, de a baj valódi okát sosem lehet „tetten érni”… Előfordul, hogy külsőleg is annyira megviselt vagyok, hogy alig vonszolom magam, és a reggeli mise után órákra pihenésre kényszerülök, mert a szívem annyira „fáj”, hogy szinte elviselhetetlen. Szabályosan azt érzem, mintha élő seb lenne a szív bal felén, ami annyira ég és fáj, hogy csak csöndesen nyöszörgök fájdalmamban, de egyetlen gyógyszer sem enyhíti gyötrelmeimet… És ezek hosszabb periódusok, amelyek hetekig, sőt hónapokig is eltartanak. Ám amikor orvoshoz fordulok, és gépi ellenőrzést végeznek rajt ­- EKG vagy szívultrahang ­-, a legjobb eredmények születnek, s közben alig tudom megjárni a pár lépcsőfokot…

Tudod, Don Eugenio, én magam sem tudom mire vélni, mígnem egy benső látás kapcsán megértem, hogy gyötrelmeim valódiak, de emberileg nem ellenőrizhetők, és nem gyógyíthatók. És olyankor mindig történik valami az én „Benjaminjaimat” illetően, ami megérteti velem a miértet. Megértem, hogy az Ég kér ismét tőlem egy hosszabb kínlódást, mert az Úr néhány választott „edénye” megint beszennyeződött, vagy más „cél” szolgálatára adta magát… És én ebbe majdnem belehalok valahányszor.

Don Eugenio, tudnod kell, hogy ezek a fájdalmas gyötrelemmel járó időszakok a másik oldalról pihenést jelentenek: a borzasztó sátáni zaklatások, kényszerképzetek megszűnnek egy időre, és nappal is el- elalszom egy-két órára. Mély benső egyesülést élek meg áldott Krisztusommal, odaadottságot, pihentető álmokat, néha röpke látomáshoz hasonlókat, és békét, békét, békét… Ilyenkor születik meg egy-egy mély mondanivalóval telített költeményem, egy-egy váratlan szépségű Lélek-sugallta imádság a Szűzanya erényeit, nagyságát illetően. Ez az éjszaka folyamán lep meg, amikor órákig nem alszom, és akkora békét élvezek ezalatt. Aztán reggel felkelve mindenre visszaemlékszem, és szinte hibátlanul sikerül leírnom a gyönyörű sorokat, amelyeket elolvasva ráismerek, hogy nem az én szürkeállományom termékei…

Egy alkalommal úgy hozza a Gondviselés, hogy betekintést nyerjek annak a személynek az életébe, akinek a szolgálatába álltam. Éppen befejezem templomi teendőimet, és úgy döntök, hogy ott maradok a tabernákulum előtt, és ott végzem el esti imáimat.

Bezárom a templomot, és letérdelek a szentségi Jézus elé fáradtan, meggyötört lélekkel, és nagyon buzgón imádkozom. Egyszer csak a kóruson hirtelen zajjal valaki felborogatja az ott lévő padokat, mire én megijedek egy pillanatra, de hátra sem tekintek. Arra gondolok, ha valaki meg akar támadni, vagy életemre tör, nincs is szebb hely és pillanat, - és erősen dobogó szívvel, de ott maradok. Várom a további fejleményeket, de teljes csönd következik. Befejezem az adorálást, és csak ekkor tekintek fölfelé, de ott senki sem látható. Fogom magam, és a kijárat felé indulok, másnapra hagyva az ellenőrzést.

Reggel, amikor kinyitom a templomot, az az első dolgom, hogy a kórusra menjek. A feljárati ajtót gondosan zárva találom, s amikor hősies bátorsággal felérkezem, meghökkenve látom ám, hogy minden a helyén van! Senki sem járt ott fönn! … Ember nem, az bizonyos, de „valaki más” nem nézheti jó szemmel az én csöndes áldozataimat, s az valószínű betekintést nyert a jövőbe, és félelmet keltve a kis „cireneiben”, megpróbálná megbénítani elhatározásában. De ha Isten pont erre rendelt, hogy segítsek Neki megtisztítani az ő választott „edényeit”, akkor Ő megadja nekem azt az erőt és rettenthetetlen bátorságot, hogy még a haláltól sem riadok vissza…

Ó, hányszor, és micsoda formákban próbálkozik engem összetörni az a „másik” hatalom, azt csak az Égben fogjuk megtudni, ha a végtelenül Szent Isten ezt jónak látja… Ha meg nem, akkor is megmarad az érdem, a kifizetett váltságdíjat elfogadták, és ki tudja, hány választott lélek fogja felismerni a „mentőövet”, melyet Isten végtelen jósága talált ki számukra.

Tudod, lelkem fivére, Don Eugenio, verejtékes, nehéz idők voltak azok, és valóban olyan időszak volt számomra, amikor nagyon „erősnek, férfinek” kellett lennem, hitemben egyre megacélozottabbnak, mert az Egyetlen Sziklát szolgálók közül sokra ráillett a laodiceai egyházhoz intézett Isteni intelem: „Nem vagy sem hideg, sem meleg. Bárcsak hideg volnál, vagy meleg! De mivel langyos vagy, sem hideg, sem meleg, kivetlek szájamból.” (Jel 3, 15-16) És az Úr megengedte, hogy Lelkének keserűségében ez a kis „cirenei-lélek” osztozzon…

            Három ilyen „súlyosabb” állomásom volt, és ha lelkem Királya úgy ítélte meg, hogy most másutt vesse ki ezt a „mentőövet”, akkor bizony úgy lépett közbe, hogy Fülöphöz hasonlóan én is hirtelen „Azótusban termettem” (vö. Ap Csel 8, 26)… Emberileg érthetetlen volt a helyváltozás, de a körülmények úgy voltak elrendezve, hogy meg kellett történnie. Ha az Úr jónak látta, úgymond – bekötötte a szemem, és csak akkor vette le róla a fátylat, amikor már belecsöppentem a dolgok közepébe, s akkor már semmit sem tehettem ellene.

Az utolsó ilyen állomásom annyira súlyos volt, hogy lelkileg-fizikailag kimerültem, és csak rövid ideig bírtam. De abba a rövid időbe annyi minden belefért, és abba a pohárba olyan keserű cseppek is kerültek, amelyek eladdig még nem… És onnan szinte elmenekültem…

            Carissimo Fratello, ha ma visszatekintek, azt kell vallanom: teljes hitemmel merem hinni, hogy küldetésem gyümölcsöző volt, és azok a „választott edények” nem vettettek el az Úr színe elől… Hogy az Isteni Mártír vérének cseppjeihez az én szegény kis lelkem vérének csöppjei is vegyültek, „kiegészítve így, ami hiányzik Krisztus szenvedéséből” a lelkek javára, ahogy Pál apostol mondja.

De azt is vallom ám, hogy nem voltam én olyan hős, mint az az elbeszélésből kitűnik… Talán többször is megfutamodtam a harcok során, de úgy érzem, a végtelenül irgalmas Jézus és az áldott Szűzanya mindig befejezték, ha még hiányzott valami a teljességből… Ha a készítendő hímzés virágcsokrából egy szál még nem volt befejezve, akkor – hiszem -, azt a Szűzanya fejezte be nagy irgalmasan…

  II. fejezet

Aztán elhagytam azt a területet, és ismét a betegek felé fordult a tekintetem. Úgy hozta a Gondviselés, hogy egy vallásos orvos osztályára kerüljek, aki hasonló személyeket gyűjtött maga köré, és így én is a kis csapat tagja lettem.

Szerencsére ez belgyógyászat volt, így sebek nem fordultak elő, hacsak az én szívem nem sebesült meg az együttérzéstől vagy a lelkekért való aggodalomtól, hogy miképpen segítsek nekik az üdvösség elnyerésében. Tudniillik papot hívni még akkor és ott sem volt kockázat nélkül… Csak nagyon körültekintően lehetett megvalósítani, mert mindenütt voltak beépített emberek. Ám az áldott égi Atya, ha a szívére akart valakit ölelni egy örökkévalóságon át, akkor kivetette ott is az Ő szegény kis „mentőövét”, és belekapaszkodtak a már „fuldokolni” készülők… az István bácsik, a Mihály papák és a többi… Akkor úgy intézte, hogy hű szolgája, a Halál éjszaka jöjjön értük, és pont akkor, ha én voltam szolgálatban.

Így történt, hogy egy napon súlyos kómába esett férfi kerül az osztályra, aki napokig nem tér magához. Személyi adataiból kiderül, hogy magasabb beosztású valaki, akiről tudvalevő, hogy aligha hiányzott fontos iratai közül a „piros könyvecske”, hogy aligha gyakorolhatta a vallását, vagy kétség férhetett hozzá, hogy egyáltalán hitt-e, hisz-e Istenben?…

Éjjel van. Úgy helyezkedem el a súlyos beteg szobája közelében, hogy bármi moccanásra készen legyek. Ketten is haldokolnak azon az éjszakán.

Éjféltájban csöndes mocorgás hangja jut el hozzám a kómában levő beteg szobájából. Már talpon is vagyok. Odalépek hozzá, és felkattintom az éjjeli égőt. Örömmel látom ám, hogy a beteg kinyitja a szemét. „István papa, hall engem, ért engem?” és ő igent int fejével. Erre én összeszedem magam, felfohászkodom és így beszélek hozzá:

„Ha tudná, mennyire aggódtam, hogy nem tér magához!… Gondoltam, Istenem, mi lesz, ha István papa képtelen lesz áttekinteni az életét, amely talán lezárulóban van… Ha a maszatos gyerek nem tudja kimondani a megbántott Atyának: „Istenem, vétkeztem sokszor, és nagyon súlyosan! Kérlek, bocsáss meg!”

És ámulva látom, hogy a beteg értelmesen követi szavaimat, majd könnyek jelennek meg a szemében, és lassan végiggördülnek az arcán. Ekkor így folytatom:

„Mert azok közé az ölelésre tárt karok közé nem lehet ám másképp, csak bűnbánóan repülni, hogy bocsánatot nyerjünk… Így van? Egyetért velem?”

És a szegény beteg úgy mutatja ki egyetértését és háláját, hogy reszkető kezével megfogja a kezem és megcsókolja. Az én szemeim is megtelnek könnyel. Ekkor még néhány – a saját lelkem kis kandallójánál felgyulladt szeretetfohászt fűzök az előbbiekhez, aztán látom, hogy a beteg ismét visszatér kómás állapotába. Még egy keresztet rajzolok a homlokára, aztán elhagyom a szobát.

Reggel, mielőtt eltávoznék, még benézek hozzá, de már semmi jele az éjjeli epizódnak. Megkérem az egyik nővért, aki szintén apáca, hogy figyelje meg, mikor távozik el az István bácsi, mert a jelek már megvoltak hozzá…

Este, midőn szolgálatba lépek, közlik velem, hogy hamarosan távozásom után István papa is eltávozott az Örök Hazába. Hálatelt szívvel mondok Istennek köszönetet, hogy eszköze lehettem egy lélek megmenekülésének… és hogy valaki ismét „térden állva, kézcsókkal” lépte át a Menny küszöbét.

Egy másik kedves epizód a következő: Egy ötágyas férfiszobában éppen az esti gyógyszerelést végzem, amikor a legfiatalabb, 30-35 éves odaáll az ajtó elé, és nem engedi, hogy kilépjek, ám nagyon kedvesen mosolyog. Én meglepődöm, és megkérdezem, mi célból nem enged kilépni? Ekkor egyik idősebb beteg lép elő, és így szól:  „Kedvesnővér, bár nem mondta, de mi megéreztük, hogy apáca, hát most bevalljuk, hogy nagyon szeretjük magát… Tetszik nekünk, mint apáca, és mint nő is, mert olyan, mint egy anya! – és tisztelettel kezet csókol.

A fiatalember, aki meg az ajtónál áll, fülig pirulva mondja: „Én is nagyon szeretem, Lusi nővér!”

Erre én felnevetek, és szerető mosollyal köszönöm meg a kedves vallomásokat, és továbbra is biztosítom őket gondoskodó szeretetemről.

Vagy a nyugdíjas rendőr esete: Éppen elhagyni készülök a szobát, amikor ő csatlakozni kíván hozzám. Amikor talál egy biztonságos szögletet, megkér, hogy hallgassam meg.

„Én meg rendőr voltam ­- jelenti ki ­-, de hiszek Istenben, és megpróbáltam becsületesen és emberséggel végezni a munkámat… Nem volt valami könnyű dolgom… Protestáns vagyok, de hiszek!”

Én meglepetten köszönöm meg a bizalmát, és biztosítom felőle, hogy Isten látta becsületes tetteit, és nem felejti el. Legyen nagy bizalommal a „találkozást” illetően…

Több alkalommal veszi igénybe a Gondviselés „postási szolgálataimat”, melyeket én mély hittel és örömmel teljesítek, mintha én volnék „a meghívott, aki a menyegzőre hivatalos.” Igen, mert az elviselhetetlen terhekhez még jön valami, ami teljes álmatlansághoz vezet, ami egy teljes hónapig tart. Csak egy hétig kapok alóla „felmentést”, amikor benső késztetésre két olyan gyógyszert kombinálok össze, ami pár napra enyhít kínjaimon, de aztán – úgy mint általában történt velem, – nem használt többé…

Ebben az időben van egy döbbenetes álmom.

Álmomban a keresztényüldözés idejében élek; én is az elítéltek közé tartozom. Hosszú sorban állunk egy dombra vezető úton. Szép a táj, zöld fű borít mindent, és a nap már lemenőben.

Hosszú, fehér ruha van rajtam, s valami mennyei béke a lelkemben, pedig az előttem levők feje egyenként hull a zöld fűre a hóhér bárdja alatt, és a fű lassan piros véresőtől lesz ázott… A fejek némelyike legurul a domboldalon, a fejtől megfosztott testek pedig egymásra omlanak, mint közös fájdalomban egymás karjába boruló testvérek.

Rajtam a sor! Megadóan hajtom a fejem a gyilkos penge alá, majd a hóhér karja sújt! Az ütéstől elkábulva hullok az ott heverő testek közé, és gurulok lefelé a domboldalon.

Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de arra eszmélek föl, hogy élek! Megpróbálom a fejem megmozdítani, kinyitni a szememet, s ekkor fogom föl, mi is történt velem?!… A fejem a helyén van, s amint megtapintom a nyakam, ott érzek egy vérző sebet… 

Még világos van, s bár azonnal szeretnék a rajtam heverő hullák alól kiszabadulni, jobbnak látom bevárni az est leszálltát, hogy a sötétség leple alatt észrevétlen elmenekülhessek.

Na, végre besötétedett. A halotti csöndben mozgolódni kezdek, és szörnyű erőfeszítés árán ugyan, de sikerül kiszabadulnom a szegény társak rám hullott tetemei alól…

Futásnak eredek, és hirtelen az otthonom előtt találom magam, ahol édesapám (aki ekkor már halott volt) és édesanyám várnak rám, és azonnal elrejtenek.

Alig kel föl a nap, egyik nővértársam jön hozzánk és meséli, hogy egy női hullát keresnek, mert az elföldeléskor felfedezték, hogy az egyetlen női tetem hiányzik. Nem lehet messze, mert biztosan megsebesült, de az éj beálltával sikerült neki egérutat nyernie…

Én mindezt jól hallom a rejtekhelyemen, ahol apám áll védelmezőn, míg édesanyám megpróbálja a nővért tartóztatni. Ám annak fürkésző szeme mégis észrevesz rejtekhelyemen, és palástolatlan kajánsággal így kiált föl: „Ugye, jól sejtettem, hogy itt van! Megvan a keresett!”

Ekkor édesapám elém áll, és egész testével védelmez, még a karjait is kitárja elém, és felkiált: „Nem engedem bántani az én kisleányomat!”

És én erre a félelemtől lebénulva felébredek… A szívem valóban annyira fáj, és olyan halálos, görcsös gyötrelem tart birtokában, hogy úgy érzem, ütött az óra…

Álom nem jön többé a szememre, és reggel alig bírom összeszedni magam, és ilyen állapotban állok szolgálatba: kórházban betegápolás…

Ma már húsz éve is elmúlt, de olyan elevenen él bennem, mintha tegnap történt volna. Álom csupán? … vagy prófécia?…

Oldal: ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN 1,2
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat