KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

III. fejezet

            Tavasz van. Lassan nyújtózkodó, gyűrött falevélkék bontakoznak ki a rügyek öleléséből, s kis szoknyáik gyűrött ráncait gyengéden vasalgatja a tavaszi napsütés, a fűzfák ezüstös barkaágakat ringatnak karjaikon a lágy napsütésben.

            Beköszönt a nagyhét gyönyörű szertartásaival, melyeket annyira kedvelek gyerekkorom óta. Még senki sem tud róla, hogy a körmenetek, zarándoklatok betiltása is megtörtént, mert ilyen kis faluban minden esemény, ami a nagyvilágot érinti, jóval később lesz ismertté.

            Úgy emlékeszem, tizenöt éves voltam ekkor. Nagycsütörtök este van. Csendes elhatározással ünneplőbe öltözöm, hogy elmenjek az éjszakai virrasztásra, mint más éveken. Szeretteim megpróbálnak lebeszélni róla, hogy úgy sem lesz nyitva a templom, de én valami benső késztetésnek engedve határozottan kitartok, és elindulok.

            Az esti félhomályban sehol senki, csak ez a serdülőkorú kislány… Beállok a torony alá, gondolva, majd csak jönnek mások is. Eltelik egy fél óra, amikor a falú egyik szegény, sovány, kicsúfolt asszonykája megjelenik, és csodálkozva köszönt rám. ­- Na, legalább ketten vagyunk már! – köszönök vissza én is.

            Várunk, várakozunk jó ideig, de bizony, nem csatlakozik senki hozzánk… Ekkor azt indítványozom a néninek, menjünk át a templomkerten, ahonnan megközelíthető a sekrestye ablaka, és esetleg onnan megláthatjuk a kihelyezett Oltáriszentséget…

            És valóban: távolról már kis fény vetődik az útra. Amikor odaérünk, én boldogan pillantom meg a rácsos ablak mögött, gyertyafényben, hófehér szegfűktől körülvett kis oltáron trónoló Királyomat… Istenem, sehol senki! Jézus teljesen egyedül van! De itt vagyunk mi ketten, Jézusom! De jó, hogy hallgattam a benső hangra… Ám nagyon fáj az Ő szomorú elhagyatottsága, amit az Olajfák kertjében élt át annak idején…

            Tehát kettőnkön kívül senki sem jött el; senki sem vágyódna Jézus után?…Hol vannak a „szent asszonyok” most? Hol a heti áldozók?… Ó, szegény Úr Jézus, mekkora lehet a fájdalmad! Nincs senki más az egész faluban, aki vigasztalni akarna, hálát adni a Szeretet Szentségéért most, amikor esetleg veszélyessé válhat a nyílt hitvallás?…

            Kis ideig maradunk csak, mert nincs bátorságunk tovább virrasztani, hisz az idő nagyon eljárt a hosszú várakozással, s az éjszaka bizony előrehaladt. Szomorú szívvel távozunk mindketten, de főleg én, mert ráérzek Jézusom nagy elhagyatottságára, a szomorú magányra, ami a lelkek helyett Őt körülveszi.

            Az utcán senki sem jár. Alszik a falu, alszanak a lelkek… de az én lelkem a találkozás felejthetetlen örömét ringatja magában.

            Egy másik alkalommal is egyedül mentem virrasztani. Ekkor már nagylány voltam, de a templomban virrasztó jámbor nénik mégis akkora szemeket meresztettek rám. Bizonyára szokatlan látvány volt, hogy egy fiatal lány oda vonzódjon a késő estében…

            Egész délután és az est folyamán készülődtem lélekben a gyönyörű eseményre, és ha nagyon fáradtan is, de elmentem, mert annyira vonzott az ott rejtőző Krisztus!

            Hazafelé csak az éjjeli őrökkel találkoztam. Én is elmondhattam az Énekek énekének jegyesével: ”Azért hát fölkelek, bejárom a várost, keresem a tereken és az utcákon, akit szeret a lelkem!” És ezt: „Találkoztam az őrökkel, akik a várost járták.” (Énekek 3, 2-3 )

            Jézus annyiszor viszonozta azt az éji látogatást az évek folyamán a szentáldozások alkalmával, amit legtöbbször a lepergő könnyek bizonyítottak. Csupán azt fájlalom még ma is, hogy akkor még nem voltam tizennyolc éves, mert abban az esetben aligha távoztam volna Jézusom mellől, és hiszem, hogy a szeretet meg a részvét legyőzték volna bennem a félelmet.

            Most már tudom, hogy én nem mindennapi módon vonzódtam a szentségi Jézushoz, és hogy a Vele történő találkozások sem voltak olyan hétköznapi történések… Daloló lélekkel készülődtem az úrnapi, a feltámadási körmenetekre, ahol annyiszor rá-rápillanthattam a szentségtartóban tündöklő, hófehér Szentostyára! Hányszor éltem meg egy-egy mélységes találkozást az én Jézusommal azokban a ráfeledkezésekben… Megigézett lelkem magával vitte a szív rejtekében végbement találkozást, mint valami mennyei fénysugárzást, és annak derűje, mosolya beragyogta napjaimat, éveimet. Még most is, fél évszázad múltán átélem azoknak a röpke „elragadtatásoknak” a boldog pillanatait. Ó, ezer és ezer hála a Végtelen Szeretetnek, hogy olyan királyi bőkezűséggel hajolt le a kis „libapásztorhoz”, és hogy annyiszor megtöltötte elemózsiás kosárkámat az Áldott Kenyérrel, a belőle sugárzó mosolyával! Magnificat! Magnificat! Magnificat!

            Gondolom, tifelétek is honosak a májusi ájtatosságok a Szűzanya tiszteletére. Kis falumban, a májusi és októberi estéken, rózsafüzért imádkoztak a templomban. Néhány ájtatos nénin és nővéreimen meg rajtam kívül alig pár lány volt jelen, de olyan serdülőkorú, mint én, egy sem.

            Szerettem azokat az estéket. Örömmel vettem részt a nem rövid ájtatosságon, mert az idős előimádkozó néni meg-megduplázta a tizedet, kétszer imádkozva ugyanazt, s még akkor sem zökkent ki szent szórakozottságából, amikor én, nagy igazságérzetemben, bemondtam a valóban következő titok szövegét. Megadtam hát magamat a sorsnak, s ott maradtam a többivel együtt a több mint egy órás imádságon. Az igaz, hogy nagyon elálmosodtam, és fapapucsom le- lecsusszant a lábamról, komikusan hatva a nagy csöndben, s nem kis derültséget okozva a lányokban. De legalább felébresztett, és ismét odafigyelve folytathattam az imát.

            Hazafelé meg bódító illatú akácok és hársfák lehelték viráglelküket az estébe, s úgy ballagtunk, a tiszta leányszív derűjével kacarászva az úton. Hazaérve aztán nem volt szükség altatódalra, mert az akácillattól telelehelt szobában könnyen álomra szenderültünk.

            Talán a tizenötödik életévemet töltöttem be, amikor váratlanul találkoztam az első szerelemmel. Betoppant az életembe, mint a hirtelen támadt napsugár. Éppen tavasz volt. Az ibolyák már ott illatoztak az erdei bokrok alján, és lila szoknyácskájukat vasalgatták a meleg napfényben, s a jövő kenyér ígéretét ringatta a szántóföldeken a tavaszi szél. A vándormadarak meg hol itt, hol ott adtak hangot hálájuknak, hogy Teremtőjük ismét visszavezette őket, csodálatos gondviselésével, a kedves hazába.

            Nem jártam megbeszélt találkozókra, nem volt titkolózás szeretteim előtt, hisz a fiú éppen a bátyám barátja volt, és így a családi körben folytak le a találkozások. Akkoriban a szerelem megnyilatkozási formái még nem degradálódtak, nem váltak mindennapivá, s így a hétköznapok szennye nem rakódott rájuk olyan könnyen. Ha volt is kivétel, én azt nem ismertem s így számomra a szerelem mindig a havasok tisztaságára emlékeztetett, ahol tündöklőn tiszta a hófedte táj, és a napsugár kicsalt már néhány hóvirágot…

            Nem volt több egy édes megtapasztalásnál, tundiillik, hogy szívem van, és az szeretetre szomjazik, és hogy Isten rendelt valakit a gyenge és gyengéden szerető nő mellé, hogy szerelmükkel megvalósítsák velük kapcsolatos szent terveit.

            Elillant, mint a májusi akácok és hársfák illata. Elúszott, akár a tó tükrén ringatózó kis papírcsónak… Csak édes, tiszta emléke maradt meg, mint virágkehelyben csillogó reggeli harmatcsepp, s az a megsejtés, hogy Jézus ezen az úton is Önmagához hív, mert így tanultam meg, hogy egyedül csak Őt szeressem, s érette kész legyek mindent és mindenkit feláldozni.

            Ám én azt a fiút többé nem felejtettem el: hosszú évekig esti imáimba mindig belefoglaltam, és mintegy földi őrangyal kísértem az élete folyamán, bár egy későbbi találkozás után soha többé nem láttam és nem hallottam róla. Előfordult, hogy hosszú évek múlva is álmodtam felőle, bár a gondolataimban nem időzött az emléke, csak ekkor jutott már eszembe. Ilyen alkalmakkor buzgón imádkoztam érte, mert úgy éreztem, bajban van.

            Évtizedek múltak el, még csak véletlenül sem járt az eszemben kedves lénye, de ő mégis jelentkezett.

            Egyik délután lepihentem, és olyan pihentető, mély álomba merültem. Álmomban arra ocsúdtam föl, hogy egy mellettem lévő vackon egy barna pizsamás, sovány, idősebb férfi fekszik. Tudtam, hogy nem tartozik hozzám, és meglepődtem. Ám mire szóhoz jutottam volna, ő szólalt meg, érdeklődve, hogy ismertem-e és szerettem-e az R. . családot, felsorolva a nevüket egészen a nagyanyjáig. Azonban a saját nevét kihagyta. Még ekkor sem értettem a dolgot, s ő így fejezte be: «Köszönöm, hogy így szerettél minket, és hogy engem sem töröltél ki az emlékezetedből és a szívedből! Köszönöm, hogy annyiszor gondoltál rám!»

            És egyszerre eszembe jutott az a fiú, a kedves családja, a fivére, akivel szintén összehozott a Gondviselés kis időre, ám aki tragikus halállal halt meg, s akit szintén évekig kísértem lélekben segítve őt, hogy a tisztulás helyén ne kelljen annyi ideig időznie. Róla még beszélek neked egy másik fejezetben.

            A felismerés pillanatában felébredtem és felkeltem, és elindultam a konyhába, de ő – most már fehér szellem-alakban ­- suhant mellettem, és közben nem győzött hálálkodni. Megható volt! Biztosra vettem, hogy halálán van, és senki sincs mellette (nagyon rosszul sikerült az élete, ahogy évek múlva megtudtam), aki imával kísérné. És nagyon buzgón imádkoztam el érte a rózsafüzért, és a szentmisét érette ajánlottam föl. Képzeld, azon éjjel meg a halálát álmodtam meg! Rendkívüli volt. Sajnos, senkitől sem tudhattam meg többet felőle, mert a szerettei már rég elhaláloztak.

            Egy kis kitérő, de annyira mély benyomást gyakorolt rám, hogy ezt is elmeséltem neked.

            Áldott Szeretet! Ő már akkor is féltékenyen őrködött kis jelöltje fölött, s mihelyt az valakihez komolyan kötődött volna, az isteni Barát máris ott volt mellette, hogy finom „ollójával” elvágja a kis „aranyfonalat”, ami a madárkát repülésében meggátolta volna…

            Komolyan tudtam szeretni, és hűséges voltam a barátságban, Don Eugenio. Egészen gyermeklány voltam még, amikor megbarátkoztam egy kislánnyal, akihez hosszú évekig mély barátság szálai fűztek. Az a kislány nem volt olyan szerencsés, mint én, mert az ő szülei nem voltak komolyan vallásosak, így jó példámmal őrá is hatással voltam. Együtt végeztük az elsőpénteki nagykilencedet, és amikor én egyre jobban kezdtem vonzódni Jézushoz, barátnőm pedig – nagy bánatomra – kezdett eltávolodni tőle. Városra került, majd gimnáziumba, és az akkori életszemlélet őt is megejtette: eltávolodott a vallástól, és „bigott” barátnőjét sem ismerte meg többé.

            Tizenhat éves voltam ekkor, és a csalódás mélyen érintette érzékeny lelkemet. Alig bírtam magamat túltenni rajta. Nem is választottam barátnőt többé, de a kis hűtlenért nem szűntem meg imádkozni. Úgy állt a dolog nálam, ha valakit el kellett veszítenem ­- első szerelem, barátnő ­-, az én szívem nem zárult be a hűtlen után, hanem imával kísértem továbbra is. Azért a fiúért is éveken át imádkoztam, kísértem, akár valami őrangyal, hogy becsületes emberként élje le földi életét, és Istenben fejezze be majd egykoron.

            Nem választottam barátnőt, de a hat évvel idősebb nővéremmel egyre bensőségesebb lelki testvérek lettünk, és nagyon jó hatással voltunk egymásra. Példának okáért: megegyeztünk, hogy a nagyböjt folyamán egy szem cukorkát sem eszünk, és nem dalolunk világi nótákat (pedig de szívesen nótázgattunk!) stb. És betartottuk.

 Ő sokat betegeskedett, és én mindenben segítettem neki. Akkora szeretettel végeztem helyette a nehezebb munkákat, mintha magának Jézusnak tettem volna.

            Egy alkalommal éppen gyengébb volt a szokottnál, és én felajánlottam, hogy megmosnám a lábait. Ő meglepődött ekkora szeretet láttán, és mialatt ott tevékenykedtem, ezt mondta nekem: „A jó Isten tegyen téged nagy szentté, Lusikám!”

            Benső késztetésre olyan szolgálatokban leltem kedvemet, ahol nagyobb erőbevetésre volt szükség, ami nagyobb önlegyőzést kívánt. Valósággal örömömet leltem benne. Úgy éreztem, mintha Jézusnak segítenék a bűntől szennyes lelkeket megtisztítani, rendbehozni…

            Nem véletlen műve, hogy külső vezetés nélkül ugyan, de határozott lelkiéletem alakult ki. Csodálatos bensőség és gyermeki bizalom jellemezte életemnek azon szakaszát. Ki tanított meg rá? Mondhatom neked, hogy egyedül a bennünk sóhajtozó Lélek, mert pár szép könyvön kívül más táplálék, ami kívülről jött volna, - nem jutott nekem. A Gondviselés hozott majd egy jó szerzetest a közeli plébániára, aki majd gyóntatóm lett, és ő észrevette, hogy már „vezetve” vagyok… Hát igen, a Szentlélek működött csendben, láthatatlanul… Deo gratias!

            Egy nyári estén, midőn esti imámat végeztem az ágyon ülve a csendes, illatos szobában, lehunyt szemmel sóhajtottam bele a csendbe az esti ima első szavait: „Édes jó Istenem!…” és hirtelen mintha két, fényből szőtt, gyönyörű kéz tűnt volna föl a végtelenből, és a lelkem ott ringatózott rajta, mint madár a fészekben, a végtelen szakadék fölött, ám a teljes biztonság érzetével. Éreztem a mélység szédületét, de nem keltett félelmet, mert a két fehéren fénylő kéz olyan melegen fonódott körém, mint a fészek pereme a benne éppen hogy világra jött fióka köré…

            Csak pár pillanatig tartott az egész, de mély Isten-élmény maradt a nyomában, amit nem fakított el az évek homálya sem. Ha ma felidézem, ugyanúgy átélem a pillanat szívet állítón szép emlékét, és boldog béke érzete száll meg, mint akkor…

 

Oldal: KENESEY ELENA 3
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat