KENESEY: Juniorátus 

---

Fiatal apácákkal megtelt autóbusz gördül be a Segítő Szűz Mária Leányainak udvarába, amely a Torinóban lévő egyik Rendházunkba vezet. Itt folytatják tanulmányaikat azok a nővérek, akik ehhez már kellő előképzéssel rendelkeznek. Legalább húsz nemzetből tevődik össze a számos csapat, mert vannak már az előbbi évekből érkezettek is.

A két magyar nővér is idekerül, bár útjaik nagyon elváltak egymástól, de erről nem akarok beszélni; Isten olvas a lelkek mélyén, ő azok titkainak ismerője.

Az én beosztásom továbbra is a betegek gondozása lesz, meg más teendők.

Keserves négy évet töltök itt. Utam felfelé visz a Golgotára… De az égi erő fel- feltölt csodálatos álom-élményekkel.

Az álmatlanság még nagyobb méreteket ölt: kicsi a légtér, sok függönnyel körülvett ágy a nagy vagy túl kicsi hálótermekben; kevés a levegő, s az is nyirkos télen-nyáron. Nyáron a szúnyogok hada keres föl, és nincs ellenük védekezés. Borzasztó!!!

Annyira megy, hogy többnyire csak akkor alszom, amikor a közösségi imaórák vannak: elmélkedés, lelki olvasmány, rózsafüzér stb. Alighogy leülünk, máris kínosan gyötör az álmosság, és képtelen vagyok neki ellenállni. Még a verejték is kiver kínlódásomban. Vagy ha véget ér a szellemi elfoglaltság, utána alig vagyok képes magamhoz térni. Rettenetesen fáradtnak érzem magam szellemileg, de ha aludni térünk, az a bizonyos kis „rugó” nem akar bekattanni. Elromlott…

Beszélek róla a főnöknővel, aki kikéri egy pszichiáter véleményét, de az sem tapint rá a baj gyökerére, mert neki sem volt „engedélye” a segítésre. Így én is elhallgatok, bár teszek még egy enyhe kísérletet, hátha kaphatnék egy üres szobát, ami létezik is, de valaki keményen ellenáll. Hát hogyne, hiszen nincs rálátása a térre, és csak kivételezésnek tűnik előtte. Mit képzel egy újoncnővér?…

Mi más marad hátra? Szorosabban magamhoz ölelni a keresztet, és csak menni tovább a Golgotára kettesben: Jézus és én, meg aki el nem maradhat: a Szűzanya.

Nem rendezek jelenetet, nem vagyok elviselhetetlen, sem hisztérikus, inkább hallgatag, elmélyültebb még az előbbinél is, amit nem éppen erénynek, hanem a szalézi szellemmel ellenkező tünetnek lehet tekinteni…

Egy alkalommal, álmomban Don Bosco is jelentkezik. Nem rég látogattuk meg azt a helyet, ahol élt, és ahol fényképeken felismertem azt a papot, akit annak idején Ausztriában láttam egy régi álmomban.

            A közösség éppen az esti felüdülését tölti a tágas hallban, amikor én az udvarra tekintek. A kert felől egy papi alak jön előre, majd otthonosan belép az ajtón. Én örömmel ismerem föl benne Don Bosco személyét.

Hangtalanul néz engem, miközben a főbejárat felé tart, én meg követem, mint akit hívnak. Don Bosco a kapuhoz ér. Szemét mindeddig rajtam tartotta, még menetközben is kissé hátrafordulva. Most lassít, mintha búcsúzkodni akarna, aztán eltűnik az ajtón át és Don Bosco nincs többé! Elment hangtalan. Annyira élő a kép, hogy még most is élethűen emlékszem rá.

Aztán múlnak a napok, majd egyik nővértársam, aki velem szemben ül az asztalnál, egyik reggel ezt mondja nekem: „Ma éjjel Don Boscót láttam, és ezt meg ezt mondta nekem önről…” Meglepődöm a pozitív szavakon, amit a nővér nem találhatott ki magától. Tehát Don Bosco is jelen van az életemben.

                                                                       +

Az intézet temploma Jézus Szent Szívének van szentelve. Örömmel fedezem föl ezt a kegyelmet is, hogy Jézus Szíve oltalma alatt kezdhetem meg junior éveimet: az első bevezető évek a Rend életébe.

 A szentmisék és a szentáldozás képezik napjaim fénypontját. Apácaként az első találkozások az élő Krisztussal, bensőséges szemlélődések az elmélkedés ideje alatt, ezekből az élő vízforrásokból töltődik fel a lelkem napról napra. De álom révén is jelentkezik az áldott Jézus, hogy képekben is szemléltesse velem a választott út valóságát.

            Azt álmodom, hogy otthon vagyok a szülői házban, és éppen aludni készülök. Hosszú, fehér köntös van rajtam, és az ágy szélén ülök, amikor a szüleim valahonnan hazatérve a szobába lépnek.

„Lusikám”, mondja édesanya, „tudod, hogy most viszik keresztre feszíteni?!” (Kit? Hát azt mondani sem kell. Mindenkinek tudnia kell, hogy csak Őróla van itt szó, akit egész lelkemmel szeretek!)

„Édesapám, édesanyám!” kiáltok föl felugorva ültömből, „nekem mellette kell lennem!” És már rohanok is kifelé az éjszakába. Mintha ez lenne a legtermészetesebb.

Éjjel van. Csak a hold és csillagok világítanak. A táj teljesen ismeretlen. Hát ez nem is a szülőfalum! Olyan furcsa, idegen utcák… Figyelek. Messziről nagyobb fény árad valahonnan, s arra veszem az utamat. Valami palotaféléhez érek, amelynek tágas udvarát fáklyák világítják meg, és hatalmas oszlopok tartják az árkádokat. Olyan antik minden!

Megállok és fülelek. Látom, hogy római sisakos katonák és néhány civil ember tartózkodik az udvaron. Ezek is római módra vannak öltözve: rövid a ruházatuk, félig mezítelenek. Némelyikük egy-egy oszlophoz van dőlve, mint aki kimerült, álmos. Én azonban nem törődöm velük. Azt a Valakit keresem, akiért elindultam. Itt kell lennie!

            A hold éppen egy magányos oszlopot világít meg a tágas udvar végében. Arrafelé indulok, mint akit vezetnek.

Odaérek. Az oszlop mellett, a földön ülve és kissé nekidőlve egy agyonkínzott férfi alakját ismerem fel. Kezei összekötve, magába roskadva ül ott. Szemei lezárva, vértől csapzott haja előre hull: olyan, mint aki elájult. Feje a mellére kókadva csüng. Arca, ruhája, kezei véresek, és körülötte valóságos vértócsa van…

Megtorpanok a döbbenetes látvány előtt. Csak nem Ő az?! De valósággal felismerhetetlen! A szívem nyomorultul összeszorul, mert szeretném kimutatni a szeretetemet, de hogyan?… Hol merjek hozzányúlni, hol nem okozok neki fájdalmat?… És a vér! Mindenütt vér! Ekkor a viszolygás helyt ad a részvétnek, és közelebb megyek. Óvatosan megfogom a véres kezeket, és leborulva… megcsókolom. A meggyötört fej erre megmozdul, a vértől letapadt szemek felnyílnak, és az áldott Mártír csak ennyit mond elhalóan:

„Elena, téged is Atyám Országába viszlek!” Mire én ezt válaszolom:

„Úr Jézus, ha visszatérsz az Atyához, köszönd meg neki az ajándékot, amit Tebenned nekünk adott!” (Vagyis a nevünkben.)

És nagy boldogságomban hazarohanok, hogy elmondjam a szüleimnek, mit is mondott nekem a drága Úr Jézus.

Ismét úton vagyok, de az udvar már üres, csak a távolodó csőcselék hangjából sejtem, hogy már elindultak a Kálváriára. Utánuk rohanok.

Az áldott Jézus ott halad közöttük kereszttel a vállán… Rettenetes nehéz lehet ilyen elgyötörten! Most hallatlan bátorsággal utat török magamnak katonák és csőcselék között, és Jézus elé toppanok. Szinte rettenthetetlennek érzem magam, olyan bátor a fellépésem.

„Jézusom, engedd el! Most én viszem!”

És a szelíd Jézus megáll, és megenyhülten engedi át a súlyos keresztet a kis „cireneinek”. Átveszem a saját vállamra, és határozott léptekkel indulok el Jézus előtt. Egész könnyedén menetelek, majd nemsokára hátratekintek, és tekintetünk találkozik. Jézus szemében hála és meghatottság tükröződik, én meg némán annyit jelzek vissza: „Látod, nekem nem is olyan nehéz!” És megyünk előre, majd egy árkon kell átjutni, és ott is visszanézek, és az áldott Jézus megfáradtan, de követ… Majd az álom véget ér.

Még ma is, több évtized múltán tisztán emlékszem mindenre. Mintha Jeruzsálemben jártam volna 2000 évvel ezelőtt. És ekkor még nem is sejtem, hogy az a fölmérhetetlen kegyelem vár rám, hogy az örök fogadalmamat majd a Szentföldön tehetem le. Ó, Te felülmúlhatatlan Szeretet!

A Rendházban nagyon mozgalmas az élet. Mivel főiskola, így gyakoriak a tartalmas konferenciák. Sok lelki kincset gyűjthet, aki akar. Én valóban akarom, és igyekszem a lelkemben elraktározni, amit csak bírok.

Csodálatos lelki atyák állnak rendelkezésünkre, akik által a Szentlélek olyan édesen gyönyörű titkokat fed föl a lelkem előtt, melyekre még gondolni sem mernék. Én annyi negatív dolgot látok magamban, azok meg a Lélek fényénél látják a gyöngyöket is, amelyeket a lélek sötét éjszakájában gyűjtögetek a könnytől ázott lélek-kagyló mélyén. Nem kifelé elsírt könnyek, hiszen azokat a noviciátusban vissza kellett fojtani, és el is apadtak. Ezek befelé elsírt könnyek, és csak Isten tud róluk. Esetleg egy-egy boldogságos Eukarisztikus pillanatban csordulnak ki, máskülönben nem. Az akkori Rendfőnök Anya még, aki belelát a lelkembe, akinek fellebbentek valamit lelkem titkából, s aki annyit felel rá: „Elena nővér, légy az Isten drágagyöngye!”

 Ez az Anya, egy alkalommal éppen hosszabb látogatást végez ebben az intézményben. A nővérek rekreáció (felüdülés) alatt elbeszélgetnek vele. Én éppen akkor csatlakozom a csoporthoz, amikor ő pont az ajtó felé fordul, és a belépő nővérre néz.

„Elena nővér meg a hazájában lesz misszionárius!” mondja, mert valószínű a missziókról beszélgettek. Rám mosolyog, majd tovább folyik az eszmecsere az ottlevőkkel.

Én elcsodálkozom a kijelentésen, és elgondolkodom rajta. Vajon mikor teljesedik be az Anya próféciája? 1961 vagy '62-ben járunk. Ekkor még nem is sejtem, milyen távoli partokra sodor még engem az ég és a föld mindeneket irányító Gondviselése…

Most még Itáliában vagyunk, és a nővérek éppen aludni térnek. Én is álomra hajtom a fejem, és elszenderülök kis időre.

Álmomban egy kis leánycsapatot vezetek valamely szép Mária-kegyhelyre. Tavasz van, de az út olyan latyakos, nagy pocsolyáktól éktelen, hogy jónak látom a csapatot letéríteni róla. Balról kis árok fut az út mentén, ami fűvel borított. Na, az biztosan elfogadhatóbb ennél a lucskos, sáros, széles útnál! – gondolom, és odairányítom őket. Én menetelek az élen.

Egyszer csak hangot hallok: „Ugyan, miért meneteltek abban az árokban? Nem látjátok, hogy a magas fű mennyi üvegdarabot rejt? Felvérzi a lábatokat. Jertek vissza ide, hiszen olyan széles az út és sima!…”

Fölfigyelek, de nem látok senkit. Lenézek a cipőimre és látom ám, hogy a talp fölötti részen be van vagdosva, és a lábamból vér csordogál. A lányok lába is vérzik.

„Nem, mi mégsem választjuk azt az utat, mert ott beszennyeződik a lábunk. Inkább itt az árokban folytatjuk tovább!”

És tényleg hősiesen folytatjuk utunkat, míg végre odaérünk egy bájos kis szentélyhez, ahová bevezetem a lányokat.

Csöndes a kis kápolna, sehol senki. Nagy örömmel hódolunk az oltár előtt, majd az oltár jobb oldalán, nem túl magas talapzaton áll a Szűzanya szobra. Oda vonulunk és köszöntjük őt. Don Bosco Madonnája, a Keresztények Segítsége bájos arca mosolyog ránk.

Énekelünk, imádkozunk, majd indulunk kifelé, de a szívemet valami visszahúzza. Az ajtóból visszanézek és – nem is tudok mást gondolni, mert valami láthatatlan erő odaszippant a Szűzanya karjaiba, ami pillanat műve, és a boldogságtól aléltan átélem a lélek tisztaságos örömét. Élő, meleg, igazi ölelés és mosoly, amiben részem van. És ebből a boldogságos elragadtatásból fel kell ébredni… mert az álomnak vége.

Vége, de az öröm feledhetetlen, még az évek sem fakítottak rajta.

 

Oldal: KENESEY: Juniorátus
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat