KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

II. fejezet

            Az áldott Jézus egészen meg akart hódítani magának, s igyekezett szentséges Szívére vonni, hogy egy napon majd jegyesei közé hívhasson, és én teljes szívvel mondhassak majd igent szívem Királyának.

            Tizenkét évesen végeztem el az elsőpénteki nagykilencedet. (Ez abból áll, hogy kilenc egymást követő hónap első péntekén szentgyónáshoz és szentáldozáshoz járul az ember, és miután igyekszik a saját életét megjobbítani a kegyelem segítségével, ugyanakkor segít Jézusnak – áldozatokkal, lemondással – a bűnösök megtérítésében, és igyekszik a szelíd és alázatos szívű Jézust lemintázni.) Ezt mások kedvéért írtam le, akik – esetleg ­- olvasni fogják egy napon ezeket a sorokat.

            Ez a kegyelmi idő nagy változást hozott az életembe: egy szempillantás alatt, egyetlen szentgyónással kivégeztem a „kígyót”, aki addig annyiszor rászedett, és soha többé nem volt képes ártani nekem azon a ponton, amelyik addig annyira sebezhető volt rajtam. Áldott legyen érte a Szentháromság, és külön még Jézus szent Szíve!

            Tudod, a heti szentáldozás és a gyakori gyónás teljesen átformálta a lelkemet: éreztem, hogy nem tudnék már Jézus nélkül élni. Annyira megszerettem a szentmisét, ami a hét és a vasárnap fénypontját jelentette számomra, és a szentségi Jézussal való találkozás egyre bensőségesebbé vált. Elmondhatom, hogy attól kezdve én megtapasztaltam, mit jelent Jézussal valóban találkozni a szentáldozás kapcsán… Egyet sem mulasztottam volna el, pedig akkor még fennállt a 24 órás szentségi böjt, és a mise pedig 10 órakor kezdődött. Az idő már délre járt, mire hazaértünk a szent cselekményről. Ha ehhez még az úrnapi körmenet is járult, elképzelheted, hogy az ájulás és akkora szomjúság környékeztek, de le nem mondtam volna róla. Ott meg Jézus ragyogott rám olyan hatással a szentségtartóból, hogy úgy éreztem, még órákig is kibírnám…

            Tudod, mi volt a legnagyobb boldogságom? Ha mise után áldozhattam, s ez gyakran megesett, mert a kis falu egy nagyobb község plébániájának volt a filiálisa, s az atyának másutt is kellett miséznie, s így a gyónásra csak mise után kerülhetett sor. Ilyenkor én csengethettem az áldoztatás pillanatában, ami a főoltár lépcsőjére térdelve történt, egészen „testközelben” Jézussal. Ez a gesztus a saját kezdeményezésem volt, mert akkoriban a lányok még nem ministrálhattak, de benső késztetésre én megelőztem a szokásokat. A csengővel szívem ujjongó csilingelését akartam közölni az Úr Jézussal és a velem együtt áldozókkal… Az áldoztató pap is meglepődött váratlan gesztusomon, de nem intett le, sőt jóindulatú mosollyal nyugtázta a dolgot.

            Aztán boldogságom másik forrása volt még a „szagos mise” minden hónap első vasárnapján. Te tudod, hogy ez abból állt, hogy a mise kezdetén a pap kihelyezte az Oltáriszentséget fénnyel, virággal díszített trónusára, és Jézus, a Szentostya színe alatt onnan ragyogott rám az egész szentmise folyamán.

            Ragyogott!!! Olyan fehér ragyogás volt az, Don Eugenio, mint amikor a frissen hullott hóra rávetődik a napsugár. Lenyűgöző volt! Én azóta sem láttam, sehol sem, úgy ragyogni a Szentostyát… Elhiszed? Éreztem, hogy Jézus ott van teljes valóságában, és leányszívem egészen elmerült benne. Azok az egyébként hosszú misék nekem mégis rövidnek tűntek, s alig vártam, hogy ismét első vasárnap legyen... Úgy elmerült a lelkem Királyom szemlélésében, hang és szavak nélkül, hogy észre sem vettem, mennyire megfájdult a térdem a hosszú térdeplés alatt. Szavak nélkül értettük egymást, és annyi gyönyörű titkot sugárzott akkor a lelkembe az áldott Jézus… Elmondhatatlan kegyelmek voltak azok, és hatásuk még ma is érezhető!

            Csak később fogtam fel, hogy valami isteni kaland indult el Jézus és az én gyarló kis lelkem között, de azt még nem is sejthettem, hova is vezetnek azok a csodálatos, benső találkozások Jézusommal…

            Tanítóm is fölfigyelt rám, mert a magyardolgozatok, fogalmazások is tükröztek valamit az én lelkiségemből, melyekből nem hiányzott a vallásos elem. A befejezés mindig tanulságos volt. Egy alkalommal a téma egy kitalált álom volt.

            Sűrű, sötét erdőben találtam magam, s elveszítettem az útirányt. A félelemtől már-már összeszorult a szívem, mert éreztem a veszélyt. De ekkor, fényesség támadt, és egy csodás szépségű tündér libbent elibém, és kezét nyújtotta felém, hogy kivezessen a félelmetes erdőből.

            Befejezés: „Az élet is hasonlít valami sűrű, sötét erdőhöz: eltévedünk benne, bűnben járunk: De a legnehezebb pillanatban megjelenik a drága Szűzanya vagy az Őrangyal, és kivezetnek bennünket a veszélyből a jó útra.”

            Vagy a „Halottak napján a temetőben” című gondolatok: Mély megsejtéssel beszéltem a temető titkairól, megértve az üzenetet, amelyet az őszi szél hozott felém, amint a borzas krizantémok fejét még inkább összekuszálta, és meglobogtatta a koszorúk szalagcsokrait, s így fejeztem be: „Ne sírj! Csak elválás van, de Odaát újra találkozunk! Nézz Krisztus keresztjére, s olvasd a temető kapuján levő felírást: Feltámadunk! Mert a Mennyben van a mi igazi Hazánk!” És szép rajzokkal illusztrálva beadtam, beadtuk jó tanítónknak, hogy emlékként őrizze őket, és olvasgassa, amikor már mi is nagyok leszünk, és az élet különböző frontjain harcoljuk meg a nagy élet-csatát.

            Ekkor még csak 12 éves voltam. Nem hitted volna te sem, én sem, hogy azok a fogalmazványok szolgálnak majd egy napon bűnjelként a tanító kezében, aki egy fenyegető névtelen levél ürügyén az én édesapámat sejtette a dolog mögött.

            Képzeld el, feljelentés lett a vége, és a családnak nem sok reménye volt rá, hogy apa börtön nélkül megússza, mivel ellenségei egyre szaporodtak a kommunizmus térhódítása alatt. Házkutatás lett a vége, és az én írásaimat elvitte a rendőrség, pedig akkorra már – hiszen 18 éves voltam, jócskán összegyűlt verseim, novelláim voltak. (Sosem kaptam vissza őket!)

            Volt néhány keserű hónapunk, amíg a grafológus véleményezése ki nem mutatta, hogy teljesen más személyről van szó a levélíró esetében. Persze, ezt nem siettek közölni velünk… Ám Isten legyen irgalmas azokhoz, akik annyi gyötrődést okoztak mindkettőnknek, sőt az egész családnak…

            Majd viharos, fekete fellegek tornyosultak a magyar égen. Megértem az idegen seregek benyomulását, a szörnyű félelmeket nővéreimmel együtt, de a drága Szűzanya csodálatos módon mindig megmentett bennünket, pedig párszor valóban életveszélyben forogtunk. Még a géppisztoly csövét is a hátunkba nyomták egy félelmetes pillanatban, de Jézus megmentette nővéreimet és kis jövendőbelijét is minden gyalázattól, mert már akkor eljegyzett engem Magával, csak én nem tudtam róla.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Oldal: KENESEY ELENA 2
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat