KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

És a Fény elűzte a sötétséget…

            Akik egy kis bepillantást nyertek az életembe, többen is kérték, hogy írjam le, beszéljem el, mert regénybe illő, „mert nagy dolgokat cselekedett velem a Hatalmas, szent az Ő neve!” Megkísérelem, bár nem lesz könnyű a „Király titkairól” beszélni…

            Neked mesélem el, Don Eugenio, lelkem fivére, aki egy szentgyónás alkalmával bepillantást nyertél az életembe, és megértettél engem, és a „Király titkát” te értetted meg velem, és segítettél elfogadni az Ő titkos végzéseit, kifürkészhetetlen akaratát.

Tudod, olyan mélyről, olyan messziről indult ez a kis élet, hogy én sosem hittem magamat kiválasztottnak. „Nagyon mélyre aláztál, Istenem”, „de kezed onnan is kihozhat” és kihoztál, hogy csodajeleid megmutassad rajtam. A „miértre” majd odaát kapom meg a választ, addig is mélységes hittel és alázattal elfogadom, és megcsókolom azt a kezet, amely akkor avatkozott be, amikor Ő azt jónak látta...

            „Ott állt a Bárány, mintha leölték volna”. (Jel 5, 6) Képzelj el egy báránykát. Alig pár hónapos… Egy alkalommal elcsatangol egy óvatlan pillanatban, amíg anyja éppen a többivel van elfoglalva. A kicsi idegen legelőre merészkedik, ismeretlen tájra, ahol meglepi az este, és kóbor kutyák martaléka lesz… Megmarják, sebeket ejtenek rajta, fehér gyapját beszennyezi a vér és a sár… és ott az éj sötétjében, távol az akol biztos menedékétől gyötrődik, kínlódik fájó sebeiben, és nem is sejti, hogy állapota halálos.

            Jön a reggel… Árad a fény, és a fényben megjelenik a Pásztor, hogy az elveszettet megkeresse. „Elmentem melletted és láttam, hogy véredben vergődsz. Ezt mondtam neked, mikor véredben voltál: Maradj életben és növekedj, mint a mezők virága!” (Ezek. l6,6 )

            Igen. Szegény, megsebzett kis bárány. Valóban kicsi. És a Pásztor mégis hagyta, hogy elcsatangoljon… Miért?… Nagy titok, amit egy életen át sem voltam képes felfogni, megérteni, csak mély alázattal elfogadni, és megköszönni, hogy időben utánam jött, hogy kihozzon a „szakadékból”.

                                                           I. fejezet

            Mélyen vallásos szüleim voltak. Nyolcan voltunk testvérek, csak az első testvérke pár hónapos korában visszarepült az égi Hazába. Én voltam az ötödik madárka a családi fészekben, akivel a Gondviselés jó szüleimet megajándékozta.

            Június első péntekje volt. Éppen delet harangoztak (így mesélte édesanyám), amikor a világra jöttem. Jézus Szíve és Mária! Mekkora kegyelem ilyen oltalom alatt születni! E két Szív szeretetének jegyében történt minden nagy esemény az életemben: elsőpéntek volt, amikor megkezdtem a jelölt időt; elsőpénteken tettem szerzetesi fogadalmat, majd az örök fogadalmat, és még sok más hasonló esemény. Ezt a kitüntető szeretetet egy álom kapcsán értettem meg, már nagylányként, amit majd annak idején elmondok neked.

            És ez az isteni Szív nagyon sietett birtokába venni, meg a Szeplőtelen, mert nem telt el még 24 óra sem születésem óta, és máris a szent keresztségben Isten templomává lettem szentelve mindjárt másnap, első szombat reggelén.

            Nem voltam vidám kisgyerek, úgy mesélték; sokat sírtam, és nehezen tudtak megvigasztalni.

            Nagyon is visszaemlékszem gyermekkorom korai éveire, úgy három éves koromtól kezdve. Anyai nagyapámra még most is úgy gondolok vissza, ahogy őt betegágyán láttam, alig 3 éves lehettem. És szép, Ferenc Józsefhez hasonló arcát még most sem felejtettem el, s a temetés mozzanatai is bennem élnek.

            Van egy másik emlékem is valamivel későbbről. Karácsony napján drága édesapámmal maradtam otthon, míg édesanya és a nagyobbak szentmisére mentek. Édesapa vigyázott a tűzre és a készülő ebédre. Kellemes, szép hangján fütyörészett, majd amikor megkondult a harang, jelezve, hogy a kenyér és a bor színében Jézus leszállt az oltárra ­- ,apám letette a főzőkanalat, a szoba közepére ment és letérdelt… Szemeit lehunyva arca mély áhítatot árult el, és én rácsodálkoztam, majd odaléptem hozzá. Ekkor másodszor is megkondult a harang, és édesapám mellét verve valami imát mormolt. Kis lelkem megérezte, hogy most valami nem mindennapi történik: mintha édesapa valakivel találkozna… Magához ölelt, majd felálltunk, és ő egy finom szaloncukrot ajándékozott nekem.

            Mit jelenthet a jó példa, a hittel végzett imádság! Azt a gyermeki lélek „lefényképezi”, és abból alakít képet magának a Jóistenről. Még most is mély hála tölt el, ha rágondolok. Hányszor táplálkoztam én abból az élményből életem során! Áldott Mennyei Atyám talán már akkor elültette a lelkembe a Szentségi Jézus iránti nagy-nagy vonzalmat és hitet… A hála mély érzése jár át, ha rágondolok…

            Ó, ti mai édesapák, tudtok-e ilyen élményeket nyújtani gyermekeiteknek? Lesz-e miből táplálkozniuk, ha az élet sodrásába kerülnek, és hitük próbára lesz téve?…

            Istennek hála, én gyakran láttam édesapát imádkozni. Tudod, bármilyen fárasztó munka után volt is, el nem hagyta az esti imát. Átszellemült arcának szemlélése meggyőzött róla, hogy apa most Valakivel beszélget, akit a lelkével lát... És hogy milyen atyai lehet a Jóisten, ha az én – néha bizony eléggé indulatos – apám arcára akkora szelídséget tud varázsolni… És titokban csendes szemlélője voltam imában elmerült lényének.

            Ó, bár sok ilyen édesapa lenne a mai világban, amilyen az enyém volt! Imában átszellemült arcukat szemlélve sok gyermeklélek eljuthatna hatalmas és jóságos Teremtőjének megismeréséhez. Édesanya még imádságosabb lelkületű volt, de engem az én daliás apám ezen magatartása mélyebben érintett, mint drága kis anyámé. Nagyon kötődtem hozzá, bár ez később vált tudatossá, amikor már jobban megértettem heves természetét és abból eredő – néha számomra szívet szorító ­- megnyilatkozásait. Ám olyan atyaian gyengéd tudott lenni, hogy a könnyekig megható volt ilyen megnyilatkozásaiban.

            Szemlélődő lelkülettel ajándékozott meg az áldott Mennyei Atya, amit szintén apámtól örököltem, így sok olyan emléket őrzök a lelkemben, melyeket még kisgyermekként éltem át.

            Mélyen érintettek a nagyhét gyönyörű szertartásai. Különösen a virágvasárnap hatott rám szép liturgiájával: Krisztus mint Király és Főpap.

            Biztosan jól emlékszel az akkori szertartások szépségére. A barkás körmenet után visszatértünk a templomba, csak a pap maradt kinn, és a templomot becsukták. Latinul folyt az egész szertartás, amiből én semmit sem értettem, képzelheted, de érző kis szívemmel fölfogtam, hogy Jézus az, aki a pap személyében bebocsátást kér. Olyan kérlelő, megható volt a „Rex Christe, Redemptor…” dallama. Úgy szerettem volna kinyitni az ajtót, hogy az Úr Jézust képzeletben beengedjem… Bentről a kántor szép hangja hallatszott, majd megint a pap válasza szelíd, valami alázatos könyörgéssel, mire feltárult az ajtó, és én megkönnyebbültem, hogy a pap beléphetett.

            Áldott Jézus! De mit is szerethetett rajtam? Nem hiszem, hogy olyan szeretni való kis lény lettem volna én abban az időben… Inkább azt gondolom, hogy a lelkem iránt érzett végtelen szánalom indította meg irányomban. Igen, ez lehetett az egyedüli ok, és ezt te is aláírod, ugye?

            Falun születtem. Apánk földműves volt. Hét gyermek volt a családban. Amíg iskolába nem jártunk, legfeljebb a libák őrzését bízták ránk, de ahogy növekedtünk, úgy nőttek a feladatok is: libapásztorból tehénpásztor lett, majd a mezei munkák elvégzésében kellett segítenünk. Nekem ízlett a legkevésbé a pásztorkodás, mert én közben városra kerültem, a keresztmamámhoz másfél évre, és egészen kizökkentett az addigi miliőből.

            Nem volt született paraszt az apánk. Nagy múltú családból származott, csak a történelem vihara elsöpörte a múltat (ezt nem is részletezem neked), de a nemes jellem megmaradt, és a lelkület. Tehát nem a paraszti életre születtünk, és én ezt keserűbben tapasztaltam meg a többinél.

            Közelgett a II. világháború. Városról falura költöztek az emberek, és így én is visszakerültem a szülői házba. Fejlett, 9 éves gyermek voltam, s nekem kellett átvennem a „pásztorbotot” a bátyámtól.

            Sosem felejtem el azt a napot: Egyszer csak egyedül maradtam a pár darab tehénkével, míg apám és a bátyám jóval távolabb dolgoztak a szántóföldeken. Elképzelheted, mekkora riadalom támadt a szívemben, hogy mi is lesz velem…

            Távol a falutól, egészen egyedül őrizgettem a nyájat, egészen a másik falu határának a mezsgyéjén, ahol csak néha láttam egy-két embert dolgozni, de azt is inkább távolról. Naponta egyórai gyaloglás oda, egy meg visszafelé. Hol a nap heve volt elviselhetetlen, hol az eső vagy a zivatar cikázó villámai töltöttek el még nagyobb félelemmel, vagy a gyötrő szomjúság kínzott.

            Istenem! – mennyit féltem, rettegtem én azon évek alatt, Don Eugenio!

            Még vasárnapom sem volt a nyár folyamán! Még az a kicsi vigasz sem, hogy akkor együtt a családdal mehettem volna szentmisére, vagy játszottam volna, mint a legtöbb kislány. Vasárnapokon féltem a leginkább, mert akkor egy lélek sem járt arra… Meg a viharok, a zivatar idején égből csapkodó villámok és mennydörgés… Ó, mennyi gyötrelmet éltem át!

Gyakran vérzett az orrom és erősen. Sokat fájt a fejem, így a fizikai és lelki szenvedést korán megismertem. Tehát olyan esendő, szánalomra méltó kis lény voltam, hogy csak a végtelen Irgalom volt képes arra, hogy lehajoljon hozzám. S ennyi negatív tényhez még indulatos, türelmetlen természet is járult, s ugyanakkor hallgatag, kevés beszédű voltam.

Ezekből láthatod, hogy semmi vonzó nem volt bennem, csak határtalan nyomorúság, de „elegendő” ahhoz, hogy az Eget megindítsa…

            Mielőtt folytatnám a bemutatkozást, még el kell beszélnem neked egy «látomásomat» ami évekkel előbb történt. Öt vagy hat éves lehettem, mert még édesanya mellett aludtam, nem éppen kicsiségem miatt, hanem helyszűke lévén. A lámpa tompított fénnyel égett, mert az ágy melletti bölcsőben újabb testvérke szuszogott.

            Nem szoktam felébredni az éj folyamán, de azon az éjjelen egyszer csak ülve találtam magam az ágyon. Hirtelen mozgást észleltem az asztalnál. Ott egy furcsa alak vonta magára a figyelmemet. Szemeimet kimeresztve néztem, mert hozzá hasonlót én még nem láttam! Nem volt nagyobb az én termetemnél, de nem ember alakja volt, hanem olyan majom-kecske formájú. A teste szőrtelen volt, és a bőre színe pedig olyan, mintha megperzselték volna: barnásfekete. Feje kecskefejhez hasonló, s pofáján valami kaján vigyor, és mellső meg hátsó lábai pata formában végződtek. Emberi testtartással szaladgált az ágytól az asztalig, majd végig a szobán, mint aki teljesen otthon érzi magát…

            Azt hihetnéd, hogy megrémültem. Dehogy! Nem volt benne semmi félelmet keltő, csak utálatos volt és egyben érdekes, mert amint mondtam: hozzá hasonlót én még nem láttam.

            Nem tartott az egész, csak pár percig, majd eltűnt a szörnyű lény, én meg elaludtam. Nem szóltam róla senkinek, s akkor sem törtem rajta sokat a fejemet, csak mint nagylány fogtam fel, hogy akkor én az ördögöt láttam valójában, aki azt hitte, vagy el akarta hitetni velem, hogy immár az övé vagyok… Pedig de nagyot tévedett!

            „A sír mélyére vetettél, a sötétségbe, a szakadékba.

            Szemem elhomályosult a nyomortól.

            Miért veted el a lelkemet, Uram,

            miért rejted el arcodat előlem?

            Ifjúkorom óta gyenge vagyok s fenyeget a halál;

            viseltem borzalmaidat s betegeskedtem. (Zsol.88, 8-16 )

           

De „Uram, Istenem, egész szívvel áldalak,

            dicsőítem nevedet mindörökké,

            mivel nagy volt irgalmad irántam,

            lelkem kimentetted a halál verméből.” (Zsol. 86. 12-13 )

            Gyermekkorom fájó titkát kell feltárnom előtted, ami miatt annyi bánat sújtotta kis lelkemet, s amelynek okán annyi kérdőjel emelkedett életem kis ösvényén útjelző karókként, hogy még ma sem oldódott meg a válasz valahára.

            Ötödik gyermek voltam a családban, és biztosan több törődésre, gyengédségre lett volna igényem, mint amiben részem volt. Az én áldott szüleim sem tanultak pszichológiát, lélektant, csak amit jó lelkük, meg az adott helyzet sugallt, meg amire idejük és energiájukból tellett, azt vetették be a nevelésbe. Nekem többre lett volna szükségem, s azt hiszem, mint minden kisgyereknek. Nagyocska voltam és erősen szoptam az ujjamat, és erre sem figyeltek föl másképp, csak leszoktatni igyekeztek róla úgy, hogy bepaprikázták kis hüvelykujjam. Engem ez nem zavart túlságosan: letöröltem, és elrejtőzve szoptam tovább…

Ezekre a jelekre nagyon oda kellene figyelni, mert valami benső hiányérzet megnyilatkozásai a hasonló jelek…

A gonosz viszont tudta, mi zajlik a kis lélekben, és ő gondoskodott az örömszerzés más formájáról. Kicsi gyermekként belevitt a rosszba, amiről én még nem is tudhattam, hogy az rossz…

            Hozzám hasonló szegény kis pajtások vittek a rossz útjára ­-, nem mondom, hogy a bűn útjára, mert ahhoz kicsi voltam, hogy azt megértsem ­-, de sajnos a bűn felé indított el, de mire annak súlyát elérte volna, az áldott Szeretet egy jó szentgyónással megszabadított tőle. Akkor értettem meg, hogy cselekedeteim rosszak, amit teszek, az bűn, és én attól a pillanattól fogva soha többé, érted, Don Eugenio? – soha többé nem követtem el! Soha többé!! Ekkorra szegény kis társaimtól el is szakadtam már rég, de a magányos „örömszerzés” még tartott egy kis ideig.

             Azonban a Pásztor sem váratott sokáig magára! Jött a fényben, elbűvölő szépségében, hogy örökre megigézzen és azért, hogy az én kis lelkembe, amely addig csak a könnyek kenyerét ette, olyan tapasztalatot oltson, amely egy életre szól, s amely, mint el nem szálló illat, maradt meg bennem. Talán kilencéves lehettem, amikor a virágvasárnappal kapcsolatos gyönyörű álom rajzolódott örökre lelkem vásznára. Hallgasd végig, mert olyan lenyűgöző!

            A tavasz ezer színébe öltözött dombtetőn találom magam, ahol rózsaszínbe öltözött barackfák sorakoznak. Üdezöld fű borít mindent, és zsenge levélkéket ringat a tavaszi szellő. Lenn a völgyben meg egy bájos, piros fedelű kis kápolna bújik meg a virágzó fák között. Éppen csak most kezd hajnalodni. Olyan érzése van az embernek, mintha virágvasárnap lenne…

            Körülnézek, és ámulva veszem tudomásul, hogy a közelemben hozzám hasonló korú angyalkák is tartózkodnak szebbnél szebb ruhában, akiknek piciny szárnyuk is van. Ó, micsoda boldogság! Most magamat veszem szemügyre, ­- és jó szagú ég! – nekem is angyalka ruhám van, méghozzá almazöld, és szárnyaim is vannak!… Azt az elmondhatatlan örömet!

            Gyönyörű a táj: hegyek és völgyek váltakoznak; szinte tobzódik a tavasz ezer pompájában az egész természet.

            Senki sem ejt ki egy hangot sem, de mindannyian tudjuk, hogy valakit várunk, és tekintetünket egyöntetűen szegezzük abba az irányba, ahol a napnak fel kell bukkannia.

            Feszült várakozás izgalma üli meg a légkört, s hol az egyik, hol a másik angyalka röppen fel valamelyik nászi díszbe öltözött fára, némelyik meg a bájos kis kápolna tornyára, hogy elsőnek jelezze a várva várt Lény megjelenését.

            Íme, aranyló sugárral megjelenik az ég alján a vöröses sárgában játszó napkorong, és szemmel láthatóan emelkedik egyre följebb. Most minden szem rászegeződik, és midőn a látóhatár síkjára ér, kilép belőle, mintegy belőle kinőve, maga az áldott Úr Jézus!…

            Gyönyörű szép! Vérszínű ruhában, királyi palásttal a vállán és fején királyi korona. Kezében misére elkészített kelyhet tartva suhan felénk hegyek és völgyek fölött, mintha a szellő szárnyán szállna… Annyira ráfelejtkezem, hogy elragadtatásomban alig veszem észre, hogy kis társaim már mind felröppentek. Mire felocsúdok, azok már ott himbálóznak a kis harangok kötelén, és harangoznak az Úr Jézus elé. Ekkor én is gyorsan felröppenek, és utolérem őket, és együtt húzzuk a harangokat.

            Most sem hangzik el egy szó sem, de egyetértve tudjuk, hogy Jézus misézni jött. Azt még látom, hogy a kápolna ajtajához ér, majd belép.

            Itt az álom véget ért, de – elképzelheted – mennyire fájt, hogy nem láthattam misézni az Úr Jézust… Az lett volna a szívem legcsodálatosabb szentmiséje!…

            Igen, az álom véget ért, de az öröm, amit a lelkemben hagyott, azt soha többé semmi ki nem törölte onnét. Mintha az Égi Haza egy dalos madárkája költözött volna vele a lelkembe. Addig is voltak gyermeki örömök az életemben, de az álom kapcsán megismert öröm egészen más volt: annak felejthetetlen mennyei íze volt, annyira különbözött az addig ismert örömöktől. Olyan volt, akár valami édes üzenet arról, ami odaát vár rám; valami túlvilági tapasztalat… És én attól kezdve megtanultam az Égbe nézni, Don Eugenio, és hinni a túlvilágban, és megtapasztalni, mi is az a „boldogság”! Bár „megtérésem” még váratott magára, ám Jézus már akkor megigézte az én botorkáló kis lelkemet.

Te megérted, hogy igazi Jézus-élményem volt. A szívem mélyén őrizgettem, és vele meghonosodott a lelkemben egy bizonyos mennyei honvágy, és én egyre többet gondoltam az égi Hazára, meg a sok kis angyal testvérre, akik olyan testvériesen viselkedtek velem, mintha mindig közéjük tartoztam volna.

            Őrangyalom is jelezte, hogy mellettem van.

            Egy napon édesanyámhoz jött egy néni látogatóba, s beszéd közben megemlítette, hogy sok salátája termett, s ha engem kiküld érte a mezőre, hozhatok belőle, amennyi kell. Édesanya el is küldött egy kosárral a karomon, meg egy bicskával, hogy legyen mivel levágni a szép fejeket.

            Megérkezem. Látom ám, hogy az egyik soron milyen gyönyörű példányok vannak, akár egy tömör káposztafej valahány. Indulok is, hogy lenyisszantsam őket. Amint lehajolok, mintha hirtelen hangot hallanék: „Ne bántsad ezeket, mert a néni magnak hagyta meg őket!” Olyan természetes a figyelmeztetés, hogy menten odébb is állok, és a kisebb fejeket vágom le. Majd dolgom végeztével indulok hazafelé. Otthon édesanya aggódva fogad: „Jaj, kislányom, csak nem a magnak valót vágtad le?! Alig mentél el, máris visszajött a néni, és közölte velem a bánatát, hogy elfelejtett figyelmeztetni a magnak hagyott sorra…” De édesanya mindjárt megnyugszik, mert elmondom neki, hogyan cselekedtem.

Még ma is azt hiszem, hogy jó Őrangyalom figyelmeztetett, nem akarván, hogy a néni jóságát bánat tetézze.

Majd a Szűzanya is megjelent életem egén. Tízéves lehettem, amikor édesanyám beíratott a Rózsafüzér Társulatba. Én valami sajátságos utat jártam, mert nem tartottam magamat a havonta változó titkokról történő elmélkedéshez, hanem két kedves, rövidebb hangzású titkot választottam, és hol az egyiket, hol meg a másikat imádkoztam. Az Örvendetes titkok közül a „Kit te szent Szűz a világra szültél”, és a dicsőségesből szintén a harmadikat: „Aki nekünk a Szentlelket elküldte”.

Gyerekes cselekedet volt, azt mondanánk, de a többiek hosszúnak tűntek számomra, mivel minden „Üdvözlégybe” bele kellett szőni, gondold el, Don Eugenio! Ám az áldott Lélek ezen a módon készült kis hídon olyan észrevétlenül be-betoppant hozzám, hogy áldott barátsága egyre mélyebb színt öltött az életemben. Én ezt is csak később fedeztem fel, jobban mondva a lelki atyám, aki csodálkozva tapasztalta meg, hogy vezetésben részesülök. De biztosan tudom, hogy a Szűzanya vezetett el a Szentlélek ismeretére, és ez a szentséges Duó mély hatást gyakorolt leánylelkem későbbi alakulására.

Sajnos, azt kell mondanom, hogy a bérmálkozás alkalmával még nem volt olyan kialakult fogalmam az áldott Lélekről és a rám áradó kegyelmekről; az isteni Pedagógus titkosan vezette botorkáló lelkemet, s a kellő időben felfedte magát.

Örömmel mondhatom, hogy az említett Szentséget én a mártírhalált halt Apor Vilmos püspök atya által nyertem el. Azóta is kérem oltalmát és segítségét.

Egy alkalommal rokon pap prédikált a szentmisén, és Szentháromság ünnepe lévén, erről a felfoghatatlan titokról beszélt. Én csupa fül voltam, mert szerettem volna többet megtudni lelkem Isteni Vendégéről. Még ma is emlékszem az elhangzott mondatra, ami úgy hatott rám, mint egy kinyilatkoztatás: „A Szentlélek a Szentháromság kicsattanó csókja!” És ekkor megértettem, hogy Ő a Szeretet Lelke, tehát Ő maga a Szeretet. Valami nem mindennapi felismerés ébredt a lelkemben a hallottak kapcsán, s attól kezdve egyre többet gondoltam a Szentlélekre.

Egy másik epizód is segített ebben a szeretetben előbbre jutnom. A „Szív” újságot járattuk, és a kedves folyóirat gyermekrovatát én is szívesen olvasgattam. Serdülő lányka voltam már, amikor egy alkalommal meglepő cikket fedeztem fel benne. A vezércikk volt, amit mi gyerekek nem szoktunk elolvasni, de ez alkalommal az én szemem megakadt a nagybetűs feliraton: „A nagy Elfelejtett.” Megfogta érzékeny lelkemet, hogy ki lehet a nagy Elfelejtett? És máris olvasni kezdtem.

A cikk a Szentlélekről szólt, „akiről olyan keveset beszélünk, hallunk; Aki még a Hitvallás szövegében is a végére került… A nagy Elfelejtett!”

Lánykaszívem mély részvétre indult, hogy miképpen is lehet az, miszerint az emberek annyira kevés figyelmet fordítanak a bennük lakó Isteni Vendégre?… Ott nyomban megfogadtam, hogy én ezután még jobban fogom szeretni Őt!

És ahogy múltak az évek, a Szentlélek megmutatta, mennyire kedves előtte az emberi lélek őszinte, résztvevő szeretete. Ő, a láthatatlan Lélek képes arra, hogy találkozzon az utána vágyódó lélekkel, és éreztesse vele jelenlétének édes valóságát.

Most előreugrunk néhány évet az időben. Abban a korban voltam, amikor már vállalhattam a keresztanyaságot. Unokaöcsi született, és nővérem engem óhajtott meghívni keresztanyának.

Nagyon hideg téli vasárnap volt, és így a kicsit otthon keresztelték meg. Boldogan fogtam a karomra az újszülöttet, és amint a pap szavára a három Isteni Személy leszállt a pici lelkébe, hogy birtokba vegye, engem akkora boldogságos öröm szállt meg, amihez hasonlót elgondolni sem könnyű… Tudod, olyan volt, mint egy röpke elragadtatás… Egész lényemet átjárta a csodálatos Jelenlét, és éreztem, hogy Istennel találkozott a lelkem, amit évtizedek múltán sem fakított el az idő.

Másik alkalommal meg bérmaanyának kértek fel. Ott is, midőn a püspök szavára leszállt a Lélek, úgy hatott, hogy nem is a bérmálandó élte meg a Vele való találkozást, hanem a fiatal bérmaanya. Egészen mélyen érintette a lelkemet, és valami jól ismert léptekhez hasonlított jötte, és az öröm, amit Maga után hagyott, távozása után sem tűnt el, hanem erő, támogatás, fény és védelem címén velem maradt.

Meg kell vallanom neked, hogy egyik alkalommal sem készültem tudatosan a meglepő eseményre, csak úgy belecsöppentem édes valóságába, mint az ember az első szerelembe.

Majd jóval később, már apácaként éltem meg egy püspök felszentelését, és ott is hasonló boldog percek, feledhetetlen élmény birtokosa lehettem.

Így vett birtokba az áldott Lélek, és vezetett, amiről csak később nyertem fogalmat. Aki a lelkembe pillanthatott vezetés címén, felismerte, hogy van már Lelkivezetőm…

Most visszalépünk pár évet az időben, mert vannak még elbeszélésre méltó epizódok gyermekkoromból.

Ahogy az elején elmondtam neked, falun születtem, földművelő családban növekedtem, bár eleink nem voltak földművelők. Szép magyar múltja van a családnak, érzelmeiben, hazafiságában nemes. Ezt az örökséget hoztuk magunkkal, és megjelölte létünket, magatartásunkat. Nem volt benne semmi dölyf, gőg vagy rátartiság. Valami szépen nemes és jó volt az a légkör; édesapa lénye ezt sugározta. Ám ilyetén életvitele miatt később volt néhány kellemetlen órája neki is. Erről majd annak idején beszélek neked.

Tehát a gyermekkorban járunk. Nagyon szerettem az őszt. Verseimben többször is írok róla. Rokonnak éreztem magamat vele, mert az én lelkemben is annyi nosztalgikus vágy élt, mint az őszi tájról felröppenő madarakban egy messzi haza utáni vágy, és ugyanakkor annyi ragyogás, mint a verőfényes, gyönyörű októberi délelőttök alkalmával.

Szerettem az őszi mező csöndjét, melynek hangulata olyan rokon volt a lelkemmel. A száraz kórókon fennakadt pókhálókon ezerszámra ragyogott a rajtuk képződött kis gyémántcsepp a felszállt köd nyomán. Csak úgy sziporkáztak, tündököltek a rezdülő cseppek a mennyei fényhez hasonló őszi napsugár hatására.

Az ég makulátlan azúrján egy-egy későn kikelt fecske cikázott tova, amott meg bánatos hangú madárka hívogatta a párját, míg a közeli barázdában vadnyuszi karikázott tova. Az erdő szélén aranytallért hullattak már a nyárfák, míg a vadszőlő mesésen pirosra festett leveleivel színpompát képezett az aranyló háttérrel. Íme egy bájos epizód, hallgasd meg.

Vasárnap délelőtt van. Éppen csak hazaértem a szentmiséről, és édesanya megkér, hogy terelném ki a libákat az őszi mezőre, úgyis közelednek az esős napok, amikor majd eleget raboskodhatnak szegénykék. Fogom a pásztorbotot, és már indulok is kifelé a libahaddal.

Sárguló kukoricás mellé terelem őket, ahol a tarló bő eleséget kínál az éhes seregnek, s míg a libák eszegetnek, én leheveredek kis pokrócomra, és átadom magam az őszi táj szemlélésének. Arra gondolok, hogy a Mennyország is hasonló ragyogással lehet tele, mint itt, ez a verőfényes, meseszép őszi délelőtt! A csend, a ragyogás, a béke olyan égi ízű. Úgy tűnik nekem, hogy nincs is olyan messze az Ég… De jó is volna bepillantani! Mekkora boldogság tanyázhat ott, ha itt a földön már ennyi is szinte szétrepeszti az ember lányának szívét…

Észre sem veszem, mennyi idő telhetett el, de a harang délre kondul, és a libák békésen várják, hogy kis pásztoruk megadja a jelet az indulásra, mert a begyük csak úgy feszül a jóllakottságtól.

Mintegy igézetből kelek fel, és terelgetem kis nyájam hazafelé, de az élményt nem felejtettem el többé; úgy éreztem, ismét találkoztam a Jóistennel.

Elbeszéléseimből láthatod, hogy – bár az emberi segítség hiányzott, de a végtelenül szerető égi Atya állandóan őrködött felettem, és szegény kis lelkembe, aki addig a könnyek keserű kenyerét ette, annyi szépet és el nem múló jót csepegtetett éppen a fájó magány hosszú idején, ami isteni terveit bennem előkészítette. Áldott legyen minden gyötrelemért!

Oldal: KENESEY ELENA 1
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat