ÚTBAN SZÍRIA FELÉ   6,7 FEJEZETEK

VI.

Szíriában nyár van, és érik a szőlő. Édes, mint a méz! Ilyen édes és finom szőlő talán csak errefelé terem. A tavasz végétől egészen késő őszig egy csepp eső sem esik, nincs csapadék, ám bőséges az éjszakai harmat. Ezt a kincset kihasználva, itt úgy is termelnek szőlőt, mint nálunk a dinnyét vagy az uborkát: a hegyoldalakon úgy terül el, a földön kúszva. Az éjjeli bőséges harmatot a levelek fölfogják, és általa bőven teremnek a venyigék.

Meg is hatódnál a Gondviselés ilyetén megoldásán, ha az ember „lábnyoma”, ami itt grátisz trágyázást jelent részéről, ha az következményeiben is ennyire kedves lenne… Ha az illető szőlősgazda egyben typhus-bacilusgazda is tudta nélkül, vagyis bacilushordozó, akkor jaj annak, aki az ő mézédes szőlőjéből vásárol!…

Egyik délelőtt lemegyek az ebédlőbe, hogy szomjamat oltsam a nagy hőségben. Látom ám, hogy egy tál szép szőlő várja, hogy elfogyasszák. Veszek belőle, és jóízűen eszegetem. Az viszont nem tetszik, hogy a szemek repedezettek, de úgy gondolom, jól meg van mosva, és elfogyasztok egy fürtöt.

„Most nyaltad be a typhus bacilust!” hangzik a bensőmben. Meglepődöm, aztán felmegyek az osztályra és el is felejtem.

Pár nap múlva gyengélkedni kezdek, fáj a torkom, és hőemelkedésem van. Még talpon vagyok és tevékeny, de másnap már 38 fok fölött van a láz, és bizony, elég cudarul érzem magam.

„Influenza-féle!” mondja az orvos. „Pihenjen pár napig!”

Elvonulok hát csöndes, fehérfüggönyös ágyamba, és várom az influenza kifejletét. Amint ott csöndben imádkozgatok, hirtelen érzem és látom, hogy valami hófehéren elvillan mellettem, és erősen ráérzek a Szűzanya jelenlétére. Meglepődöm, mert égi Anyukám nem szokott csak úgy, kis ügyek esetén hallatni magáról… Itt valami készül! – gondolom magamban.

Ezalatt egy parányi bogár, muslica lehet, száll a függönyre a közelemben, és miközben figyelem parányi lényét, Isten csodálatos közelségére is ráérzek, és már csurran is a költemény.

                       

Óda egy piciny bogárhoz

 

            Köröttem csönd, sehol egy látható lény,

            csak ágyam hófehér függönyén egy parányka bogár,

            és a láthatatlan Isten, aki mindkettőnket figyel,

            de akinek létéről ő semmit sem tud.

            Én a bogárkát szemlélem, de ő ezt sem tudja,

            picinyke fejében nem gyullad értelem fénye,

            s az Örök Szellem hangja nem kelt visszhangot benne…

            És úgy elgondolkodom:

            Néha mennyire egy a sorsunk…:

            Én is gyakran öntudatlan bogárrá leszek,

            és elfelejtem, hogy az Isten csillagos szeme

            rajtam pihen, hogy figyel engem,

            hogy szeret engem, hogy követ engem…

            Csak midőn bogárka-tetteim sas-szárnyat öltenek,

            és tudatom mélyén kigyullad a felvevő áram:

            Akkor érzem, hogy meleg fényű szeme körülölel engem…

            És akkor, tavaszos dallal telten, fölujjong a lelkem:

            Ó, köszönöm, hogy nem egy szegény,

            parányka bogárnak születtem!                              Damaszkusz, 1966.

 

Az orvos látja, hogy a láz nem csökken, és én annyira levert vagyok, ezért vért vetet tőlem, mert már gyanút fogott: a hastífusz tünetei, a kezdeti időszakban, pontosan hasonlítanak az influenza tüneteihez. Ám az említett betegség esetén – bizonyos idő elteltével – a vérben kimutatható a bacilus.

Az első vizsgálat még korai, ám a másodiknál már ott ficánkolnak a vérben a kis Bac-Ilusok! Tehát: typhus abdominalis! Hastífusz!

Kemény napok, hetek következnek: magas láz heteken át, még lázcsillapítók ellenére is; rettenetes fejfájás, amit a kialakult allergia miatt, anno, alig lehet csillapítani, és – teljes álmatlanság! A rendelt gyógyszereket is – kétóránként éjjel-nappal – magam szedem be, mivel egy hónapon át semmit sem alszom. Semmit! – érted Don Eugenio?! Így nem kell zavarnom az éjszakás nővért sem.

Elkülönítenek a többi nővértől, így teljesen egyedül élem át azt a kemény és hosszú periódust. Csak a napi vizit és az étkezés pillanataiban látok valakit, aztán édes kettesben maradok az én Urammal. Reggelente Jézus eljön hozzám, és megkapom a napi kegyelemadagot, hogy hősiesen viselhessem a nem könnyű keresztet. Annyi nem mindennapi kegyelemben van részem, hogy lélekben a Tábor hegyén érzem magam…Egy alkalommal becsukott szemem előtt egy tágas völgy jelenik meg, tele liliommal…Én a völgy fölött lebegek és gyönyörködöm bennük. Megsejtem, hogy az én „lelki fiaimat” akarja jelenteni.

Don Eugenio, számomra az a hosszú betegség annyi kegyelemmel és lelki élménnyel volt fűszerezve, hogy elmondani nem lehet… Nem hiányzott az emberközelség, mert annyira érezhetően az Égiek társasága vett körül, hogy lélekben ujjongtam… A láz okozhatta „elragadtatások” is annyira mély értelműek voltak, hogy felüdítették a lelkemet. Valószínű, Jegyesem így készített föl a közelgő Örök Fogadalmam napjára, amelyre csak hófehérbe öltözve és piros rózsakoszorúval illik megjelenni, ami a lélek csendes mártíriumát jelképezi…

És ez a csendes mártírium nem hiányzott, csak fátyol takarta el mások tekintete elől…

Olyan negyven nap után kezdek lábadozni. Lassan a diéta is tápdúsabb, és az erő kezd visszatérni. Még egy kis ideig kímélő életmódot kell folytatnom, majd egy szép napon ismét ott forgolódok betegeim körében. A régebbiek örülnek a visszatérésnek, az újabbak meg általuk ismertek meg, így mindannyian szeretettel fogadnak.

Egyik este éppen átadni készülök az osztályt az éjszakás nővérnek, amikor mindketten arra figyelünk föl, hogy két beteg nevetgélve sugdos valamit egymásnak. A hangfoszlányokból kiderül: nem tudják megkülönböztetni, melyik Dolóresz nővér és melyik Szoréna, annyira hasonlítanak egymásra.

„Sztanne suhaj!” Várj egy kicsit! – mondja az egyik. „Én megmondom neked, amikor eljön az esti injekció ideje. Dolóresz nővér keze nehéz, fájdalmas, amikor beadja. De ha Szoréna ad injekciót, nem is érzed. Az ő keze olyan könnyű, „mit el haua”, mint a szellő!”

Dolóresz nővér aztán reggel elmeséli a humoros epizódot.

Megjelenik az esti körútján, és beadja az előírt adagokat. Odalép az egyik férfibeteghez, és beszúrja az injekciót, mire az finoman szólva felüvölt, és jelzi a másiknak, hogy nem ez a Szoréna, az biztos! Jót derülünk rajta mindketten, mert nem is gondoltuk volna, hogy így is megoldható a kérdés.                               

                       VII. fejezet

Örökogadalmam a Szentföldön

Július vége felé jár az idő. Kis időre búcsút kell vennem a betegeimtől, mert eljött a nagy nap: a Szentföldre megyek lelkigyakorlatra, és ott leteszem az örökfogadalmat…

Örömöm határtalan, mert legmerészebb álmaimban sem mertem volna gondolni erre. Még a betegeim is irigyelnek, mert megértik, hogy én most a keresztény „Mekkába” indulok, ami annyira nagy és szent dolog, mint egy muzulmánnak a Mekkába zarándoklás.

                                                            

Reggel 7 óra van. A szentmise és reggeli után egy szép taxi vár ránk, amellyel Palesztinába megyünk. Itt ez a leghasználtabb közlekedési eszköz, mert hegyes-völgyes vidékére nehéz volna vasutat építeni, no meg azért is, mert itt a technika még csigalábon jár.

Ragyogó reggel van. Beszállunk az autóba, és az csöndesen siklik velünk Damaszkusz még félig alvó utcáin. A garázsba még vissza kell térnie, hogy két utast fölvegyen, s amikor a két férfi megérkezik, indulunk is tovább. Csak egy fél óra telik el, és már el is hagytuk a kedves várost.

Szép de egészen új, eredeti tájak tűnnek föl a szemünk előtt. Jóval Damaszkusz után a hegyes, sziklás táj dombos vidékkel, mondhatnám, síksággal váltakozik. Valami zöld növény virít a fölszántott mezőn. Szinte hihetetlen, mert a tavasz óta esőt nem látott, és most július végén járunk. Ez a terület Szíria búzatermő földje, Szíria kincse. Esőhiány miatt erre kapásnövényt olyan ritkán látni, inkább csak a folyók mentén, és ez képezi – mármint a folyó és forrásvíz – Szíria másik kincsét: remek jó vize van!

Lassan eltűnik a zöldellő táj, és helyébe kietlen tájak, poros falvak itt-ott, majd kopár, sziklás hegyoldalakon kecske- és birkanyájak „legelésznek”, de hogy mit, az Ég tudja! Igénytelenek, akárcsak a pásztoraik, és én sajnálom, és egyben csodálom őket, de a „lélekben szegényeké az Isten Országa”…

Haladunk előre. Elszórtan sátrakat látni, melyekben a nomádéletű beduinok laknak, majd néhány legelésző szamarat és hancúrozó, maszatos, napégette kis purdékat. Ez a nép úgy él, mint nálunk a cigányok: ha megunja a tájat, és állatai felélték a száraz fű- és gazcsomókat, útra kel, új földet keresve.

Közeledünk egy határ menti faluhoz. Itt történik a vám- és útlevélvizsgálat. Autónk lassít, majd megáll. Kiszállunk; legalább kihűl egy kissé. Betyár meleg van!

Hamar sorra kerülünk. Nincs semmi fönnakadás, folytathatjuk utunkat. Gyakran megtörténik a vámvizsgálatnál, hogyha mi nővérek töltjük meg az autót, a sofőr int a vámőrnek: „Sógor, angyalokat szállítok! Akarsz valamit?” ­- mire az int, hogy mehetünk, miközben mosolyog a bajusza alatt.

Elhagyjuk immár Szíriát, és Jordánia területére lépünk, az igazi Szentföldre. Megdobban a szívem: „Jézusom, szülőfölded határába léptem: Köszönöm!”

Átestünk a jordániai vámvizsgálaton is, aztán szeljük a kilométereket. A táj egyre kietlenebb: sziklák, kopár dombok tömkelege váltják egymást, és elszórtan egy-két ház-féle simul bizalmasan oldalukhoz a forró napsütésben. Olajfák zöldellnek erre-arra, és egy-két szomorúfűz gyermekkorom egyik iskolai költeményét juttatja eszembe…

Végre a nagy egyhangúságban tevecsorda halad át az úton nagy, lomha léptekkel. Pásztoruk megnyergel egyet közülük, és haladnak tovább a napégette tájon, ki tudja, hová, merre?

És most a másik határvároshoz érünk, és mivel szíriai a jármű, nem mehet Izrael földjére, így autót kell váltanunk. Leszedik útitáskáinkat, miközben mi egy kis üdítőt veszünk magunkhoz. Elbúcsúzunk udvarias sofőrünktől, aki az utazás ideje alatt azon volt, hogy meggyőzzön bennünket a mohamedán vallás igazságáról, bár nagyon diplomatikus módon. Mi csak hallgattuk, miközben a mellette ülő utasokkal beszélgetett, de a lecke nekünk szólt. Csendes imával válaszoltunk rá…

Autónk elegánsan siklik velünk; kint vagyunk a városból. Az út mentén néhány teve legelészget és pár elhagyott szamár, de sehol egy emberi lény. A táj nagyon érdekes! Úgy tűnik, mintha a tenger húzódott volna vissza és hagyta itt maga után ezeket a piramisokhoz hasonló dombokat, amelyek százával díszítik a tájat. Valami különös az egész! És ez így terül el jobbra is, meg balra is, amerre a szem ellát. Sehol egy bokor, sehol egy lakóház vagy efféle: teljesen kihalt ez a táj. Pár kilométer után elmarad ez a lenyűgöző látvány, majd sziklás hegyek következnek és –végre egy kis zöld! Szinte megpihen a tekintetünk rajta. Majd megpillantjuk a Jordán folyót!

Szeretnék kiszállni, megmosni arcomat szent vizében, mely kapcsolatba került Krisztus Szent Emberségével, érintve a bűnbánat keresztségében benne elmerült testét. De bánatomra a sofőr nem áll meg… Abban reménykedem, hogy visszafelé majd sikerül, és így csak sóvárgó pillantást vetek rá, simogatón, amint áthaladunk a rajta ívelő kis hídon.

            Balra a Holt-tenger vize sötétlik, azt is csak messziről üdvözölhetem. Felidézem magamban a bibliai történetet, és borzadva gondolok a mélyén fekvő, elpusztult városok sorsára: Szodoma és Gomorra, a parázna városokra, Lót és családja menekülésére… Istenem, mi lett a bűnben megátalkodottság következménye!

Autónk halad előre rendületlen. Nővéreim mondják, hogy az a nagy terjedelmű hegy, amit most látunk, az választ el csupán Jeruzsálemtől.

Nagy a hőség. Csak homok és dombok, meg sziklák izzanak a rekkenő hőségben.

            Most jobbra tekintek, és ezt olvasom az útjelző táblán: Jerikó 9 km. De jó volna beszaladni, találkozni Vele, és kérlelni Őt a jerikói vakkal: „Uram, tedd, hogy lássak!” Vagy hallani a „Jó szamaritánusról” szóló példabeszédet: „Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba ment…”

Minden róla beszél itt, a Mesterről! Hol vagytok kövek, melyeket lába taposott? Hol vagytok szemek, melyek Őt láttátok? Hadd fedezzem föl bennetek megcsillanó arcát! Ha a régi úton folyna még a forgalom, áthaladnánk Jerikón, de sajnos, megváltozott az útirány: kényelmesebb, járhatóbb utat építettek.

Szemem már a hegyet fürkészi, autónk is fölfelé halad, a levegő frissebb és – egyszer csak egy kupolafélét pillantok meg messziről. Lassan szemembe tűnik a város, és az első kép, ami a szívedbe markol: a Getszemáni! Fenyő és cédrusfák szegélyezik azt a bazilikát, mely Áldott Üdvözítőnk agóniája helyén épült. Csak sóvárgón tekintek feléje, és a szívem összeszorul a fájdalomtól…

Jeruzsálem mind közelebb. Nagy, magas falak veszik körül a régi várost, mint kétezer éve. Most csak kívülről szemléljük, majd pár nap múlva megismerhetjük édes, szent titkaival!

            A táj annyira szép és új a szemnek, hogy nem fáradok bele szemlélésébe, pedig már öt órája úton vagyunk!

Jeruzsálemhez csatolva és vele majdnem egybeépülve: Betánia. Csak áthaladunk rajta, de édes emlékei telezsongják a szívem. Itt élt Lázár, Márta és Magdolna a három igazi barát, akihez oly szívesen jött a Mester felüdülni, megvigasztalódni… Még halála előtt is hat nappal náluk időzött. Ó, szent barátság, intim órák a Mester lábainál!…

Ezt a vidéket is hegyek, völgyek tarkítják, dombok, de erre már zöldell a táj, ha nem is virul. A házikókat sziklából vájt tömbökből építik, lapos tetővel, kis rácsos ablakokkal.

            Most meg már Betlehem közeledik! Oly kedves kis város érdekes házaival, minaretjeivel. „Ó, boldog Betlehem, áldások városa…” jut eszembe az édesanyám ajkáról szálló gyermekkori ének.

A levegő egyre frissebb, magasabban vagyunk. Egész kis hegyvidék ez. Csak így futva látjuk most a várost, de képe a szívben marad.

Vastag vascsövek kígyóznak hegy- és völgyeken át. A vizet vezetik ily módon, ami erre meg nem fizethető kincs. Így vezetik a falvakba, mert nem lehet elföldelni sziklás talaja miatt, és így előre melegítve érkezik a forró napsütésben… Nagy a vízhiány errefelé!

            Tündéri tájak futnak az ember szeme előtt, majd jó néhány kanyar után végre Intézetünk előtt fékez a masinánk. Az épület egészen egyedül áll egy mély völgy fölött, távol minden zajtól: ennél szebb hely nem is kívánható egy noviciátus számára! Csend mindenütt, szinte imára int… A csend Isten temploma…

A nyitott folyosóról Jeruzsálem új része látható; egészen közel van. Naplemente… A lila és narancsszínű távolban kigyúlnak Jeruzsálem lámpásai. Olyan az egész, mint az „Ezeregyéj” meséiben… A Szent Város felől fúvó szellő viharosan lobogtatja fátylainkat, mintha üdvözölni akarna. Holnap vasárnap lévén, Betlehembe megyünk szentmisére a Születés barlangjába, a bazilikába! Ezzel az édes, szinte álomnak tűnő gondolattal megyek aludni. Olyan friss a levegő, hogy egészen a fülemig húzom a takarót, és el is aludnék, ha annyi szúnyog nem lenne, mint a felhő!

Reggel öt óra. Gyorsan talpon vagyunk. Mire mind elkészülünk, a taxi már az udvaron áll. Én ugyan szívesebben tenném meg gyalogosan az utat, mint a pásztorok, elmélkedve, imádkozva ­- és olyan közel is van ­-,, de társnőim olyan fáradtak, meg jó magam is, így hát elfogadom… Jaj, ezek a modern közlekedési eszközök annyit rontanak a helyzet szépségén! Ez is lemondás…

Csak pár kilométerre van a kis Város, az út kellemes, és a szívben ott dalol a karácsony: „Pásztorok, pásztorok, örvendezve…” Távolról a szemünkbe mosolyog a Városka: úgy érzi az ember, mintha hazatérne… Ó, igen, áldott, édes Otthon ez!

Kiszállunk az autóból, és hevesebben dobogó szívvel indulunk el a bazilika felé. A város szélén áll, kissé kiemelkedik környező tájból. Minden épület alatt van.

Belépünk. Tágas, magas a bazilika. Ősrégi freskók szentjei néznek ránk szelíd szemekkel, megfüstölődött színükkel. Csak pár lépcsőfokot kell lemenni, és máris a Szent Helyet tapossa a lábunk, úgy mint 2000 évvel ezelőtt a pásztoroké… Szívem a torkomban kalapál, amint az első lépést megteszem, majd forró csókkal illetem a helyet, ahol áldott, kicsi Üdvözítőnk teste pihent. Az egész Barlang belseje drapériákkal van borítva, amit csak karácsony éjszakáján távolítanak el. Ez persze, mint annyi váratlan tényező, csalódást okoz nekünk, mert olyan jó volna mindent az eredeti egyszerűségében szemlélni, látni, de az óvintézkedések megakadályozzák, hogy a barlang súlyosan károsodjék a zarándokok „tapintható áhítata” nyomán…

A latin szertartásúak a Jézuska jászolyának a helyén birtokolnak egy oltárt, tehát oda vonulunk csöndesen.

Kezdődik a szentmise. Boldogan hallom a karácsonyi mise bevezető szavait: „Gyermek született nékünk, Fiú adatott nékünk!” … és a Glóriához érve hallani vélem a pásztorokhoz leszálló angyali kórust…

Következik a szentáldozás: kérem a Szűzanyát, kölcsönözze nekem Jézuskáját váró, szerető anyaszívét, hogy megújíthassam az Isteni Kisded örömét. Most ha magyarok lennénk (több zarándok is van velünk), elénekelnénk az „Istengyermek, kit irgalmad közénk lehozott…” éneket. De így csak én dúdolom el neki a szívemben.

Vége van a misének. Talán nincs is ember, akiért ne imádkoztam volna, vagy aki helyett meg ne köszöntem volna, hogy Isten Fia érettünk emberré lett.

Újra megcsókolok minden helyet, és kivonulunk a Tej-barlang felé. Nincs messze innen. A monda szerint ez a barlang szolgált menedékül rövid időre a Szentcsaládnak, és a Szűzanya itt pihent meg, hogy megszoptassa Jézuskáját, és ezen intim percekben egy csepp drága tej lecsordult a Jézuska szájáról, és a sziklatömb, amelyre lecsöppent, mint a liszt, porlad azóta is, csak érinteni kell. Anyák ezrei látogatják: keresztények, muzulmánok ­- bizalommal mennek oda gyógyulásért, gyermekáldásért ­-, és számtalan az imameghallgatás, a gyógyulás.

Ezután egy kellemes órát töltünk betlehemi nővéreinknél, majd újra autóba szállunk (ó, ezek a modern közlekedési eszközök!), és elmegyünk a pásztorok barlangjához, a városon kívül, ahol ők tanyáztak nyájaikkal karácsony éjjel. Persze, a hideg és hó helyett (ó, ti gyönyörű havas, karácsonyi éjjelek!), perzselőn tűz a nap! Csalódást okoz ez is, de július vége van, és az itt is elég meleg… A hely a régi, és a két barlang is valódi. Itt is buzgón imádkozom, majd pár kövecskét teszek a tarsolyomba, hogy onnan is legyen emlékem, és ismét autón …

Intézetünknél kiszállunk. Lelkemben emlékek, élmények kaptak helyet, és szent örömmel telített. Holnap, Isten kegyelméből, Jeruzsálembe megyünk!

Kora reggel van. Ismét autó vár ránk. Csak egy órányira van a Szent Város. A levegő üde, kellemes, és az út valami festőien szép, érdekes. Elhagyjuk Betlehemet, és a sziklás napégette tájon elömlik a kelő nap fénye.

Lassan kibontakoznak a város falai. A régi Jeruzsálem romokban hever az új alatt, mert a Mester jövendölése szerint nem maradt kő kövön. Tudniillik Titusz katonái Kr. u. 72-ben lerombolták, lakóit leöldösték, és a megmaradtakat rabságba hurcolták.

A város a falon kívül is folytatódik, amely most is körülveszi. Errefelé terül el az Olajfák hegye, ennek a lábánál a Getszemáni kert, ahová imádott Megváltónk annyiszor elvonult szent magányában, hogy kiöntse emberi lelkét az Atya előtt…

Itt van Jozafát völgye, Szent István vértanúságának a helye, itt a Kedron patak kiszáradt medre.

Autónkat elhagyva a Getszemáni előtt mély megilletődéssel lépdelek a hely felé. Hatalmas bazilika emelkedik a kert közepén, az Üdvözítő haláltusájáról tanúskodó évezredes olajfák tönk-maradványaival körülvéve. Még most is hoznak egy-két ágat ezek a szinte fosszilizálódott ereklyék… Sajnos, a kerítés miatt elérhetetlen, másképp egy kis ágat letörnék belőlük…

Belépünk a bazilikába. Falai itt-ott az ősrégi sziklákra támaszkodnak, s ezek domborodnak a bazilika belseje felé: két évezredes tanúi annak a szörnyű éjszakának!… Római stílusban épült, majdnem teljesen sötét. Csak a magasan levő ablak-nyílásokon át szüremlik, sugárzik be egy kis fény kelet felől, amely az oltár előtt heverő sziklatömbön összpontosul. Erre a sziklára hullott Isteni Mártírunk Vére ott a Getszemáni kertben történt haláltusája alatt. Nincs is más dísze, de nem is kell ennél több…

Egy zarándok püspök mond misét éppen, tehát jókor érkeztünk. Letérdelünk. Kezdődik a mise, a Golgota drámája, és én lélekben végig élem az emberiség e fájóan gyönyörű drámájának pillanatait Emmerich Katalin látomása szerint.

A szentáldozásban megújítom bűnbánatomat magam és szeretteim nevében, és minden ember nevében, azok helyett is, akik nem fognak bűnbánatot tartani. Vége a misének. Belépek a szentélybe, leborulok a sziklára, és a szívem meghasadni készül… Érettem vívott haláltusát, sok-sok vétkemért, szeretteimért… tévelygő övéiért… minden emberért. Vele én is végigélem azt a szörnyű éjjelt… Csak folynak a könnyeim… Oly eleven, annyira reális és kézzelfogható a tény, hogy majdnem belehal az ember… Legforróbb csókommal pecsételem meg a sziklát, és suttogom el bűnbánatomat, mélységes fájdalmamat: „Ó, Jézusom, életem egyetlen értelme! Ha valaha így ismertelek volna, hiszem, hogy sosem bántottalak volna meg!”

Csordultig telt szívvel hagyom el a bazilikát, de én alig vagyok magamnál. Megyek, mint az alvajáró: letepert a bánat és a boldogság!

Az Olajfák hegyére igyekszünk: annyi drága emléket őriz. Jobbra-balra muzulmán temetők, lentebb a Szent Város, és egy kis gyaloglás után ott vagyunk, ahonnan a Mester Jeruzsálemet szemlélte, és sírt sorsa fölött: „Jeruzsálem, Jeruzsálem, ha te most felismernéd látogatásod idejét…” Kedves kis kápolna épült a hely fölé, és innen gyönyörű kilátás nyílik a Városra. Imára térdelek, és kérem az én könnyezni tudó Üdvözítőmet, hogy soha ne jussunk Jeruzsálem sorsára, hogy felismerjük látogatása idejét.

Ismét úton vagyunk. Most egy jó séta után ahhoz a helyhez érünk, ahol a Mester a legszebb imára tanította tanítványait: „Miatyánk…” A hely fölé Szent Ilona fia, Nagy Konstantin császár templomot építtetett, de a Perzsa megszálláskor feldúlták, kirabolták. A hosszú folyosókon a világ legtöbb nyelvén olvasható az ima szövege, még magyarul is! Egész szívvel rebegem el én is ott hazám és minden magyar nevében.

Innen a „mennybemenetel” helyéhez közeledünk, ami föntebb van és muzulmánok kezében, akik nem tartják abban a tiszteletben és kegyeletben, ami azt megilletné. Ott van piszkosan, elhanyagoltan, bár bekerítve. A szikladarab, amelyen a hagyomány szerint Urunk lábai pihentek, szintén ott fekszik a talajba süllyedve. Igen. Itt búcsúzott övéitől… Szinte látni vélem a drága Szűzanyát, amint egész lelkével – amely szemében reszket – átfonja Jézusát… Látom Magdolnát,  neki meg a szívét rabolja el a Mester, magával viszi… hogy is fog élni nélküle?  Odébb meg János szép, szűzi arcát mélységes bánat árnyékolja: elmegy a Mester, akit jobban szeret ifjú életénél… Mennyi fájó érzelem, búcsúzás! „Ó, Uram ­-sóhajtok föl én is ­-, vidd veled a lelkemet, odafönn van az én Hazám! Tedd, hogy ne vonzzon a föld, de vonzzál te engem, és töltsd meg a lelkemet olthatatlan vággyal az Ég után!”

Most visszafordulunk, igyekszünk autóbuszt lelni, amely a városba visz. Sikerül is. Beszállunk, és ismét elhaladunk a Getszemáni előtt, és a szívem felujjong az átélt kegyelmek hatása alatt.

Végre fölértünk a Kálvária dombjára. Nehéz leírni, hogyan is fest ez 2000 év után. Ez is nagy csalódást okoz… Kívülről nem más, mint egy – a város magasabb pontján emelkedő ­- bazilikák összessége. Most is nagy munkálatok folynak, legalább tíz év kell a befejezéshez, azt mondják.

Mint sok óriás csarnok, egymásba nyílnak a szent helyek. Az első tárgy, amit látunk, az a nagy kőlap, amelyen Urunk Testét lemosták és bebalzsamozták, miután levették a Keresztről. Innen lépcsőn megyünk föl a Kálvária legszentebb helyére: itt a Kereszt helye, oltár áll fölötte. Vele párhuzamban pedig a keresztre feszítés helye.

Istenem! Milyen pici féreg itt az ember… De érdekes: semmi sem tűnik idegennek! Úgy érzem, mintha jártam volna itt valamikor... Ah, igen! – emlékszem ­-, lehet vagy kétezer éve… Igen, itt voltam! Én fosztottam meg Őt ruháitól… Én adtam a hóhérok kezébe a szörnyű szegeket… én kevertem az epét italába… Én bámultam Őt öntudatlan idegenként: Nem ismertem rá!

De most, hogy fölismertem, visszatértem a gyalázat és a győzelem színhelyére, hogy elmondjam megtört szívvel: „Bocsáss meg, lelkem Élete, Krisztus! Akkor még nem ismertelek! – és ezt köszönöm neked, hogy nem ismertelek, mert különben vétkem súlya összezúzna…” És Ő véres, mélytitkú szemével szelíden rám tekint, és csak ennyit mond: „Az is kegyelem volt!” – és én sok mindent megértek…

Majd Magdolnával leborulok, és lelkem beleremeg a fájdalomba, amikor kezemet a Kereszt helyébe mélyesztem… Hogy mi fut át az emberen e pillanatban, azt nem lehet leírni! Igen, itt függött értem az Élet! A sziklára, ami mélyebben helyezkedik el, talán vére csordult… Odébb Mária állt, a Fájdalmas Anya, míg lelkét tőr járta át… Térdrehullva csókolok meg minden helyet, mialatt szívem a fizikai fájdalomban megvonaglik.

A fájdalmas rózsafüzérben oldódik fel a lelkem, és élem át a keresztre feszítés isteni drámáját, ahogy az evangélisták leírják.

Eltűnnek a falak, újra minden a régi. A sziklák borzadva merednek a szörnyű látványra: a teremtmény halálra adja TEREMTŐJÉT! A halál unokája az Élet ellen tör; sötétségben akar járni; nem kell neki a fény, mert gonoszak a tettei! – „Feszítsd meg! Feszítsd meg!” Kiáltozás, káromlás, gúnyos röhej ölelkezik szinte a légben, és sérti a kereszten Függőt. Ó, ember, mivé lettél?! Testvérek, térjünk Krisztushoz! „Áldott karod széjjeltárod, tán az embereket várod.”

De nehéz elszakadni e helytől! Hiszen szülőföld ez! Itt szült bennünket Krisztus és Mária az örök életre mérhetetlen kín és gyötrelemben… Jézusom! Szűzanyám! ­- tör fel belőlem a kiáltás: tehát valóban itt születtem!

Most lemegyünk a Szent Sírhoz. Az út felén Magdolnával találkozom: „Elrabolták a Mestert, és nem tudni, hová vitték!” – közli velem. Majd kézen fog és a Sírhoz vezet. „Nézd, itt pihent a teste!” és én meggörnyedve belépek, miután áthaladtunk a kicsi előcsarnokon, ahol a két angyal őrködött. Még látom Magdolna szemeit: mélyükben a Mester arcát vélem fölfedezni… majd leborulok a kőlapra, és forró csókkal illetem, és amikor fölocsúdok, csak a mellettem térdeplő nővért látom… Ó, ti édes képzelet-víziók!

            Igen, itt pihent a Mester teste! Oly való, oly közeli, hogy szinte érinteni véli az ember. Érzem még, hogy a Fájdalmas Anya lelke lengi körül a sír belsejét…

Elhagyjuk a drága helyet, és most lemegyünk oda, ahol Szent Ilona megtalálta a Keresztet. Itt meg a kerten haladunk át, ahol Mirjám a Mesterrel találkozott, midőn őt kereste húsvét reggelén. Innen a kis kápolnába megyünk, ahol az oszlopnak egy darabját őrzik, amelyhez kötözve édes Üdvözítőnket megostorozták… Átölelem, a szívemhez szorítom, és megcsókolom mindenki nevében.

Menetközben érintjük a Beteszda fürdőt, ahol a Mester meggyógyította a 38 éve betegségben szenvedő embert, aki sosem ért elsőnek az angyal által fölkavart vízbe. Az ásatások folyamán mind az öt oszlopcsarnok, amiről Szent János ír, napvilágra került. Olyan erősek a falak, hogy nem sok kellene a helyreállításhoz.

Nem messze innen látható az aranyozott kupolájú Templom, amelyet a Salamon király által épített helyén emeltek. Most muzulmán mecsetként működik. A hagyomány szerint ott, vagyis a régi Templomban ajánlották föl szülei a kis Máriát az Úr szolgálatára. Évek múlnak el, és egy másik fölajánlás megy végbe: Most a Szűz ajánlja fel szűzi méhének szűz Gyümölcsét, örök engesztelésül, áldozatul az Atyának.

Lélekben ott látom Máriát és Józsefet, amint a Gyermeket bemutatják Izrael Istenének… Megérkezik az agg Simeon, és karjaiba veszi az Úr Fölkentjét, és szép, majd szomorú dolgokat jövendöl, míg a gyermeteg Anya szívét tőr járja át… Most meg az éltes korú Anna asszony tipeg oda; ő is boldog, mert szemei láthatták Izrael Szabadítóját…

            Ezalatt a Tanítók termében azon vitatkoznak az írástudók és a papok, hogy szombaton ehetnek-e tyúktojást vagy sem, mert a héjának lefejtésével járó művelet esetleg megszentségtelenítené az ünnepnapot… (!)

És én elgondolkozom az emberi vakságon: Hányszor halad el mellettünk is az Úr az élet különböző eseteiben, és mi is – mint a vak Izrael – nevetséges, üres dolgokkal bíbelődünk, és majd csak a végnapon vesszük észre, hogy itt járt az Úr…

A Kálváriáról jövet meglátogatjuk Pilátus palotájának azt a részét, amely az ásatások folyamán napvilágra került pont ott, ahol áldott Jézusunkat halálra ítélték. Itt van a Keresztút kezdete és a legvalódibb része, mert itt minden valóban a régi!  A város többi része a régi Jeruzsálem romjai fölé épült, amely házmagasságnyi mélységben hever alatta. Ez az említett rész - ha jól emlékszem, egy szerzetesrendnek, a Sion Leányainak a kezében van. Zárdájuk föléje épült. Az Igazságot megtalált, zsidó vallásból áttért lelkek ezek, akik tévelygő testvéreikért imádkoznak, vezekelnek.

Belépünk. Egy apáca és egy francia nyelven beszélő hölgy kalauzol bennünket, és magyarázza a tényeket. Pár lépcsőt kell csak megtennünk, és az ősrégi pilátusi palota udvarán vagyunk. Ez is tető alatt van természetesen, mint minden Szent Hely, és nagyon korlátozott. Ugyanis annak idején, a muzulmánok közbelépése miatt nem folytathatták az ásatásokat.

Nagy, fényes, rozsdaszínű kőlapok borítják az udvart, amelyekre Isteni Mártírunk vére csordult… Itt az egyik, előttem fekvő kőre az őrködő katonák véstek gúnyjeleket unalmukban ­- mondja az idegenvezető ­-, míg Pilátus el nem döntötte az elítélendő sorsát. „Az én Országom nem e világból való…” „Tehát király vagy te?!” „Igen, az vagyok. Mindaz, aki az Igazságból való, hallgat szavamra.” Pilátus vállat von: „Mi az igazság?”

            Az udvar közepén, kőlapokba vájtan kis csatorna vezet végig, és ahol végződik, ott mély víztároló van, ahová Pilátus az évi csapadékot gyűjtette, és így nem szenvedett vízhiányt. Még most is sok víz van benne.

Arrébb van az a hely, ahol Pilátus megostoroztatta Jézust, elfojtva lelkiismerete hangját: „Ha ezt elbocsátod, nem vagy a császár barátja!” – és én elmélkedem… Pár lépésre van a két szent hely, ahol Jézusunkat tövissel koronázták, és ahol a keresztet a vállára véve elindult a Kálváriára. Kövek, amelyeken szent áhítattal járok, oszlopok, melyeket megsimogatok, mind Őróla beszélnek, és vádolnak engem, téged, mindannyiunkat ennyi gonoszságért…

Itt meg a nagy boltív, melynek egyik fele ma is járt utat ível át, s amely alatt Ő is áthaladt, vállán a Kereszttel. Innen lemegyünk a börtönökhöz, ahol Pilátus a rabokat őriztette. Köztük egy magános üreg áll erős, vasrácsos ajtóval, ahol Barabást őrizték. Csupa barlangodúk, nyirkos, penészes, hideg hely! – megborzongok leheletétől… Az egyik üregben egy kínzópad féle, amelyet a hagyomány szerint Ő sem került el a csütörtökről péntekre virradó éjszakán…

Amint áthaladok a szűk ajtó gyanánt szolgáló nyílásokon, és elhaladok a kínzópad mellett, megsimogatom őket, mert Ő is érinthette bizonyosan, talán megtántorodva nekidőlt… és a szívem még kisebbre szorul a fájdalomtól…

Csordultig telt szívvel hagyom el Jeruzsálemet, és úgy érzem, mintha mindig ott éltem volna, és az élet valami újabb, vonzóbb színnel lett gazdagabb számomra.

Tervezünk: holnap Hebronba készül a kis társaság, ahol Ábrahám, Sára és Jákob őseink sírja van. Nagyon szép a táj, és a hely valódisága évezredekre nyúlik vissza, de nagyon fáradtak lévén, lemondunk róla.

A lelkigyakorlatra újabb nővérek érkeznek. Holnap Betlehembe mennek szentmisére, és én is velük tartok. Lemegyünk Szent Jeromos barlangjához, aki itt fordította le latin nyelvre a Szentírást a helyszínen, és ebben a barlangban tartózkodott, és itt halt meg 420-ban. Közvetlen a Kisded barlangja mellett van, ebből nyílik. Az is így volna szép, drapériák nélkül, mint ez itt! Itt a közelben aludt Szent József, amikor álmában az angyal a menekülésre szólította föl. Itt van, nem messze, az Aprószentek barlangja, ahová kis tetemüket temették, és még több más. Mindenünnen egy-egy emléket igyekszem magammal vinni.

 

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 6,7
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat