ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 15,16

XV. fejezet

Eközben idehaza enyhültebb a „klíma”, az ötvenhatos kalandorok hazamerészkednek, már aki teheti és meri, egy-egy látogatásra. Feletteseim is úgy látják jónak, haza kellene kukkantanom egy hónapra, hátha az is jó hatással lenne egészségi állapotomra. Örömmel fogadom a jó hírt és készülődöm. Természetesen civilben kell megjelennem. Meghívó levelet kapok szeretteimtől, majd az útiokmányok elkészülte után indulhatok is.

A tizenöt év utáni viszontlátás szép is, és fájdalmas is, mert 56-ban nem ilyen hazatérést álmodtunk meg, ha majd egyszer visszatérünk… Bár a terror enyhült, a hurok lazább lett a nyakak körül, de azért ott volt… És senki sem tudhatta, mikor és hol várja valami kellemetlen meglepetés…

A drága szülők és testvérek boldogan ölelik szívükre, a messzire tévedt fiókát, de ő érzi, hogy olyan más az otthoni légkör. Nem a szülői ház fogad, a falú, a Rábaköz, hanem a főváros, ahová ők is kényszerültek felköltözni. Hát ez mélységes csalódást okoz nekem, mert semmi sem lelhető fel a múltból, csak a két drága arc változatlan őszintesége és becsületessége, ám a testvéreknél érzem, hogy sok mindenben megváltoztak, ám nem előnyükre… Egy kissé ők is „megbarnultak”, ki jobban, ki kevésbé, amit én fájdalmasan megtapasztalok…

Szüleimmel teszünk egy rövid látogatást a szülőfalumban is, de ott sem a régi semmi már! A kedves szülői ház ­- idegenek lakják – elhanyagolt állapotban tűnik elém, a régi pajtások, jó szomszédok közül is alig látok valakit: ki idegenben, ki pedig a temetőben. A drága Rába folyó, amelyben annyi enyhületet kaptam a forró nyár idején, s amelyben hálatelt szívvel úszkálgattam, most szinte teljesen ki van száradva. Az erdő, a szemlélődő találkák helye letarolva. A számomra annyira kedves táj éppen csak valamit őrzött meg régi formájából. Talán a kis templom maradt meg olyannak, mint régen, melynek drága Lakója most is ott tartózkodik, és szívem mélyen megindul az emlékek hatására…

            Másfél hónap elteltével búcsút kell vennem szeretteimtől, mert eddig szól az eltávozás. Megadóan szállok föl a vasparipára, és könnyeimen át integetek azoknak, akik elkísértek az indulás helyére.

Don Eugenio, figyeld csak azt a vonatot, amely Róma felé vágtat! Rajta egy könnyes arcú, fiatal nőt látsz, akinek a szívében temetés volt: eltemette a Múltat minden édes emlékével, hogy annak romjain Isten valami nagyon szép templomot építhessen a saját dicsőségére. Fiat, Domine! Legyen Uram, szent akaratod szerint!

Amikor megérkezem, nyolcnapos lelki feltöltés következik, aminek végeztével megkapom új beosztásomat: Velencébe, a Lídóra fogok menni, és ott segítek különféle munkákban: óvoda, vendéglátás a szünidő alatt, és más egyéb.

Félelem kerít hatalmába, mert érzem, hogy az a klíma még ártalmasabb lesz számomra, mint eddig bármi… Megadással fogadom, és rábízom magam Isten gondviselő szeretetére. Tisztában vagyok vele, hogy ismét egy lépcsőfok következik a Kereszt királyi útján, amit meg kell tennem… És átadom magam a Szeretet Istenének, aki – ha kezének súlyát nem is csökkentheti, amikor azt éreztetnie kell ­-, „ám bársony kesztyűbe bújtatja, hogy a szorítás ne legyen annyira fájdalmas”, mondta egyszer egyik gyóntatóm.                                       

XVI. fejezet

Velence! Az álmok városa! Ó, hány ember irigyelné azt a szerencsés lényt, akinek ez ingyen, bérmentve adatik meg, hogy nem csupán látogatóba, pár napra csöppenhet bele a ritka környezetbe, hanem hónapokat, esetleg éveket tölthet ott el… A tenger nyaldossa a házak falát, az utcák kanális formában léteznek, melyeken csak csónakkal lehet közlekedni, vagy a kis hidakon, melyek átívelnek rajtuk Apály és dagály, viharok és csodás naplementék! Hatalmas hajók és más annyi csodás látványosságban gyönyörködtetik az embert…

Én is látom mindezt, és értékelem is az Isten-adta szépet. De bennem a tenger közelsége és az ablakomra felcsapódó vízcseppek vihar esetén nem trubadúri érzelmeket keltenek, hanem teljesen átvirrasztott éjszakákat, miközben az idegek szívet szorongató rezgésbe kezdenek… Előfordul, hogy 8-10 napon át le sem hunyom a szemem, és az idegek táncolnak, de senkinek sem szabad megéreznie ennek negatív hatását… Vérnyomásom állandóan alacsony, szédülök, verejtékezem, de hallgatok. Kinek mondjam el kínjaimat? Hiszen aki megérti gyötrelmeimet, Az mindenről tud, és ha nem avatkozik be, akkor a tőle kapott erőnek át kell engem segítenie a viharon, és majd beavatkozik, ha elég lesz a „váltságdíj”, amit mások érdekében kér tőlem. Na, meg a menyegzős köntös is készül egyidejűleg, ami nélkül az előbbi aligha történhetne meg. Meg aki rátette az életét az életfelajánlás oltárára, ne várjon enyhülést, mert csak a meztelen hit, ami gránit-keménnyé szilárdult az évek folyamán, az tartja fenn az embert. És ha Isten-atyánk úgy látja jónak, hogy enyhülést nyújtson, akkor Ő avatkozik be, ha jónak látja.

És múlnak a hónapok csöndes gyötrelmek közepette. Egyszer megpróbálok annyit kérni, hogy a szobámat másikkal cserélhessem föl, mivel van rá lehetőség, és megokolom, de a kapott válasz annyira nem testvéri, hogy zokogva szaladok le a kápolnába. Ott csak némán csorognak a könnyeim, és kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy számomra csak Odaföntről jöhet segítség, ha a mérték betelt. De Jézusom számára volt-e kegyelem?! És nem léptem-e az Ő nyomdokába életfelajánlásommal?… Akkor hát?!…

És megyek tovább a megkezdett úton, mert az erőt Fentről kapom. Emberileg teljesen érthetetlen, de égi optikával nézve lehetséges…

                                                                        +

Másfél évet töltök a Lídón, de az a klíma annyira árt nekem, hogy képtelen vagyok tovább tűrni. Sokat imádkozom, fényt, útmutatást kérek, mitévő legyek?… És arra érzek indíttatást, hogy kérjem elöljáróimat, engedélyezzék számomra a végleges hazatérést.

A rendfőnöknő nagyon megértő velem szemben, s hamarosan meg is érkezik az igenlő válasz, miszerint megpróbálhatom előkészíteni hazatérésemet.

Azt is tudom, hogy odahaza sem vár rám könnyű vagy könnyebb sors, hiszen „megjelöltettem”, de érzem, hogy mennem kell: küldetésem van még otthon.

Talán még visszaemlékszünk a torinói évekről írt sorokra, amikor az akkori Általános rendfőnöknő azt a próféciaszerű kijelentést tette rám vonatkozóan: „Lusi nővér meg a hazájában lesz misszionárius!” És ez van most megvalósulóban.

Aggódva várom a hivatalos ügyek elintéződését, és eközben van két szívderítő álmom.

Egy öreg, boltíves bejáró kapuján lépek be, ahol valami öreg padon egy gyönyörű négy év körüli kisfiú üldögél. Rátekintek, és a Gyermek Jézust ismerem föl benne. Fehér kis ruha van rajta, szőke, gyűrűs hajacska keretezi édes gyermekarcát, és kék szemeivel csodálatosan mosolyog rám. Én térdre hullok, és fejemet az ölébe ejtem. Ő kedvesen pajkos mozdulattal elkap a fejem búbján egy hajtincset, és villámgyorsan az ujja köré tekeri. Erre én olyan szívből felkacagok, csak úgy zeng ott a boltív alatt, ám fel is ébredek, és arra ocsúdok föl, hogy hangosan és ellenállhatatlanul kacagok tovább, ami nálam alig fordul elő. És amikor elhal a nevetés, visszaemlékszem a bűbájos gesztusra, ami azt kiváltotta, és megértem, hogy Ő akar megvigasztalni, és bátorítani ezzel, hogy nincs minden elveszve…

Ezt követi hamarosan egy másik édes álom: Az anyaház folyosóján haladok, amikor egy angyali szépségű Gyermek Jézus kép hívja magára a figyelmemet. Ugyanaz az elbűvölően édes kisgyermek alak, akit nemrégen láttam álmomban.

Megállok a kép előtt, és a Gyermek alakja hirtelen megelevenedik, kihajol a képből, és két kis kezébe fogja arcomat, majd valami gyönyörű, hosszú csókkal illeti a homlokom, hogy szinte elragad. És felébredek.

Megértem a két álomból, hogy türelemmel és bizalommal várjam utam alakulását, és a bizalmam gyermeki legyen…

Ma is azt vallom, hogy a Gondviselés rendezte úgy a dolgokat, hogy állapotom, helyzetem tarthatatlanná váljon. Úgy érzem, ha próbáltam volna megértetni a számomra is – emberi érvekkel aligha védhető tényállást ­-, legfeljebb egy jó pszichiátriai gyógymódot javasoltak volna, ami nem lett volna összeegyeztethető a naponta tanúsított pozitív helytállásommal. Olyan helyzetekben kellett tevékenykednem, amit egy pszichikailag terhelt személy képtelen lett volna hónapokon, éveken át negatív jelzések nélkül megélni… És bármennyire is bíztam feletteseimben, akik valóban mindig megértők voltak és gondoskodók irányomban, nem kaphattak teljes betekintést a benső – számomra is sok tekintetben homályos – létformát illetően. Így a benső késztetésre hallgatva cselekedtem.

                                                                       +

Isten veled, Lídó! Isten hozzád, Velence és Itália! De nem utolsó sorban, te áldott „bölcső”, mely annyi éven át ringattad az újéletre-hívást kapott lelkemet, aki azt sem tudja, mikor láthat újra, és miképpen tarthatja fenn a kapcsolatot Veled… Hiszen Magyarországon még borús napok járnak. Még csoda, hogy megkaptam az engedélyt a hazatelepülésre!

Mindent a Szűzanyára bíztam, és íme, az engedélyt magyar részről éppen február 11-én írták alá, a neves lourdes-i jelenés évfordulóján, míg a Külhoni Magyar Követségen meg pontban elsőpénteken, déli harangszókor. Már azt hittem, sosem kerül rám a sor, amikor a konzul behívott, és amint kezébe vette a tollat az aláíráshoz, éppen delet harangoztak…

Minden fontos esemény az életemben Jézus Szent Szíve és a Szűzanya pecsétjét hordozta és hordozza magán.

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 15,16
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat