KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

ÚTBAN ITÁLIA FELÉ 3

 

II. fejezet

1957. január 31-én, Bosco Szent János halála napján egy fokkal előbbre lépünk a jelöltség lépcsőjén: posztulánsok leszünk. Természetesen a nagyobb odaadás előtt lelkigyakorlaton veszünk részt, hogy mélyebb áttekintésünk legyen a szerzetesi élet gyakorlatait, bensőségességét, annak átélését tekintve.

Előtte napokban a felügyelő nővér egy-egy lelki könyvet ad mindegyikünknek, amit majd a szabad percekben olvasgathatunk. Nekem Liziői kis Teréz önéletrajzát nyújtja olasz nyelven… Furcsának tűnik, mert valamelyik Szalézi szenttel kellene megismerkednem, úgy gondolom, de mivel anyanyelvemen már ismerem a könyvet, na meg a nyelvezete sem nehéz, így mégis megörülök neki. Csupán a gyermekkori gondolat tér vissza: „Én szeretem Terézkét, de nem imádkozom hozzá, mert akkor nekem is annyit kell szenvednem… Legalábbis édesanyám ilyenfélét mondott…” és akkor még nagyon viszolyogtam a szenvedéstől…

Elteltek a szép napok, és én nem érzem magamat valami ragyogóan… Az a cudar vakbél ott belülről nem nyugszik azóta sem, hogy megjuhászodott a kúra után. Mintha állandóan gyulladásban lenne! Áprilisban nem várunk tovább: az orvosi vizit sürgős műtétet javasol. Nyugodtan fekszem be a kórházba, és kis Terézt hívom segítségül… Sőt, azt kérem tőle, ha lelki kínjaim hasonlók az övéhez, és nincs közük a bűnhöz, és a megkezdett úton, az eke szarván kell a kezem szilárdan tartanom, és nem kell és nem szabad hátra tekintenem, akkor jelet kérek… Tőle!… És a „jel” meg is érkezik!

Antal atya megtudja, hogy egyik báránykája, ahogy nevezi a két magyar jelöltet, kórházban van, hát egy szép napon meglepi őt.

Betoppan a kórterembe, és leül velem szemben, majd kisvártatva megkérdezi: „Kislányom, tudod-e, mit hoztam neked?”… és szemei kedves, Szalézi huncutsággal mosolyognak. 

«Nem tudom, atya, mire gondoljak?»

«Annyit elárulok: ereklye!»

«Ereklye? Hát akkor Don Bosco!»

«Nem! Kutass!»

«Szent Mária Mazzarello!»

«Nem. Még tovább!»

És én az összes általam ismert Szalézi Szentet és Boldogot felsorolom, de a kedves atya csak nemet int a fejével, és mókásan mosolyog.   Feladom hát a találgatást, mire az atya előhúz a zsebéből egy borítékot, és sejtelmesen szól:  Ex oxibus Sanctae Teresinae!” (Ereklye kis Szent T. csontjaiból.)

Olyan mélyen érint a kinyilatkoztatás, hogy nem tudok szóhoz jutni! Nekem ereklye Kis Szent Teréz csontjaiból?!… De ennyire gyors a válasz?!… És ilyen félreérthetetlen!… Pedig az atya semmit sem tud a titkomról. És csupán három nap telt el imám óta, de ez is benne volt a kérelemben: három napon belül!…

Ekkor a jó atya átnyújtja nekem az ereklyét és a kísérő okiratot, amely bizonyítja, melyik szenttől való ereklyét tartalmazza a kis szelence. Mély hálával megköszönöm, de nem árulom el a titkom…

Az atya elmegy. Nem is sejti, hogy az ajándékkal mire világított rá tudatomban a Gondviselés: a pozitív válaszból megtudom, hogy utam és áldozatom hasonló lesz Kis Terézéhez. Csendesen vinni a keresztet, ameddig és ahogyan azt Isten akarja: az Egyházért, a papi lelkekért és a Szalézi Társaságért, amelynek tagja leszek.

Még a kórházban tartózkodom, amikor egy délutáni pihenő alatt, olyan szendergő állapotban valami látomásféle lep meg.

Hatalmas szőlőültetvény terül el a szemem előtt, és a sorok között a mi kedvesnővéreink járnak, akik éppen szüretelnek. Megdöbbenek, mert a szőlőfürtök mind feketék, és mintha vér csordulna belőlük, levük úgy folyik végig a zöld leveleken.  Majd a nővérek arcát figyelem, s valahányén mély szomorúság ül a megszokott mosoly helyett…

Most arrafelé nézek, amerre a domb emelkedik, s látom, hogy az egyik ismert, nagyon bájos nővér éppen felér a dombra, kezében tele kosárral. Ő az egyetlen, aki szélesen mosolyog. Amint nevetve néz előre, hirtelen szél támad, és lekapja a fejéről a fátylat. Erre az arca méginkább felderül…

Valamit megsejtve kinyitom a szemem, és elgondolkozom a látottakon. Ma is azt mondom, amit akkor éreztem: valami súlyos dolog készül Itáliában, ami talán még vérontással is fog járni?…

Nyolc nap múlva bocsátanak el a kórházból, mert a hosszan tartó gyulladás a műtét előtti időben, bizony elég csúnya következménnyel járt, ami összenövéseket eredményezett, és kellemetlen tünetei elkísérnek egy életen át.

Lassan lábadozni kezdek. Kissé vissza kell vonulnom a megszokott aktivitástól, de lassan erőre kapok, és ismét végzem régi  teendőimet. A nyelv elsajátítása is közéjük tartozik, meg annyiféle apró munka akkora házban. Egyik éjjel valami édes álomlátásban van részem.

A hálótermünkben vagyok, éppen lefeküdtem. Még az álom meg sem lep, amikor arra nyitom ki a szemem, hogy nyílik az ajtó, és kellemes fényben édes, bájos kis angyali lények libbennek be rajta. Aprócskák, olyan három-négy évesek. Fehér virágfüzér övezi homlokukat, piciny ruhájuk is fehér, kezükben meg mindegyik másfajta, pici hangszert tart, és azon zenél. Öten vannak. Van köztük kisfiús alkat is, és kislányok is.

Csak ülök az ágyamon, és arra vagyok kíváncsi, vajon melyikünket jönnek felköszönteni, mert valami hasonlót sejtek. Arra nem is gondolok, hogy énhozzám jönnek.

Ámulva látom ám, hogy felém tartanak, és angyali mosollyal néznek rám, miközben muzsikálnak, és bájosan körüllejtik az ágyamat. Megtehetik, mert az ágyam és a fal között bőven elhaladhatnak. Boldog tekintettel, mosolyogva követem angyali lényük minden mozdulását, majd amikor az utolsó is elhalad mellettem, látom, hogy az elsők indulnak az ajtó felé, miközben édes fejecskéjüket felém fordítva tűnnek el az előbbi ajtón át.

Amint az utolsó is eltűnt, hirtelen magamhoz térek, és bevillan a megsejtés, sőt bizonyossággá válik: azok a kisdedek, akiket a pesti kórházban kereszteltem meg lelki atyám tanácsára. Azok a kicsinyek részesültek ebben a titkos kegyelemben, akiknek a súlyos állapota ezt megkívánta, és valószínűleg nem részesültek még a szent Keresztség kegyelmében. Tehát mindig „feltételesen” kereszteltem. És én éppen öt angyalkát segítettem az Égbe! Heuréka!!!

Eltelik néhány nap, amikor egy másik álomlátásban részesülök, amelynek kis Szent Teréz a szereplője. A hely ismét a valóságos hálóterem, és nem valami képzeltbeli tér.

Az éj közepén arra ocsúdok föl, hogy valami mennyei fény árasztja el a szobát. Álmomban vagy a valóságban-e, nem tudom. Felülök és szemlélem a jelenetet. A szemben levő ágyak helyén, ragyogó fényben egy kereszt emelkedik. A kereszten fiatal kármelita apáca látható, szép, magas termetű, amint éppen a keresztre szegezi magát. Éppen a bal kezét szegezi oda, mert a lábai már rögzítve vannak, és még egy szeg és a kalapács ott vannak a jobb kezében, amikor gyönyörű, tengerzöld szemeivel rám tekint.

Nekem még a lélegzetem is eláll a döbbenetes látványtól, és alig térek magamhoz! A kis mártír azonban mosolyogva felém fordul e szavakkal:

«Elena, tedd te is ugyanezt, és boldog leszel!»

A szavak elhangzása után hirtelen, a háttérből előtűnik a Szűzanya drága, szépséges alakja. Odalibben Terézkéhez, és a kereszt karjainak magasságában a szívére öleli a kereszttel együtt, majd mindkettőnek valami mennyei ízű mosoly ragyog fel az arcán. Én úgy érzem, mintha elmerülnék abban a mosolyban… Majd mindketten rám mosolyognak, és lassan távolodni kezdenek. Végül kialszik a fény, és csak a hálóterem gyéren megvilágított képe tárul elém.

És attól kezdve érzem, hogy egy lelki testvért kaptam kis Terézben, akit sosem akartam annyira bensőségesen, gyakorlatilag a „közelembe” engedni, mert úgymond „kis Teréz sok szenvedést küld az őt tisztelőknek”, vagyis útjuk előbb-utóbb hasonlítani kezd az övéhez… és én éppen ezt akartam elkerülni! És most – nézd csak! – milyen váratlanul estem bele a „csapdába”! De már nem is bánom, sőt, hálát érzek a szívemben. Nem is sejtem még, hogy milyen igazi, bensőséges kapcsolat van kialakulóban mennyei lelki Testvérem és a saját lelkem között.

Carissimo Don Eugenio!       

Több évtized távlatából szemlélve a tényeket, ma már biztos vagyok benne, hogy fizikai-lelki mártíriumom kezdete arra az időpontra vezethető vissza, amikor az aszpirin-allergia kapcsán majdnem megfulladtam abban a rettenetes küzdelemben… És annak néhány fizikai tünete is volt, ami elkísért és elkísér még ma is (bár enyhültebb formában).

A szívemet nagyon megviselte. Ha kicsi volt a légtér, ahol hosszabb ideig kellett tartózkodnom, félelemérzés és légszomj járt vele. Ez főképpen éjjel és nyáron nyilvánult meg a nyirkos levegőjű Torinóban, a jól elfüggönyzött ágyak és kis szobák esetében. Aztán csak évtizedek múltán derült fény arra, hogy akkor alakulhatott ki az a kis rekeszizomsérv, ami pont a szívcsücsök alatt képződött. Ez fekvő helyzetben, ha a vacsora menüjén a jó olasz sajtok is szerepeltek (és mikor nem?), az emésztés befolyására megtelt levegővel, és valami kínos gyötrelem vette kezdetét: szapora pulzus, ritmuszavar, légszomj, és valami halálfélelem szívszorongással. És ezt nem lehetett fekve elviselni!

Megszámlálhatatlan azon éjszakák száma, amit így ülve, szorongva, álmatlanul virrasztottam át. Cirka nyolc év pergett le az életem homokóráján, s ha nem is minden éjjel, de nem sok kivétel volt…

Ne kérdezd, mikor és mennyit alhattam, mert azt mondhatom, hogy beállt egy állandó, tartós álmatlanság, ami kis szünetekkel még ma is tart… Hidd el, boldogan meghaltam volna bármikor, mert én nem a haláltól féltem, hanem az ahhoz vezető fizikai tünetek voltak gyötrelmesek! A lelkemben nem rettegtem tőle…

Megpróbáltam én segítséget kérni, és el is kísértek egy jólelkű, idős orvoshoz, aki a kimerülés jelein kívül mást nem talált. És hogy segítséget nyújtson, jó erős nyugtatót írt föl nekem, és majd kontrollra rendelt vissza egy hónap múlva.

Azon az estén nagy reménykedve bevettem az első tablettát, és halljad, mi történt! Olyan szívdobogás lépett föl, hogy rémülten ültem föl és azt hittem, itt az óra... És olyan szorongás és félelem járt vele, hogy az éjszaka így telt el, míg nagynehezen csillapodott. Attól fogva többet nem vettem be belőle, és szólni sem mertem róla, mert már én magam sem értettem a dolgokat...

Így volt ez megírva, hogy sehonnan se várhassak emberi segítséget, mert az áldozati lelkek sorsát maga Isten irányítja. Erőt ad a gyötrelmek elviseléséhez, mint az ő Krisztusának, néha egészen égiízű vigasztalást, a hit emberfeletti megszilárdulását, de eközben akkora kísértésharcokat vív meg az ember minden fronton, hogy azokat egy valóban idegileg kimerült, pszichopata ember nem tudná elviselni úgy, hogy annak külsőleg is megnyilatkozó kóros tünetei ne volnának…

„Erősnek, férfinek kell lennem!” – csengett vissza újra és újra lelkemben a hang. És az a fentről kapott erő tartott fönn és tartott meg az én számomra készült „keresztúton”, hogy azok a nagyon szeretett lelkek egészen rátaláljanak Krisztusra gyönyörű hivatásukban…

Don Eugenio, bár te már odaföntről olvasol csak bele elbeszélésembe, de továbbra is neked beszélem el az én fájó kis életem történetét, mert már több felől kaptam rá felhívást, hogy írjam le, mert egy nem mindennapi életről van szó… és Te, egy szentgyónás kapcsán belepillanthattál…

Megvallom neked, nagyon nehezen álltam rá, mert annyi összetevője van ennek a kis emberéletnek, és nem mindent tár szívesen az ember mások elé… De a Gondviselés ismét utamba hozott valakit, aki pap lévén, mélyebb betekintést nyerhetett lelkem gyötrelmeibe, amelyek tartósan elkísérnek. Ennek vannak számomra annyira kényes és fájó pontjai, melyekről ezidáig nem akartam beszélni, de amelyek nélkül aligha lenne érthető és teljes ez a leírás. Isten Lelke megértette velem valaki által, hogy el kell mondanom, beszélnem kell róla, mert annyira hiteles, és másokat is megerősíthet hasonló küzdelmekben. Hát a szent engedelmesség jegyében, Isten nagyobb dicsőségére és a lelkek javára elfogadom, és mély alázattal Őrá bízom, hogy valóban gyümölcsöt teremjen ez a fájó leírás…

Nekem az a meggyőződésem, hogy a sátán bepillantást nyerhetett az életembe, és Isten megmutatta neki annak végkifejletét, és ő elhatározta, hogy meghiúsítja az isteni tervet, hogy megakadályozza annak megvalósulását… Lásd a gyermekkori szörnyű látomást…

Kis testemen keresztül lopta be magát az életembe, sajnos, nagyon korán, amire még most is annyira fájón gondolok vissza, mert éket vert egy időre a lelkem alakulása és a Jóisten közé. Évekig vádlón gondoltam Istenre, hogy megengedte azt a sok rosszat gyermekkoromban, és bizony, csak nehezen találtam vissza hozzá…

De ugyanakkor áldom azért is, hogy serdülőkorom küszöbén egy szép szentgyónással örökre végeztem a kígyóval, aki már biztos volt a győzelemben!!! Ez a győzelem a Jézus Szíve Nagykilencede alatt következett be! Mire véget ért a kilenced, én már ragyogó lélekkel adtam hálát Istennek, hogy végre erőt kaptam, hogy soha többé le ne térjek az Ő áldott ösvényéről.

Soha többé! Érted te ezt?! Mert „a soha többé!” lett a jelszavam, és ez valóban így is történt. Én attól a szentgyónástól kezdve végleg elhagytam a rosszat. Évek óta egymagamban vétkeztem én, és azt is tudom most már, hogy ebben mekkora szerepe volt a nagy magányosságnak, a meg nem kapott, jogos szeretetnek, gyengédségnek a család részéről, ami annyira hiányzott. Nem voltam én romlott, és olyan kevéssel meg lehetett hatni a kis szívemet, hogy ha akkoriban valaki a lelkemre beszélt volna, hiszem, hogy előbb sikerül kitekernem a gonosz kígyó nyakát… De ez is Isten titkai közé tartozik…

Sok fájó valóságra rátapintottam azóta, és belekiáltom a világba, hogy a rengeteg rossznak, a kifejlődött bűnöknek mennyi elindulása kezdődhet a családban! Nem magának a bűnnek a melegágyára gondolok, amire az én családomban nem volt példa, Istennek legyen hála! De a kényszerűen elfogadott kis életek nem-szeretése, a kényszer hozta felnevelés, de nem az az igazi, mélyen átélt és gyakorolt szeretet, amit a kis lélek elraktároz, ha megkapta, de amelynek hiánya előbb-utóbb a rossz kifejletét eredményezheti. Amikor a gyermek inkább terhet jelent, és nem áldást… Amikor a gyermek nem tapasztalja meg fizikailag a szeretetet szülei részéről. Mert hogy anyja mennyit fárad érte, virraszt ágya mellett, apja meg éjt nappallá téve dolgozik, fárad, hogy kellő kenyér legyen a család asztalán ­- ezt ő még nem méri fel értelmével ­-, de a simogató szeretetet, a türelmes meggyőzés odaszentelt pillanatait, dicséretet nem felejti el, mert a saját kis „bőrén” megtapasztalta…

Én jól visszaemlékszem édesanyámnak egy súlyos megfeddésére, talán négy évesen, de arra nem, hogy emlékezetem óta megcsókolt volna… Visszaemlékszem pár kedves epizódra, amikor maga köré ültetett négyünket, az ötödik testvérke még bölcsőben ringott, és kis holmink rendbetevése közben mesélt nekünk, de egy édesanyai csókra, abból az időből nem emlékszem vissza… Pedig áldott jó édesanyám volt, és édesapám! De ilyen „magasabb rendű” tanításban ők sem részesültek. Eleget tettek Isten szent törvényeinek a gyermekáldás elfogadását illetően, nyolc gyermeknek adtak életet, de a hagyományos nevelésen kívül másra nem jutott. Nőtt a gyerek, néha megregulázták, de az a bensőt melengető tanító-szeretet nem volt a tarsolyukban… És így nem is adhatták gyermekeiknek.

Azt is nagyon súlyos mulasztásnak látom, hogy nem beszélnek kellő időben gyermekeiknek az őket annyira érintő dolgokról, a veszélyekről, azok elkerüléséről, a feltétlen őszinteségről minden vonalon. Még a meghallgatás hiánya a nyájassággal párosulva, ami annyi rossznak, bűnös barátságoknak, titkolózásnak a kifejletét hozza magával!

Istenem, mennyi hiányt tapasztaltam én is ezen a téren! Pedig olyan igazán vallásos volt az édesanyám, és a szent tisztaság erényét annyira kedvelte, és imádkoztatott velünk annak elnyeréséért, de hogy mi az, mekkora veszélyeknek van kitéve, és hogyan kell védekezni ellenük – sajnos, arról nem esett szó…

Hát kedves Don Eugenio, így indult az én kis életem, ezzel a fájó gyermekkorral a háttérben, de azokkal a kegyelmekkel, amelyek – ennyi hátránnyal a fedélzeten – be-beragyogták a lelkemet… Az a gyönyörű álom, emlékszel? Amikor az Úr Jézust vártuk az angyalkákkal, aki misézni jött ott a hegytetőn… Aztán azok a gyönyörű szemlélődő időszakok, amikor rá-ráéreztem az Örökkévalóságra vagy egyéb szent valóságra!… A Szűzanya iránti szeretet, ami elkísért…

És most hallj egy döbbenetes vallomást: Az is lehet, hogy én, lényem mélyén magammal hoztam egy bizonyos rosszra való hajlamot, amivel – ha később veszi kifejlődésének kezdetét ­-, ki tudja, „mire vittem” volna?!… Hát akkor „Te Deum, laudamus!” Akkor hát „Magasztalja az én lelkem az Urat!”

Most, hogy megtettem ezt a vallomást, így már könnyebb lesz megérteni a dolgok miértjét, a próbatételek és kísértések fajtáját, amelyekkel keresztutam során találkoztam és találkozom…

Oldal: KENESEY: ÚTBAN ITÁLIA FELÉ 3
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat