KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

A MEGVALÓSULÁS FELÉ 

IV. fejezet

Este hat órakor megérkezik az erdész, és útnak indítja a kis csapatot. Ekkorra mi összeadtuk maradék forintjainkat, hogy átnyújtsuk a férfinek, de ő szabadkozik, hogy nem fizetségért tesz ilyen szolgálatot. Ám mi a számos gyerekre hivatkozunk, akiket még föl kell nevelni, és vegye úgy, hogy nekik adjuk. Az erdész, bár vonakodva, de végül elfogadja. Majd kezet fog velünk, és amikor hozzám ér, most a felesége és a társaim jelenlétében is kezet csókol, és hangosan mondja: «Maradjon mindig ilyen kislány!»

Aztán a kis karaván megindul a hófehér erdőben, előre, csak előre.

Jókora utat teszünk meg, s nem merül föl semmi probléma, mert eddig az út egyenes irányban haladt, és így nem tudunk utat téveszteni. Majd a kanyarhoz érünk, és az az ötletünk támad, hogy álcázás céljából hemperegjünk meg a hóban, hogy így jobban eggyé olvadjunk a tájjal.

Egyenként leheveredünk, és fojtott kacarászás közben hempergőzünk a fehér szőnyegen. Egyszer csak az erdő másik feléből lábak alatt roppanó gallyak reccsenése hallatszik! Azonnal a torkunkra fagy a nevetés, és ijedten figyeljük a léptek neszét, de most az is elhallgatott. Kis idő múlva hallani lehet, amint távolodik.

«Talán éppolyan szegény fickó, mint mi!« mondjuk csendesen. «Mi tőle félünk, ő meg tőlünk tart…» És felállunk. A kanyart még felismerem, de azt a bizonyos kis mellékutat, ami a szőlőbe vezetett, sehol sem találom, s amelyen olyan könnyedén följutottunk a Feszületig… Megyünk jobbra, megyünk balra, de itt meg a szél is kavarta a havat, és úgy betemetett mindent, feltöltötte a völgyet, hogy bizony nem lehet felismerni!! Te jószagú ég! Itt bizony csak az erdész ismerhetné ki magát, de én bizony nem!

Több mint egy órát töltünk el a hasztalan keresgéléssel, de semmi biztos jel nem tűnik fel. Társaim kezdik elveszíteni a türelmüket, sőt még meg is gyanúsítanak, hogy ki tudja mit és merre…? Erre a szívemben csöndes szomorúság támad, de nem bántom őket. Én csak azt hajtogatom, hogy ha megtalálnám a Feszületet, akkor már meg lennénk mentve!

A völgyet, amelyen az előző este olyan könnyen feljutottunk az erdésszel, most egészen feltöltötte hóval a kavargó szél. Bármilyen lehetetlennek látszik, mégis azon kell átvergődnünk. Ugyanis ráérzek az irányra: ha átlósan átszeljük, pontosan ott kellene lennie a Feszületnek! Hát felkötjük a lenge-magyart, aztán irány: a Feszület! Csupán derékig ér a hó, de átvergődünk rajta. A fiúk utat törnek, mi meg a nyomukban haladunk.

Végre ott vagyunk a dombtetőn, és megállunk. Én alig teszek pár lépést, és a magas fenyők közt rábukkanok a némán álldogáló drága Feszületre! Könnyesen ölelem át. Csak ő tudja, a rajta feszülő pléh Krisztus az én történetemet, a próbatételt, amit bizonyára Ő engedett meg, hogy hűségemet próbára tegye…

Amikor a többiek is odaérnek, megnyugszanak a kedélyek, és most már arra figyelnek feszülten, amit nekik magyarázok. Most a valóságban tárul eléjük az, amiről a nap folyamán beszéltem nekik az erdésszel megtett út után. Felmérjük a veszélyt, de tele vagyunk elszántsággal, és nem óhajtunk több időt eltölteni a figyelgetéssel. Isten nevében útnak indulunk.

Amint csöndesen ereszkedünk lefelé – most az ellenkező irányban ­-, azért oda-odapillantunk a baloldali fényekre, ahol a faluban határőrök járkálnak fel s alá, de egyidőben a temetőt is kémleljük, nem rejt-e valami veszélyt! Azon is áthaladunk, amikor éppen egy szovjet gépkocsi száguld el előttünk. Gyorsan odalapulunk egy-egy fához, majd a legbátrabb máris ugrásra készen áll, hogy átvágjon a veszedelmes útszakaszon.

Sikerült! Most a másik, aztán így tovább. Mindannyian szerencsésen átjutottunk, és most ott heverünk a hóban, mert éppen fényszóró villan és pásztázza a tájat… Végre nyugalom van! Feltápászkodunk, és bukdácsolva teszünk meg pár lépést a traktorral felszántott földön, majd hol egyikünk, hol a másikunk vált bizalmas csókot az áldott anyafölddel… Ez néha kapóra is jön, mert a fényszóró sugara éppen „adoráló” állapotban találja valamelyikünket, s annak már nem is kell leborulnia…

                                                                       +

Némán bandukolunk az éjszakában. Csend és veszély mindenütt. Jókora útszakasz után föltekintünk, és megdermedve a rémülettől, látjuk ám, hogy a távolban két fekete alak áll: talán járőrök lehetnek! „Lusikám, harmadszorra igen!” csendül meg lelkemben a kisöcsém hangja.

Megállunk és figyelünk. Amott sem mozdul senki vagy semmi. Várakozunk. Kis idő múlva úgy döntünk, hogy elindulunk feléjük, mert ha katonák, akkor hiába lenne minden várakozás. Ha meg ellenkező irányt veszünk, még le is lőhetnek bennünket... Rajta hát, essünk túl a nehézségeken!

 A hófödte tájon két mozdulatlan alak áll: minden bizonnyal katonák! Előérzetünk valóban nem csal, mert pár méterre megközelítve őket, azok fegyvert fognak ránk, és „Sztoj!” kiáltással elénk lépnek. Mi ketten hálát adunk a Gondviselésnek, hogy a három fiatalt utunkba hozta, mert a karácsonyesti emlékek még nagyon frissen élnek emlékezetünkben.

Két fiatal szovjet katona áll tehát előttünk, és megmotoznak minket. Minden orosz nyelvtudásunkat összeszedve próbálunk a lelkükre hatni, hátha meglágyítjuk a szívüket, és elengednek bennünket. Azok óvatosan körültekingetnek, majd egy közeli szénakazal árnyékába vezetnek minket, és ott tárgyalnak velünk. Jól álcáz a kazal, és mi ott átadjuk nekik a még megmaradt értékeinket: egy aranyláncot, ami Kati nyakáról vándorol át új tulajdonosához; egy kis pénzt és egy üveg vodkát, amit eddig tartogattunk. Rimánkodunk, hogy engedjenek távozni bennünket! Magyarázzuk, hogy pesti diákok vagyunk, és tanulni szeretnénk külföldön... Aztán mi lányok mű-könnyeket hullatunk, hogy otthon mindenki „kaput!” és azért sem akarunk otthon maradni…

A két fiatal srác szíve meglágyul ennyi „baj és bánat” láttán, aztán újból körülnéznek, majd átveszik a tárgyakat. Mielőtt utunkra bocsátanának bennünket, a lelkünkre kötik, el ne áruljuk őket, ha esetleg ismét járőrökbe botlanánk, mert akkor nekünk is és nekik kettejüknek is valóban „kaput”! Miután mi mindent becsülettel megígérünk, kezet ráznak velünk, és megjelölve az útirányt, még arra is fegyelmeztetnek bennünket, hogy el ne térjünk a jelzett iránytól, és akkor biztosan célba érünk. Erre mi megkönnyebbülten indulunk neki a biztosnak ígérkező útnak, aztán még egyszer visszanézünk, hogy utolsó istenhozzádot intsünk a két szegény katonának, akik valóban részvétet keltettek bennünk, és hálát is.

                                                                       + .

Csöndesen, óvatosan menetelünk az éj sűrűjében, de bármi zörrenjen, szegény, megtépázott idegeink azonnal összerezzennek. A kukoricás, amelyen átvonulunk, tébolyító módon zörög, és nem tudni, csak a szél és a mi érintésünk hatására zörren-e meg egy-egy elszáradt levél, avagy a nyomunkban vannak?!…

Most meg akácbokrok fagyos, zirgő-zörgő ágai között húzunk át, s kínunkban azt véljük, hogy társunk a hibás, ha valamelyik fagyos gally erősebben megroppan a nagy némaságban.

Na, Istennek hála, végre túljutottunk az idegtépő terep kellemetlenségein. Most egy völgybe ereszkedünk, ami csöndesebb, védettebb, mert hegyvidék környékezi. Igenám! De csak most lepődünk meg, amikor néhányunk cipőjébe behatol a lápos terep hava-leve… Szerencsére, mi ketten még vásároltunk egy-egy pár hócipőt indulásunk előtt, így mi szerencsésebbek vagyunk, mert a víz alig ér bokán felül. De Kati, szegény kislány, félcipőben indult útnak, de olyan tűzről pattant kislány, hogy oda sem fütyül egy kis hideg lábfürdőnek!

Olyan simogató csönd vesz körül bennünket… Olyan jól esik annyi veszély és egyéb zavaró körülmény után… Már a víz sem kellemetlenkedik, mert elhagytuk a latyakos, lápos területet… Éppen örvendezni kezdenénk, amikor vízzel teli kanálishoz érünk, amelyen átjutni csak úgy egyszerűen: lehetetlen! Sok keresgélés után végre fölfedezünk valami átjárófélét, és így az átkelés is megtörténhet. Hála Istennek!

Most jobbra pillantunk, és rémülten állapítjuk meg, hogy az erdész által említett laktanya pontosan ott áll a távolban, és ablakaiból fény szűrődik az éjszakába… Azt reméltük, azzal már nem is találkozunk! Még létezéséről is megfeledkeztünk! Egy veszéllyel több vagy kevesebb, mit számít az ilyen helyzetben! És nyugatibb irányban folytatjuk utunkat.

            Nem jutunk messzire, amikor egy keskeny folyó állja utunkat… Folyó-serlege bizony színültig van töltve!! Hát a jóból is megárt a sok! Ennyi idegtépő kalandból már annyira elegünk van… Ó, Szűzanyánk, hol vagy?! Ott jobbra a laktanya, itt előttünk meg a folyó kellemetlenkedik. Híd vagy afféle meg sehol!

Egy darabig balra menetelünk, aztán meg jobbra, de ott mindig veszélyt sejtünk a távoli objektum miatt, s így inkább ellenkező irányban keresünk valami átjárásra alkalmas helyet, vagy más egyebet. Én segítségért fohászkodom, hiszen Mennyei Atyánk kíséri áldó tekintetével minden léptünket. Ha valóban az Ő szent akaratának útján járunk, akkor lehetetlen, hogy ne lépne közbe valamiképpen!

Az idő éjfélre jár. Ha hajnal előtt nem találunk megoldást, akkor oda a hivatás is, meg a szabadság is!…

A fiúk már éppen azon vannak, hogy a lányokat meggyőzzék az átúszás egyetlen lehetőségéről, és kabátjukat kezdik is ledobálni, ám a három tündér nem áll kötélnek! Inkább vállalkoznak még egy kis felfedező útra, aztán majd meglátják…

Amint újra nekilódulunk, kisvártatva valami hídfélét pillantunk meg! Istenem, hát igaz?! Akkora az örömünk, hogy szinte nem akarunk hinni a szemünknek. Igen, valóban átkelőhely, amit előttünk már átjutott társaink tákoltak össze, midőn a kis folyó nekik is útjukat állta. De hogyan volt rá idejük és módjuk?! Áldott legyen a gondviselő Isten, aki mindig meghallgatja a benne bízó és súlyos veszélyben levő gyermekeit!

Most hát nézzük meg, miről is van szó: A folyó jobb és bal partján álló fákhoz egy szép, sudár fát vágtak ki, lombtalanították, és korlát gyanánt odakötözték a két élő fához. A folyón pedig egy másik, erőteljesebb fa hosszú törzse van átfektetve, ami a híd szerepét tölti be. A folyó keskeny, de annál mélyebb. Bizony, nem volna tanácsos beleesni! Az átjutás is elég veszélyesnek tűnik, de a fiúk biztatnak minket, hogy egyenként átsegítenek, csak ne féljünk. Egyikük elöl halad, középen egyik lány, és mindjárt mellette a másik fiú. Na, Isten szent nevében: rajta!

Olyan világos a táj a mindent beborító hótakaró miatt, hogy egészen jól látunk. Azt is látjuk, hogy a híd gyanánt szolgáló fatörzsre vastag jégréteg rakódott, ami annyira bizonytalanná teszi a rajta való átkelést… De hát nem válogathatunk az eszközökben… «Őrangyalok, figyelem: a rátok bízottak életveszélyben vannak!»

Az első trium elindul. Lassan csúsznak, nagyon óvatosan a síkos fatörzsön, míg a korlátba megkapaszkodnak. Olyan az egész, mint valami veszélyes kötéltánc…

Heuréka! Az első csoport megérkezett! Most jön a második próbálkozás és – Istennek hála! – ez is sikerrel jár. Aztán végre a harmadik lány „szöktetése” történik, ­- és tessék elképzelni, a hidacska kibírta a terhelést, bár erősen meghajolt a három teher alatt, de állta a sarat!

«Csuda izgalmas volt ez a kaland!» – állapítjuk meg egyöntetűen. Nem volna jó még egyszer megpróbálni!

Most megpihenünk egy kissé, majd én előveszem a térképet, de arról bizony semmit sem lehet leolvasni, mert a hólepel itt is befedett minden felismerhető pontot. Így hát nem marad más, mint az Ég irányítására hagyatkozni, amiben eddig sem csalatkoztunk. Sőt, Az vette át az irányítást!

Tekintetünket felemelve fürkésszük az előttünk elterülő tájat, és tanácstalanok vagyunk, mit is volna jobb célba venni: a távolabbról világító fényeket, ami településekre utaló jel, vagy a közelebbieket, ami viszont veszélyes lehet, mert azok még könnyen lehetnek magyar falvak fényei... Így hát inkább a távolabbakat választjuk, bármennyire fáradtak vagyunk is a hosszú úttól. Immár hat órája úton vagyunk, és nem valami kényelmes sétányon sétálgattunk… Tehát előre!

A gólyához

Miért jöttél, gólyamadár,

Mi a terved itten?

Mért akarsz te itt maradni,

Hol boldogság nincsen!

 

Miért akarsz idejönni,

Fészket rakni nálunk?

Úgy elmennénk mi is innen,

Csak bírna a szárnyunk!

 

A mi számyunk a Szabadság,

De azt széljeltépték,

Ezért gyötri a szívünket

Mindennap a kétség,

 

De jó néked, gólyamadár,

Én úgy irigyellek,

Mert tenéked két hazát is

Adott a nagy Végzet,

 

Magyar vagyok, itt születtem,

Bölcsőm ő ringatta:

vele leszek, itt maradok,

Majd jó virradatja!

Oldal: KENESEY:MEGVALÓSULÁS FELÉ 4
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat