ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN  7,8

Ismét együtt a Közösséggel

VII. fejezet

Múlnak az évek, és egy nem is remélt napon a szerzetesrendek is rendeződni kezdenek. A Segítő Szűz Mária Leányai is megnyitják első házukat, majd a másodikat is itt Magyarországon. Úgy érzem, nekem is ott a helyem, és várom a pillanatot, amikor ismét egy közösséghez tartozhatok.

Vidéken nyitunk egy házat, melynek alapításánál én is jelen vagyok. Úgy gondolom, ez nem is lehetne másképp, és ismét mindent elhagyva a közösségi élet megvalósulásával szerves egységbe tartozom az azt alkotó nővérekkel.

Komoly feladatok hárulnak rám, sokrétűek, melyeket lelkiismeretesen igyekszem megoldani. Ám úgy tűnik, hogy Isten gondviselő terveiben nem így van megírva…

Ugye, emlékszünk Jónás történetére a Bibliából? Ő Isten terveit akarta meghiúsítani ­- bár nem rossz szándékkal ­-, én meg azt hiszem, hogy éppen ezen a módon valósítom meg az Úr tervét, ha az első alkalomadtán bekapcsolódnom az itthoni közösség valamelyikébe.

Hát nem így volt megírva… Ám amíg nem rajzolódott ki egészen világosan előttem, mindig attól tartottam, hogy bennem van a hiba, hogy én vagyok az, aki nem képes megharcolni a csatát minden fronton. És ekkor jön a „cápa” vagyis a kis „cápák” sorozata, hogy majd kivessen arra a partra, amelyet Isten rendelt számomra, és nem az én agyszüleményem…

            Egyre kimerültebb leszek, ahogy múlnak a hónapok. Beáll a teljes nem-alvás nálam, és éjszakáimnak nagy részét a kis szobámmal szomszédos kápolnában töltöm… Ám jön a reggel, és nekem éppúgy helyt kell állnom minden fronton, akár a többinek: imaélet, házi teendők, óvodába besegítés, hit- és nyelvoktatás, tolmácsolás stb. Olyan súlyos próbatételek következnek megint: az Ellenség rettenetes, elmondhatatlan támadásai, melyeket hidegvérrel vissza kell vernem, és azok brutális formái, melyekről beszélni sem lehet… Hogyan, kinek is mondhatnám el lelkem gyötrelmeit?! De Isten virrasztó szeme kíséri vergődéseimet, melyeket nem ok nélkül enged meg, hisz lelki „fiaim” számára harcolom ki a győzelmet az ellenség fölött. Értem, hiszem, de… Az idős atya, akit gyóntatóul kap a közösség, megért és bátorít, de többet ő sem tehet. Majd a Gondviselés beavatkozik, amikor a mérték betelik. És a mérték betelőben van…

            Az ősz folyamán vírusos influenza teper le. Azon éjjel orvost kell hívni, és egy hónapig csak vonszolom magam, a szívem annyira „kimerült”. Jó doktornőm csupa aggódással telve gyógyítgat, de fél, hogy a szívemre ment az influenza.

 A lábadozás lassú, mert a legkisebb erőfeszítés után kimerülök. Csak lassan térek vissza a megszokott kerékvágásba. Az alvás nem megy továbbra sem, hiába próbálkozunk altatóval, nyugtatóval. Nem magyarázkodom most sem; csöndesen megadom magam a Sorsnak – bár minden okom megvan rá, hogy összeomoljak ­-, ám egy titkos erő nem engedi… Nekem bírnom kell…

Múlnak a hónapok, és egy napon látogatóba jön az olasz tartományfőnöknő. Erős indítást érzek, hogy megnyíljak előtte, hogy próbáljam megmagyarázni a meg nem magyarázhatót. A Szentlelket kérem és a Szűzanyát, hogy adják meg az elöljárónak a kellő fényt, hogy ráérezzen a tennivalóra. Ami engem illet, ráhagyatkozom teljesen Isten akaratára. A józanész is azt sugallja, ha Isten nem avatkozik be érzékelhető módon, akkor valaminek történnie kell.

Eljött a pillanat. Az elöljáró döbbenten hallgatja végig bizalmas közlésemet, és együttérzését csendesen lepergő könnyei bizonyítják. Cselekedni kell. Csak a lelkigyakorlatot végzem még el Itáliában, és hisszük, hogy akkorra a Szentlélek tudtunkra adja a tennivalót.

                                                           + 

Gyönyörű környezetben kerül sor a lelki felüdülésre, Ám számomra – ha lehet mondani – a gyötrelmek fokozódását jelenti a nyolc nap… Nincs már „cérnám”… Elfogyott! Az álom elkerüli szemeimet. A figyelés, koncentrálás semmiképpen sem megy… Vagyok, ringok a lét tengerében, mint az anyját veszített halacska…

Az elöljáró anya elbeszélgetésre fogad, amikor meleg dialógusban beszéljük meg ügyemet. Ekkorra az anya egy súlyos beteg, szentéletű rendtársunkkal imádkoztatott megvilágosításért. Amikor az anya rákérdez, hogy mi módon képzelném el a megoldást, akkor kifejtem, amire eddig még csak nem is gondoltam: visszatérni előbbi otthonomba, és úgy folytatni a munkát Isten szőlőjében.

Meglepő a válasz, de egyben megnyugtató, mert az elöljáró anya és a beteg rendtárs is hasonló megvilágítást kaptak, tehát a dolog Istentől jön. Igen, ez így szokott lenni: ha Isten valamit vissza akar igazolni, legalább három forrásból adja tudtunkra, hogy ne kételkedjünk.

Az én szívemet elönti a hála, és mint egy törött szárnyú, beteg madárka, csak háladalt csipogok csöndesen…Érzem, hogy ott ringok Isten tenyerén, mint anno, azon a csodálatos estén, fiatal lánykoromban a lelki látomás alatt… Végtelen béke áraszt el, mint viharos tengeren kifáradt hajóst a kikötőbe érkezéskor megtapasztalt biztonság. Nem ringatok ábrándokat, nem! A kereszt elkísér, semmi kétely sem fér hozzá, de a kereszttel együtt a másik terhet már nem bírtam volna el: a húr elpattanóban volt… És az a tudat is súlyosbította a terhet, hogy ha hosszabb időre kiesem a munka menetéből, akkor rendtársaimat kell megterhelni, és ők sem terhelhetők, mert mindenki bőven elfoglalt és koros is már.

                                                                       +

A nyolc nap elmúltával visszatérek a kedves Közösségbe. Lelkemben béke honol, de szívem összeszorul, amikor a ház főnöknője közli a közösséggel, hogy nekem más utat jelölt ki a Gondviselés: visszatérek a magányba, és amire erőmből telik, továbbra is a rend kötelékében tevékenykedem a lelkek javára.

Tehát ismét csomagolás, költözködés, hiszen csak vándorok vagyunk idelenn, és a Föld olyan, akár egy rossz vendéglő, ahol csak átutazóban száll meg az ember.

Nehéz elszakadni, hiszen annyira és annyian megkedveltek, főképpen a kis óvodások, akiket már előbb hitoktattam, és annyi jó család. És én is mélyen megkedveltem őket. Ám az Istennek szentelt lélek nem kötődhet szorosan senkihez és semmihez sem; neki lemondás a mindennapi kenyere, de nem fanyarul elfogyasztandó, száraz kenyér! Illatos cipó lesz belőle, ha a lélek Istenben szerette őket, és ily módon hordozza őket továbbra is.

Isten újabb és újabb lelkeket bíz majd rá, akiket szintén hordoznia kell, és naponta Isten elé vinni. Csak odaát tudja majd meg, hányat segített át az Örök Hazába. És ez a fontos!

 VIII fejezet

Ismét a régi fészekben, a csöndes környezetben lélegzem, csak a park fáiról tűntek el a dalos madárkák: szeptember van.

Egy hónapig még ahhoz sincs erőm, hogy a dolgaimat elrendezzem, visszaállítsam a régi rendet… Halálosan kimerültnek érzem magam fizikailag is. Csak a reggeli misékre futja az erőmből, majd arra a kevésre, ami a mindennapok velejárója, aztán csöndes, imával átszőtt pihenés és erőgyűjtés következik. Olyan érzésem van, mint akit ringatnak, becézgetnek, elaltatnak, mert még az álom is meg-meglep rövidebb-hosszabb időre. Úgy tűnik, mintha valami súlyos betegségből lábadoznék, és a gyógyulás jelei is mutatkoznak az idő múlásával.

Lelkileg táplálnak, és ez valami folyamatos, hosszú szemlélődés, ami elringat, babusgat, békével tölt el... Ez az erőgyűjtés ideje a nehezebb futamokra, amik rám várnak. Számomra csak akkor van megállás, ha Odafenn elrendelik. Én hiába keresem a megoldást emberi síkon nehéz bajaimnak orvoslására, az nem az én utam. Annak idejét és formáját nem én határozom meg, nem egy jó kikapcsolódás eredményeként jutok hozzá, mint más „rendes” halandó… A programot már régóta Odafönn állítják össze.

Elmondok neked, Fratello, egy kedves esetet, ami az Ég beavatkozását mutatja fizikai életembe is.

Húsz éve elmúlt már, hogy valami sérülést hordoztam a gerincemben, és ha fellépett, becsípődött egy ideg, és egészen ferde gerinccel vánszorogtam. Meg- megfektetett, és a mozdulás, a felkelés valami nagyon gyötrelmes volt. Ekkor, egy hónapja múlt már, hogy nem mozdulhattam ki a házból.

 Vasárnap reggel van. Szabadabban mozgok, és úgy érzem, el tudnék menni szentmisére. Öltözködöm. Az még megy is rendesen, de amikor a cipőmet akarom megkötni, abban a pillanatban beáll a fájdalom, és egészen megmerevedik a gerincem. Úgy maradok lehajolva, meggörnyedve. A Turini Lepel Krisztus-arca néz le rám a szemközti falról, és fejem fölemelve ezt a bízó egyszerű fohászt küldöm feléje: „Jézusom, ha nem segítesz, akkor Jézus és Elena ma sem találkoznak egymással a szentáldozásban!” Pár pillanat múlva valami kellemes meleget érzek a gerincem fájó pontja körül, valami jóleső oldottságot, és könnyedén fölegyenesedem. Az áldott Jézus abban a pillanatban meggyógyította fájó gerincemet, és azóta ismét eltelt több mint húsz év, és többé nem tért vissza! Deo gratias!

                                                                       +

Hosszabb idő elteltével visszatérek a gyakorlati életbe. Megjelennek a régi tanítványok, akiknek régebben nyelvórát adtam, aztán egy-egy kedves barát, aki többet szeretne hallani, tudni Jézusról. Aztán a Gondviselés küld olyan embereket, akiknek rajtam keresztül akarja megmutatni az Életre vezető utat.

Rendi karizmánkhoz híven követem az Egyház eseményeit, a Szentatyák útjait; Enciklikáikat örömmel olvasom, megpróbálom a gyakorlatba átültetni. Mély tisztelettel, szeretettel követem a hajdani áldott emlékű VI. Pál pápát, akinek – annak idején – levélben leírtam lelkem gyötrelmeit, vállalt áldozatomat, amit a pápai nuncius személyesen adott át neki. Választ nem kértem, inkább nem vártam rá feleletet.

            Nem jegyeztem föl az évet, de úgy emlékszem vissza, hogy még földi életében jelentkezett nálam a drága Szentatya, hogy valamibe beavasson engem.

Álmomban a földgolyó valamely pontján találom magam egészen egyedül, mialatt az éj sötét leple borítja a horizontot. Valahol a horizont egy pontján állok, és a távolba nézek. A távolban ekkor hatalmas, rőt lángok csapnak föl, ami a fekete messzeségben még rettenetesebbnek hat.

Megrendülten szemlélem, amikor arra leszek figyelmes, hogy balról emberi alak közeledik felém. Odapillantok, és meglepetésemre a szintén magányos alakban VI. Pál pápát ismerem fel, akinek arcát a rőt fény olyan fájdalmasnak mutatja. Vállait a pirosbársony pelerin borítja.

A pápa ekkor a közelembe ér. Előttem pár méterre halad el, majd a távolba néz, és pillanatra megáll. Felém fordul, míg szemeiben rettenet tükröződik, és csak ennyit mond: „Borzasztó! Borzasztó!”

Aztán az álomhoz hasonlóan minden eltűnik. Felébredek, de a lelkemben hordozom azóta is a Szentatya rémülettel teli tekintetét.

                                                                       +

Hány év telhetett el azóta, nem számoltam sohasem, de abban biztos vagyok, hogy jóval a jelenlegi pápa, II. János Pál elleni merénylet után történt az előbbihez hasonló álom.

Világos nappal a földgolyó egy bizonyos pontján állok. Sehol egy emberi lény, csak magány, pusztaság, csönd és a beláthatatlan horizont.

Arra leszek figyelmes, hogy bal felől valaki mégis közeledik. Arra fordulok, és II. János Pál fehérruhás alakját látom közeledni. Amikor odaér elém, egészen hozzám közel, hirtelen összerogyna, de én felfogom őt estében, míg az áldott alak teljes súlyával nehezedik karjaimra. Ekkor hirtelen hátrapillantok, és a távolban több férfiből álló csoportot fedezek föl, akik szenvtelenül figyelik az eseményt.

„Férfiak! Emberek! Segítsetek: meghal a pápa!”

Senki sem mozdul. Én gyorsan a pápa arcára tekintek, mialatt térdre rogyok annak súlyától, és megrendülten látom, hogy a megfeszített Krisztust tartom karjaimban… A haldokló Krisztus édes tekintete arcomon pihen, miközben mély szeretettel tartom Őt, majd a másik pillanatban véget is ér az álom, amit azonban az évek sem mostak ki emlékezetemből.

                                                                       +

Amint múlnak az évek, és lelkem megpróbáltatásai is fokozódnak (Istenem, van-e, lesz-e ennek a mértéknek vége?!), erős indítást érzek, hogy leírjam életáldozatom történetét, annak alanyait megnevezve, és a két utóbbi álmot is belevéve elküldjem a pápának a nunciatúrán keresztül. Címet is írok rá, hátha választ is kapok, mert most nekem is akkora megerősítésre volna szükségem, hogy hordozni tudjam a terhet.

Egy hónap múlva jön is a válasz, ami akkora örömmel tölt el! Az igaz, hogy nem a Szentatya sajátkezű írása, de annak titkára válaszol. Leírja, hogy a Szentatya maga olvasta el a levelet, amit megköszön, imáiba foglal, és áldását küldi rendtársaimnak, szeretteimnek.

                                                                       +

Ezalatt a sátán olyan arcátlan harcot folytat ellenem; támadásai minden mértéket felülmúlnak. Úgy érzem, hogy a pokol minden szennye és förtelme, mint valami undorító mocsár, elnyelnek. Nem fulladok bele, csak benne „kell” fuldokolnom, és semmi és senki sem képes kihúzni belőle, míg el nem jön az ideje… Napjaim minden pillanatát igénybe veszi a „fegyverforgatás”, mert az ellenség nem teszi le a fegyvert! Csupán az éjszakáim telnek békés virrasztásban, melyeket egy-egy nem mindennapi álom édesít meg a rövid alvás perceiben, vagy valami csodálatos Hang imádkozik bennem, vagy… Ezek erősítenek meg és biztosítanak felőle, hogy az Ég állandóan jelen van az életemben, ám ha jön a nappal, kezdődik a rettenetes küzdelem.

Hónapok telnek így el, amikor lelkem „csészéjét” ünnepélyesen kiborítom Isten előtt…

Don Eugenio, te valószínű nem botránkozol meg ennek a formai alakját tekintve, de „dolores inferni circumdaederunt me!” A halál kötelékei vettek körül engem…

            „Nem bírom már tovább! – kiáltom hangosan. Te tudod, Atyám, hogy nem a harcot sokallom, hanem annak ördögi formáját! Kérlek, ne vedd megbántásnak, de ha így kell tovább folytatnom az életem, akkor kérlek, inkább törölj ki a létből!… Igen, vegyük úgy, hogy volt egy kis lélek, de egy napon – kérésére – kivontad a forgalomból… Tudom, esztelenség, amit kérek, de én felhatalmazlak erre…”  És még  ehhez hasonló dolgokat mondok lelkem lázas gyötrelmeiben.

Sírok, zokogok, könyörgök, és kimondom hogy „nekem így nem kell az élet! Ez így nem élet, ez már pokol a földön, és én sosem akartam a poklot, vagyis sosem akartam Isten áldott barátságából kiesni… Kegyelmével mindig kerültem a bűnt, az alkalmakat is, és most mintha valaki bele akarna fojtani… mintha átkozottként kellene élnem, holott egész lényem csak Istent szomjazza, őutána kiált…”

Jelzés értékű, hogy ebben az időszakban többször is Jób könyvénél nyílik ki a Biblia, amikor a kezembe veszem… Meg Eszter és Judit története tárul egyre többször a szemem és lelkem elé…

Könyörögve kérem égi Anyámat, adjon nekem valami jelet, hogy nem a gonosznak estem áldozatul… Hiszen eddig még mindig meghallgatott engem, és nem is mindennapi módon… Ezekben a lelket vérző napokban történik a következő esemény.

Reggel van. Ablakot nyitok, melynek a közelében van egy kis könyvespolc. Témájuk szerint csoportosítani kellene a könyveket, de csak halogatom hétről hétre.

„Tedd rendbe a könyvespolcod!” – hallok egy benső, teljesen váratlan felszólítást.

„Ráér… Majd később…” – felelem vissza bensőleg, de nem is veszem fontolóra a dolgot.

Eljön a másnap. Ismét a polc közelében vagyok.

„Tedd rendbe a könyvespolcot!” – hangzik ismét a felszólítás

„Na nézd, miért kell az embert kényszeríteni olyasmire, aminek semmi különösebb jelentősége nincs?! Nem mindegy, ma vagy holnap?… „szájalok” vissza bensőleg. El is hallgat a hang, de csak másnapig. Annyira finom, nem kényszerít, csak csöndesen felszólít a cselekvésre, miközben meghagyja az akarat szabadságát.

„Tedd rendbe a könyvespolcot!” ­- hangzik harmadszor is a csöndes felhívás, melynek ez alkalommal nem tudok ellenállni. Megadom magam, és letérdelve szépen szedegetni kezdem a könyveket. Még azon töröm a fejem, miért is fontos másnak énrajtam kívül, hogy egy ilyen közömbös munkát elvégezzek?

Éppen egy vékonyabb könyv kerül a kezembe, amihez szinte hozzáragadt a következő, egészen kicsi és vékony könyvecske. Miközben szétválasztom őket, érdekes módon olyan hamuszerű valami hulldogál róluk a padlóra.

„Na nézd csak! Hát ez meg mi?” Ekkor látom, hogy a „Don Bosco nevelési módszere” című könyv hátlapjához, ami fényes, fehér bevonatú, az a könyvecske van tapadva, melynek címe: „Akik látták Máriát.”

Meglepődöm, mert a könyvecske fedőlapja teljesen át van ázva, és a Jézuskáját tartó, térdelő Mária arcával érintkező rész a másikon szintén nedves, és onnan pereg le a leázott kis fehér réteg. Egy tojásdad helyen vált csak le, ahol az arccal érintkezett…

Nem tudok hová lenni a meglepetéstől, mert a polc olyan helyen van, ahová víz semmiképpen sem tud behatolni, és ha mégis, akkor a két könyv közé csak befecskendezés formájában lehetett volna bevinni… Aztán meg a közelben még növény sincs… Aztán a többi könyvvel meg semmi sem történt… Aztán… De nem sorolom tovább.

Már az előbb is térden állva végeztem a műveletet, de most megrendülve térdelek, és csak tartom, nézem a kicsi könyvet, a Szűzanya térdelő alakját, és a karjaiban tartott Kisdedet, aki teljesen elázott… Mitől?!

És a „víz” lefelé tört utat magának, bár föntebb is tett egy enyhe próbálkozást, de a… igen, a könnyek… lefelé peregnek…

Mi is történt igazában? Hát az, hogy már régóta ostromoltam az égi Édesanyámat, hogy adjon nekem valami jelet, hogy a szörnyű ördögi zaklatás folyamán nem bántom meg Istent. És hogy az áldott Anya esdené le számomra a támadás formájának a megváltozását… Jelet… jelet… És itt a jel! Ha én azonnal engedek a felszólításnak, hiszem, hogy „tetten értem” volna a résztvevő Anyát… Így már csak az átázott könyvecske néma tanúsága a jel…

Forgatom, nézegetem, és bűnbánóan kell beismernem, hogy nem valami kis cseppnyi megnyilatkozásról van szó: a könyv fedőlapja teljesen átázott, sőt a következő is, de még az ötödik lapon is, az arc irányában nedves. A fedőlap belső felét megnyalom, és megrendülve érzem, hogy sós íze van! Megpróbálom másutt is ezt a műveletet, ahol a könyvecske lapjai szárazak. Ott csak papír ízt érzek.

            „Nem! Ez már sok! Hogyan lehetséges?! Ennyire együtt érző a Szűzanya?… De, én … Istenem, hogy tehetted?! Szűzanyám, ennyire szereted szegény kisleányodat?! Ennyire vele érzel?…” hangzik a sok kérdés a lelkem mélyéből.

Aztán arra is gondolok, hogy bánatában sírt a Szűzanya, mert én olyat kértem az Atyától, ami talán megbántotta… Tudniillik hogy „töröljön ki” a megteremtettek sorából, hogy még azt is inkább elfogadom, de ezt a sátáni zaklatást képtelen vagyok tovább viselni, amit nem értek, Isten miképpen engedhet meg… De akkor?…

És csak döbbenten nézem a csupa átázott kis könyvet, és érzem, hogy nem vagyok szemfényvesztés áldozata. Nem szaladok jobbra-balra, hogy elhihetem-e, mert a tény annyira világos, hogy semmi kétség nem fér hozzá. Akinek elmondhatnám, attól félek, hogy az illető éppen ő bántaná meg Istent, mert kételkedne a Szeretet Istenében, hogy még erre is képes… Nem, ez már sok lenne! És csöndben őrzöm a titkot.

Napok kellenek hozzá, hogy megszáradjon az átázott rész, főképpen a fedőlap. És még a só nyoma is ott marad a papíron a száradás után, vagyis enyhén fényes tőle a papír fehér része.

Ereklyeként őrzöm a drága jelet, és én már semmiben sem tudok kételkedni, mert valahányszor „bőrre” megy a dolog, áldott Jegyesem vagy Édesanyja máris ott vannak, hogy biztosítsanak áldozatom komolysága felől.

                                                                       +

Nem emlékszem mennyi idő múlt el a jeladás óta, de benső sugallatra kiveszem a szekrényből a Don Gobbi-féle könyvet. Az olasz nyelven írott után nyúlok, és kinyitom. Mély megdöbbenésemre a fatimai Szűzanya képe tárul elém, ott meg az ő homlokán bal felől látok egy vércseppet, ami a becsukott könyv miatt szétterült, és a másik lapra is átitatódott… Mikor? Hogyan?!

A könyv már máskor is volt a kezemben, olvasgattam, nézegettem a képeket, a fatimai képet is, de azon semmi foltjel eddig még nem volt látható!

Ugye, emlékszel még, Don Eugenio, a „meleg, jól megcukrozott almakompótra”…? Rád bízom az elbírálást. Én „csak” hiszek…

                                                                       +

Fratello carissimo, neked elmondom, hogy ismét fordultam én orvoshoz is, hátha valami emberi segítségre is szükség van a szörnyű képzetek megszüntetéséhez. Azt megértettem, hogy sátáni szuggesztiók, De abban is reménykedtem, hogy az Ég beavatkozik majd, mivel ezt a rettenetes „táptalajt” nem én szolgáltattam a próbatételekhez, ha gyermekkorom nem is volt felhőtlen, tudod. De amit én átélek évtizedeken át, az nem az én szegény kis lényem terméke… úgy hiszem. Az a tizennyolc éves koromban megélt álom, azóta egyre többet mond nekem. A részletek annyira jelentőséggel bírnak: Fekete ruhában megyek a templomba, és az nem az enyém, hanem a nővéremé… Nem tetszik sehogy nekem, de abban „kell” elmennem a szentmisére. „Kell”, de én nem akarom. A családomhoz tartozó személyé, nem az „enyém”, de közöm van hozzá…

            Majd az elragadtatás a mise alatt, és a Szűzanya ujjongó hangja, amelyben az én életem akkordjai csendülnek föl: ujjongás, hálaadás, Magnificátos boldog örömujjongás formájában, amit a lelkemmel fogok fel, és értek meg, hogy az életemet jelképezi. Bár feketének indult, de a Szűzanya által Magnificátban végződik… Érted, Fratello?!

Oldal: ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN 7,8
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat