KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

A MEGVALÓSULÁS FELÉ 2-3

II. fejezet.

Öt fiatal száll le a vonatról egy vidéki pályaudvaron, és sietve hagyja el a terepet. Mintha tartanának valamitől…

Ragyogó hópaplan fedi a tájat, és az ég olyan makulátlanul terül el a táj fölött, akár a mesékben! Még az is meseszerűnek tűnik, hogy a távolban megpillantunk egy farkaskutyát (Piroska is találkozott a farkassal!), de sajnos ezt a farkast pórázon vezeti egy… jaj! – nem ám valami erdei manó, hanem egy határőr!!!

«Azt a seprűn lovagoló boszorkányát!» – sziszegem félhalkan a fogaim között. Valószínű „küldetésben” van az esetleg bátor és vakmerő egyének begyűjtésére… Istenem, most légy velünk! Nincs idő a tájban gyönyörködni, mert még az ugráló bolhát is meg lehetne látni, annyira tiszta a láthatár! Mi most teljesen álcázatlanok vagyunk. «Sehol egy fa, sehol árnyék!» – ami elfedne bennünket.

Rendületlenül menetelünk tovább, határőr ide, farkaskutya oda, mert «Lusikám, harmadszorra sikerülni fog!» jóslat csendül meg a fülemben, nem! a szívemben… Kisvártatva megkönnyebbülten sóhajtunk föl, mert „őrangyalunk” más irányt vesz, és így megnyugodva folytatjuk utunkat a falu irányában.

Kipirulva gyúrjuk a havat, amikor az egyik ház előtt öreg néni figyel minket, majd amikor odaérünk, megszólal: «Ó, drága gyerekeim! Talán ti is elhagyni készültök ezt a szegény országot?!» Ám mi csak rámosolygunk, és látjuk, hogy a szemei megtelnek könnyel a jó nagymamának… Mi még sírni sem tudunk, mert katonasorsot választottunk, s jaj annak az országnak, amelynek pityergő katonái vannak! És nem kaptam-e én annak idején idevágó próféciát: „Messzire, idegenbe kell mennem, erősnek, férfinek kell lennem?!” Akkor hát?!

A falu közepén egy kislánnyal találkozunk, akitől megtudjuk, hogy apukája szokott embereket átkísérni a határon. Meg is örülünk a jó hírnek, és a kislány nyomába szegődünk. Vele együtt belépünk a házba.

Hamarosan meleg étel kerül elénk, majd ismét megválunk néhány értéktárgyunktól, ami átvándorol a vállalkozó birtokába, és… már úton is vagyunk, de a vezető kísérete alatt. Ő elég katonásan megoldja a dolgot, mert hamarosan faképnél hagy minket, miután kioktatta a csapatot: „Főfelé menjenek, osztán be a zerdőbe, osztán jobbra, oszt meg balra!…” Még szóhoz sem jutunk, annyira leblokkolunk a meglepetéstől, amikor fölfogjuk, kivel is van dolgunk... De azért ő is eszköze volt a drága Gondviselésnek…

Az őrangyalok vezetése mellett elérkezünk egy vasúti bakterházhoz, ahová bekopogunk. Ám a jó bakter, mihelyt átlát a szitán, máris kiadja az utunkat, mert attól tart, hátha kémek vagyunk, és még bajba kevernénk… Hasztalan bizonygatjuk ártatlanságunkat és esdekelünk egy kis útbaigazításért, ő biz nem áll kötélnek.

Ahogy így küszködünk, betoppan a bakter egyik öreg barátja, aki mindjárt felméri a helyzetet, és közbelép.

«Ejnye, barátom, miért bántod ezeket a kedves fiatalokat? Olyan tiszta arcú gyerekek ezek, hogy távol áll tőlük a kémkedés! Ne fáradj! Én majd megmutatom nekik, merre vegyék útjukat.»

Kedves nagypapás mosolyával vezet bennünket a szép fenyőerdőbe, és mindent alaposan elmagyaráz nekünk. Még azt is közli velünk, hogy egy bizonyos ponton rábukkanunk az erdészlakra, ahol a barátja lakik. Nyugodtan hivatkozzunk rá ­- s itt megmondja a nevét –, és meglátjuk majd, hogy ő valóban segítségünkre lesz az átjutásban. Majd melegen kezet fog velünk, és Isten oltalmába ajánl bennünket, miután meghatódva indul visszafelé. Mi meg hálát adunk Istennek gondviselő jóságáért, és én lélekben megbocsátok a minket faképnél hagyó kapitánynak, aki olyan érdemtelenül jutott hozzá az én verejtékkel megszerzett karórámhoz…

Rendületlenül gyúrjuk a hófehér szőnyeget, amely puhán terül el a lábunk alatt, majd hirtelen zajt hallunk: ott nem messze vonul a szovjet dzsipek által ellenőrzött aszfaltos út, amire a bácsi fölhívta a figyelmünket. Éppen akkor húz el sebesen az egyik közülük. Jó lesz vigyázni, mert már látótávolságban vagyunk!

A sudár fenyők védelme mellett közelítjük meg a veszélyes pontot, majd lehasalunk, és úgy beszéljük meg a haditervet: Amint elrobog egy jármű, egyikünk a lehető leggyorsabban átvágtat az úton, majd odaát azonnal lehasal a hóba, és várja a következőket. És így a többi is, míg mindannyian át nem érünk. Istennek hála, esteledik, és így a homály is védelmünkre szolgál!

 Na, éppen most húz el egy gépkocsi, és az egyik fiú már indul is, majd őt követi egy másik vállalkozó, aztán megint egy jármű és ismét egy bátor gyerek van soron.

Hejh, végre sikerült! Mindannyian az útszakasz másik oldalán hasalunk az erdőszélen, de olyan nevetés rázza az egész „kupacot”, mert olyan remekül megcéloztuk, hogy egymásra borulva heverünk ott mind az öten, akár egy jó tömöttre borult káposztafej! Kínunkban csak nevetni tudunk, de fölállni nem! Végre, mégis feslik a káposzta, és az egyik „levél” a másik után leválik a kupacról, aztán jóízű kacarászás közben mindannyian talpon vagyunk.

            Hirtelen kutyaugatás hallik nem is olyan távolról, majd örömmel vesszük észre, hogy valami lámpa fénye szüremlik át a fák lombjai között. Hát persze! Az erdészlak közelében vagyunk minden bizonnyal! El is indulunk a fény irányába, s most már egyenesen, bátrabban, mert az erdő takar bennünket. A kutyaugatás viszont erősödik. A ház hűséges őre jelzi a gazdinak, hogy idegenek érkeznek: jó lesz vigyázni!

Kisfiú lép ki a tornácra. Arca a lámpa fényénél jól kivehető. Közöljük vele, hogy az erdésszel óhajtanánk beszélni. Megtudjuk tőle, hogy az éppen távol van, de édesanya üzeni, lépjenek csak be, mert az erdő őre is megjön nemsokára.

Belépünk a kellemes otthonba, ahol öt bájos gyermekarc bámul ránk, de nem idegenül, úgy tűnik, megszokták a hasonló látogatókat. Az asszonyka is előkerül, aki kedvesen köszönt minket, és meleg teával siet egy kissé jobb hangulatra deríteni a fáradt vándorokat.

Az idő múlik, és az erdész csak nem akar megérkezni. Abban reménykedtünk, hogy még az éjjel átjutunk a határon…

Este tíz óra, amikor betoppan az erdész, de semmi örömet nem mutat az öt idegen megpillantásakor… Bizalmatlanul méri végig őket, és megszidja a feleségét, amiért beengedte őket. Az viszont az erdész barátjára hivatkozik, aki küldte az öt fiatalt.

«Annak is lehetne jobb dolga, mint disszidenseket hozzám küldözgetni!» ­- mondja jó mérgesen. «Ennyi erővel éppen kémek is lehetnének, és bajba sodorhatnának engem a családommal együtt!» ­- teszi hozzá még felindultabban.

Olyannak érezzük magunkat hirtelenjében, mint megrémült kis madárcsapat, amelyik éppen hogy megízlelte a szárnypróbálgatás szépségét, majd hirtelen vihar tör ki… «Na, nézzük csak meg  a személyigazolványokat! Majd kiderül valami!» szólal meg ismét a háziúr. Mi odanyújtjuk neki a kért dokumentumokat, és amikor az enyémet veszi át, éppen ott nyitja ki, ahol be van jegyezve a katonakönyv száma. Tudniillik ápolónő lévén nemrég kaptam katonakönyvet, hogy háború esetén behívhassanak. A Duna vize sem mossa le rólam, hogy én nem valamiféle kém vagyok! Az erdész képe elvörösödik, és ajtót mutatva utasít minket a távozásra…

«Ugye, megmondtam! Íme a bizonyíték!» ­- és bizony nem kis időbe kerül, míg a többiek bizonyítására megjuhászodik és leül, hogy meghallgasson minket.

Hát bizony, úgy nézett ki, mintha vihar készülne… Már-már veszni láttuk utunk minden fáradozását, és bizony, a reménytelenség kezdett úrrá lenni rajtunk. De hamarosan rájövünk, hogy Isten óvó szeretete őrködik felettünk! Most már várjuk, mi lesz a folytatás.

            Az erdész végre csöndesebb hangot üt meg, és érdeklődik tőlünk, merre is szándékoznánk átkelni. Ő szívesen segít, de ma este már későre jár. Esetleg azt lehetne tenni, hogy valakivel kettesben elindulna terepszemlére, és majd holnap este az a társunk vezetne minket a megismert útszakaszon.

Kissé megszeppenve fogadjuk a javaslatot, de mitévők lehetnénk? Hát legyen! De ki legyen az a bátor gyerek, aki vállalkozni mer a feladatra? A fiúk nem, mert az gyanút kelthet, ha esetleg járőrbe botlanak… A lányok?… Az erdész most jól szemügyre veszi a három lányt, és azt javasolja, hogy Kati (a csuda csinos és legfiatalabb lány) lehetne a kísérője, de ha ő fél, akkor hát jöjjön Lusi. A lelkemben kattan a kis jelzőkészülék, amire én felelem: «Igen, Uram, hallak és értelek!… Én megyek, de te velem leszel!»

«Erdész úr», szólalok meg, «Kati annyira fiatal. Inkább én vállalom helyette a feladatot!»

«Rendben van! Maga úgyis hasonlít a feleségemre. Magához veszi az ő igazolványát, és azt mondjuk, hogy a gyerek után megyünk, mert megszökött»…

Én indulásra készen odalépek Icához, aki imájáról biztosít, aztán az erdésszel együtt kilépünk az éjszakai erdőbe, mely mély álmát alussza. Éjjel 11 óra van.

                                                                       III. fejezet

Éjjel van. Az erdőben mélységes csend honol. A hatalmas fák alatt, az úton csendben lépegetünk. Csak néhány letörött gally roppan meg a talpunk alatt, amit az őszi avar rejt. «Egy kis kitérőt kell tennünk», szólal meg az erdész, «mert az irodámban készítem el a kis térképet, amit át akarok adni, ha netán eltévednének. Legalább tudnak tájékozódni.»

Rövidesen egy magányos kis lak előtt állunk meg, amit a férfi könnyedén kinyit. Én csöndesen megszorítom a zsebemben levő kis rózsafüzért, majd kis tétovázás után belépek.

«Csak nem fél tőlem?» ­- kérdi nagyon meleg hangon a férfi, miközben az asztalhoz lép és lámpát gyújt. Majd mindjárt leül és rajzolgat, meg ír valamit az előtte levő papírra. Én az ajtó közelében állok, és elszántan várok. A térkép hamarosan elkészül. Az erdész föláll és odalép hozzám, majd kis magyarázat után átadja a papírt.

«Mondja!» lép most közelebb hozzám, aki mindenre fel vagyok készülve, «miért alkot a Természet ilyen gyönyörű nőket?» és kezét kinyújtja felém. Erre én határozottan hátralépek, és csak annyit mondok nagyon eltökélten: «Erdész úr! Ha egy ujjal is hozzám ér, kirohanok az éjszakába, és nem bánom, bármi lesz is a sorsom!»

A férfit meglepi határozottságom, és megnyugtat, hogy nem alkalmaz ellenem erőszakot, de a Természet a hibás, hogy ilyen csodálatos nőket alkotott… Ám ő tiszteli azt a nőt, aki bátor és elveihez hű…

«Erdész úr, azt hiszem, befejeztük, és inkább induljunk, mert későre jár!»

«Kislány, de maga nem tudja…»

«Látom, azt akarja, hogy faképnél hagyjam és eláruljam a többieknek!» ­- és indulok kifelé.

Az erdész meghökken, majd gyorsan utánam lép, és kérlel, és ígéri becsszóra, hogy nem fog bántani egy kisujjal sem, és megértette, kivel áll szemben. Én megállok, de biztosítom felőle, ha nem tartja be ígéretét, én nem félek bármikor otthagyni őt. Aztán ha eltévednék is, az erdész lelkén száradna, bármi érne, és erről hogyan adna számot társaimnak?!…

Hosszan bandukolunk egymás mellett, majd hol itt, hol ott jelölünk meg egy fát, hogy legyen miről tájékozódni a holnapi vállalkozáskor. Most szőlők következnek, ott az erdő mentén megbújva, amott meg egy kis kunyhó, ami szintén menedékül szolgálhat veszély esetén. Majd egy nagy völgyhöz érünk. Annak a dombosabb oldalán kaptatunk fölfelé a legmagasabb pontra, ahol egy útszéli feszület áll. A pléh Krisztus mereven tapad a kereszthez. Olyan biztató ez a találkozás! Észrevétlen megsimogatom, majd a férfira figyelek, aki elmagyarázza, hogyan lehet majd a legnagyobb veszélyek közt átjutni.

«Balra az a kivilágított falu tele van határőrökkel; ott van a határőrség. Lentebb, ott előre van egy temető, ami szintén rejthet veszélyeket… Ha aztán azon is túljutottak, akkor meg ott van az országút, ahol a szovjet járművek cirkálnak… Azon keltek át idejövet, csak egy fentebbi szakaszon. Ha majd azt is átszelték, akkor még nyugati irányban van egy határőr laktanya… no, meg a reflektorok… Azokkal pásztázzák mindig szüntelen a terepet! Aztán, ha mindezt sikerült szerencsésen megoldani, még mindig megtörténhet, hogy belebotlanak egy őrjáratba…»

Csak állok, és a szívem beleremeg a félelembe: hogyan fogom én átvezetni a társaimat ennyi veszély ismeretében?! Merem-e vállalni?! Ó, hát nem én fogom végrehajtani! A Feszülettel való találkozás megerősített ebben: majd Vele, Jézussal!

A jól álcázott helyről, a villanylámpák fényénél jól látható egy járkáló járőr a baloldali falu utcáján. Jaj, ha sejtené, milyen jól megfigyelik a távolból!… «Na, majd holnap meglátjuk, nem szaladunk-e a karjaikba?…» gondolom magamban, aztán mindent jól az emlékezetembe idézek, majd az erdész felszólítására indulunk visszafelé. Ismét elhaladunk a Feszület mellett, és én forrón kérem az áldott Jézust, segítsen meg mindkét veszély legyőzésében.

Egy darabig szótlan menetelünk a havas erdőben, és egyszer csak megszólal a férfi: «Kérem, vegye le a kesztyűjét!» Én meglepetten kérdem: «Vajon miért kellene levennem?!» és megállunk.

«Szeretnék magának kezet csókolni, mert nem hittem volna, hogy még ilyen magyar lányok is vannak!» és meglepetésemre tisztelettel kezet csókol. «Tudja, manapság ez szinte lehetetlen! Én még nem találkoztam vele. Azt hittem, minden nő egyforma»…  És csinos férfiarca egészen komoly, amikor ezt mondja.

Szegény férfi nem tudja, hogy ezt a leányszívet Valaki már lefoglalta magának… Hogy nőnek még liliomok Magyar Földön, melyekre Valaki féltékenyen vigyáz, és adott pillanatban két hűvös Kéz veszi körül őket, és nem lobban föl a szenvedély lángja… Nem tudhatja szegény ember, hogy van egy másfajta boldogság, ami nem a pillanat-szülte gyönyör öröme, nem tiszavirág-éltű, hanem egy szent célért naponta megharcolt csata terén fakad, s bár véres küzdelemben gyökerezhet, mégis liljomfehéren virágzik, és benső boldogság forrása… Erősen áll, mert az erősek Kenyere a napi tápláléka, amely nélkül nincs, nem lehet élettere!  «Mindent megtehetek abban, aki nekem erőt ád», mondja Szent  Pál, és én jól tudom, hogy csak Neki köszönhetek mindent!

Éjjel 1 óra van, amikor az erdészlak elé érünk, és még egy kézcsók után az erdész úgy búcsúzik, hogy ezt az éjszakát nem fogja elfelejteni… Amikor a szobába lépek, ahol társaim már lepihentek, Ica ébren vár: «Nagyon imádkoztam érted!» súgja oda. «Kösz! Nagy szükségem volt rá!» felelem én.  Aztán megpróbálok lepihenni, de hárman szorongunk egy kicsi fekhelyen, s így alvásról szó sem lehet.

Így érkezik el a reggel és vele a szorongva várt este, midőn az éj leple alatt megkíséreljük majd az átkelést. A nap folyamán a gyerekekkel foglalkozunk, mesélünk, játszunk, mi lányok a konyhán segítkezünk, aztán itt is van az este.

Délután havazni kezd, ami egészen karácsonyi hangulatot kelt, de az én szívem szorongani kezd a gondolatra, hogy a mesésen hulló hópelyhek minden jelet belepnek, amik engem segíthettek volna a tájékozódásban… Majd a Feszületre gondolok: vajon, megtalálom-e?! Mert az volna az egyedüli biztos támpont… «Azt a hó sem lepheti be!» és ez a gondolat új bizalmat ébreszt a lelkemben.

Igen, az ember életében lehetnek viharos órák, több útirány és útjelző, amelyek segítenek a tájékozódásban, de ha mindent belepett is az élet pora-sara, de mi jól betájoltuk magunkat, és életünk látóterében a fő helyen a Feszület Krisztusa áll ­-, akkor nem fogunk célt téveszteni!

 

Merengés

Andalogva ballag az este,
Hófödte völgyben
zeng a harang;
MéIabús árnyék
lelkem megleste:
csendül a szívben
emlék-harang,

Csendes estében
búsongó bánat:
Zúzmarás ágon
cinke dalol;
Fenn a hegyormon
szarvasok járnak,
s hold-labda bámul
a felhők alól.

A lelkemre béke galambja
esteli csöndben
Halkan leszáll:
mint szomjú vándor
Forrás vizére
sóhajt a lelkem
lsten után. (1981)

Oldal: KENESEY:MEGVALÓSULÁS FELÉ 2-3
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat