ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN  3,4

III. fejezet

A Gondviselés arra késztet, Don Egenio, hogy a fájdalmas helyzetből, melyben egy ideje élnem kell, tovább lépjek. Tarthatatlan, és minden józan kísérletem kudarcba fullad, amit alkalmazni próbálok. Ám ha lépnem kell, akkor munkahelyet és lakást is változtatnom kell… Hogyan? Merre? És nem várt módon megkapom a választ. Nem részletezem előtted, de ráérzek, hogy a mód és a megoldás Istentől jön, és majd később a tények igazolni fogják, hogy milyen nem mindennapi tervei voltak még velem a Gondviselésnek…

Ez alkalommal el kell hagynom a fővárost is. Egy közeli vidéki városkába költözöm, ahová Isten keze vezérel egyelőre számomra érthetetlen módon, de biztos vagyok benne, hogy nem a lelkem kárára. Ám a jövő lassan rajzolódik ki előttem, és a nehéz kereszt ide is elkísér, mert mi úgy összeforrottunk az évek folyamán… Meg hát a „megjelöltek” közé tartozom, és az áldozatnak folytatódnia kell usque ad mortem: Egészen a halálig!

            Albérletet kapok egy ismerős családnál, és a munkahely sincs messze. Továbbra is az ápolás területén, de most számomra még szokatlanabb területre kényszerülök: halmozottan sérült gyermekek intézetébe.

Hát ez az első hivatás, amiért ide kellett jönnöm! Ezek a szegény, drága kis ártatlanok legnagyobb része nincs megkeresztelve! Akkor hát sub conditio (feltétel alatt) megkereszteljük őket egyik vallásos kolléganővel, akiknél albérletben lakom. Kioktatom őt, és tudom, hogy titoktartására számíthatok, és szinte mindenkit megkeresztelünk közvetlen vagy közvetett formában, amire még egy-két kolléganőt fel lehet készíteni. És érezzük, hogy leszállt a Menny oda, ahol azelőtt csak szitok és durva bánásmód uralkodott, ha volt is példa az ellenkezőjére. Most ezek a csöndes és titkos mártíriumra hivatott kis lelkek engesztelnek majd, és gyötrelmeik illatként szállnak fel Isten trónusa elé engesztelő áldozatul…

Hogy az én gyötrelmeimen mennyit növelt a teljes önátadást követelő gondozás, „sérülten” a sérültek között időzni másnaponként 14 órát, azt csak odafönn tudják… És hiszem, hogy az elköltözött kis angyalok odafönn már megértik, és megbocsátják nekem, ha nem mindig voltam képes azonosulni velük, ha türelmem el-elfogyott… Nekem bírnom kellett és helytállni akkor is, ha napok óta nem aludtam, vagy a szívem volt olyan állapotban, hogy majdnem felbuktam tántorgó állapotomban.

Nekem nem volt szabad pardonra számítanom, hiszen ott és akkor mint apáca, csak megtűrt személy voltam. Képtelen voltam „alkalmazkodni” a vezető csapat erkölcsi magatartásához. Sajnos, sok rosszindulattal találkoztam, mert ott bizony bárki felvételt nyerhetett… és ha azok a „piros színt” jobban megbecsülték, akkor az én emberséges és szakértő munkám nem nyomott a latban. Sőt, félremagyarázták gyengéd, mélyen humánus cselekedeteimet… Isten legyen hozzájuk irgalmas!

Prémiumot mindig a legkisebb összegben kaptam, dicséretben sohasem részesültem, de akik megrovást érdemeltek, ám értettek a színleléshez, azoknak ölükbe hullottak a csillagok…

Hat évig, egészen a nyugdíjkorhatár eléréséig ott maradtam, mialatt nem mindennapi dolgok is történtek velem.

                                                                       +

Egy őszi reggelen felkelek, és ajtót kitárva kilépek az udvarra, hogy bekészítsem a tüzelőt. Hirtelen egy egérke terem előttem, és mivel úgy szeretem az állatokat, ettől a még csak serdülőkorúnak tűnő egérkétől sem félek, hanem jól megnézem magamnak. Furcsa érzésem támad, amint szembenézek vele: annak a szemeiben valami furcsa fény van, mint aki „lakva van”… Ilyet még sosem éreztem, mert az állatok tekintetében valami természetes ártatlanság csillan, mivel ők nem részesültek az áteredő bűnben. Na, félre minden filozofálással! Szegény Elena nővér, már te is beteg vagy!

Visszatérek a szobámba, és rendet rakok. Reggeli után leülök, hogy elvégezzem napi imáimat és elmerüljek Isten jelenlétében.

Hallga! Mintha egérkapirgálást, mocorgást észlelnék… Na, nem! Eddig sem volt, hát most honnan?! Ám hamarosan beugrik a találkozás emléke, és a nyitott ajtóé: Hát akkor és ott jött volna be?! Először a szekrény felől hallatszik, majd amikor odaérek, már másfelől. Aztán egyszer csak a padló alól. És amint nézelődök, észreveszek egy kis ághelyet a padlón, és majd meg is győződhetek felőle, hogy ott bújt be a kis „ártatlan”…

Közbeszólhatnál, Fratello, hogy mit kell törődni egy nyomorult egérrel?! Egyáltalán, szóra érdemes?!

Hát bizony, ez az eszemadta példány bizony, szóra érdemes, mert ő nem egy mindennapi lény ám! Ha képes volt 7-8 hónapon át kitartóan gyötörni szegény áldozatát, akinek sem éjjele, sem nappala nem volt zavargásaitól, akkor bizony szót érdemel. És ha azt is megtudod, hogy mihelyt én elköltöztem onnan, és más albérlő jött a helyembe, soha többé nem adott életjelt magáról a gonosz féreg…

Don Eugenio, hidd el, hogy a megőrülés határán voltam egy bizonyos idő múltán, mert a nyomorult lény éjszakánként a legtöbbet az ágyam alatti részen tartózkodott, ott futkározott. Így hát arra kényszerültem, hogy ülve virrasszam át az éjszakákat, melyek alatt alig akadt egy-egy órácska, amikor egy kicsit elalhattam. És a jó hideg szobában ülve virrasztottam, imádkoztam, engeszteltem, vezekeltem…

Ha éppen szabad napjaim voltak, és kissé lepihentem a nap folyamán, akkor meg az egész szoba padlója alatt futkározott, mintha valami golyót görgetett volna maga előtt.

Próbálkoztam én egérméreggel, egérfogóval, kutyával, macskával, de a padló alá nem bújhattak be, az egérmérget meg nem kedvelte a kis gyomra, így kedvére űzhette őrjítő manővereit. Még a szenteltvíz sem segített vagy más szentelmény, mert még azt is kipróbáltam.

Ma is azt vallom, hogy nem valami ártatlan egérke volt, az biztos, de amikor az Ég már megelégelte, úgy változtatott rajta, hogy nem mindennapi módon lakáshoz juttatott. Addig viszont hónapokon át nem volt nyugodt percem, órám, és idegileg nagyon megviselt. Az éjszaka úgy is megnöveli a zajokat, hát ott a kongó ürességben a padló alatt… De hát a padló alatt homoknak kellene lennie, nem? Akkor hát?!…

És az volt az érdekes, ha látogatóm akadt, akkor nem adott életjelt magáról. Pihent. Akkor pihente ki éjszakai fáradalmait…

Tehát „ép bőrrel” megúsztam, de ahogy elköltöztem, soha többé nem jelentkezett a féreg, így mondták az utánam következő albérlők. Később tudtam meg, hogy abban a lakásban olyan egyének is laktak, akik bizony teljesen távol éltek Istentől és törvényeitől. Talán őérettük is kérte Isten azt a vezeklést… meg a többiért… És az „eszköz” fényesedett ezalatt, hogy még hatásosabban tudjon közreműködni Isten titokzatos terveinek a megvalósulásában.

                                                                       + 

Egy alkalommal, amikor munkahelyemen nagyon szorul a hurok a nyakam körül, mert az emberi „jóindulat” irányomban meg-megmutatkozik, ez nekem nagyon rosszul esik, és megvisel a többivel együtt. Édesapám nem sokkal előbb költözött át az Örökkévalóságba, akit nagyon szerettem. Azon az estén így fohászkodom föl: „Édesapám, segíts, kérlek, mert nem tudom mi lesz az ügyből?!”

Azon éjjel azt álmodom, hogy otthon vagyok a budai lakásban, és benyitok a nappaliba. Látom ám, hogy a kályha mellett ott ül édesapa, és szemét lehunyva imádkozik, ahogy azt tenni szokta esténként.

Megállok. Nem merek közeledni, hiszen apám már halott! De fény árad szét a szobában, és erre közelebb lépek hozzá. Ám ő még mindig nem vesz tudomást rólam, pedig úgy szeretném megölelni… Vágyón nézem, majd apám megszólal:

„Ne félj, kislányom, nem lesz semmi baj!”

Majd arcát felém fordítja, és hozzáteszi:

„Aztán mindent köszönj meg a Jóistennek, amit megenged: jót és rosszat egyaránt.”

És amint ezt kiejti, eltűnik a fény és vele a drága szülő is. Édesanyám ekkor lép a szobába, és én felé fordulok: „Édesanyám! Csak egy perccel előbb jött volna! Itt volt édesapa és ezt és ezt mondta nekem…”

Aztán az álom véget ér És valóban minden úgy történik, ahogy édesapa előre megmondta.

IV. fejezet

Nem kell azt hinni, azonban, hogy a Mennyei Atya, akit olyan gyermekien szeretek, még akkor is, ha „bársony kesztyűbe” bújtatott kezének szorítását olyan megrendítően érezteti velem, tehát hogy ez az Atya ne tartogatna megható meglepetéseket kisleánya számára, melyek nyomán elindulva megengedi neki, hogy „tetten érje".

Ilyenek egy-egy üdülői beutaló vagy ehhez hasonlók. És a leginkább felejthetetlenek a 8-10 napos, a Magas-Tátrában eltöltött gyönyörű időszakok. Még a Balaton hófödte táján is időzhetek egy ilyen üdülés alkalmával. Ezeket annyi „simogatás”, szívet derítő epizódok útjelzik, mint megannyi útjelző tábla, hogy velem van az Úr, és minden kérésem teljesül.

Azzal a vallásos kolléganővel üdülünk együtt, akit a kisdedek megkeresztelésére beavattam. Ő már eléggé ismer engem, s így minden kedves kalandban része van.

            Az a legnagyobb gond, hol tudunk majd szentmisén részt venni?! És az is, hogy ismerős egyének ezt ne tudják meg, mert akkor mindkettőnk „üzenőjébe” beírnák a fekete pontot…

Megtudjuk, hogy a közeli faluban esténként van mise, így a programjainkat aszerint kell időzíteni. Ám előfordul, hogy a vonat késik, és akkor én gyermeki bizalommal fordulok égi Jegyesemhez: „Uram, neked semmibe sem kerül, ha ma este valaminek okán késlelteted majd a miséző atyát… Mert különben a találkozásunk nem valósulhat meg, és azt te is és én is nagyon a szívünkre vennénk…”

Amikor a vonat berucog az állomásra, fájdalommal látom, hogy a mise időpontján már túl vagyunk. Ha futva tesszük is meg az utat, akkor is 15 percet késünk! Ennyi halasztás azért már sok volna… De…

Fujtatva, kifulladva érkezünk meg a kis kápolnához. Benyitunk. A pap éppen abban a pillanatban lép ki a sekrestyéből, és kezdődik a szentmise! „Futva jöttem elibéd…” és potyognak a könnyeim…

A jó nénik nem tudhatják, miért van olyan sírós kedve annak a két idegen hölgynek, mert zsebkendőjük folyton az orruk előtt lebeg. Csak én és Kati tudjuk, értjük meg egyre inkább Isten atyai beavatkozásait gyermeki kéréseinkre…

Vagy a szánkózás! Egy másik jólelkű kolléganő érkezik a férjével, és velük is jól megértjük egymást, és sok kacagtató epizód születik belőle.

Tudod, Don Eugenio, hogy Elena nővér – anno – nagyon szeretett szánkózni. Ez a vágya az évek múlásával sem csökkent. Ekkor is kifejezi Mennyei Atyja előtt ezt a régi vágyát. De hogyan, mert a „csikó” hiányzik, és hát szánkó nélkül…

A délelőtti napsütésben sétára indulunk. Ragyogó hótakaró borít mindent; csak úgy hívogat a domboldal egy jó lesiklásra… Igen, de szánkó sehol! Én kémlelem a tájat, amikor egy gazdátlan „csikót” fedezek föl a domb közelében. „Gyerekek, odanézzetek! Ott van egy gazdátlan szánkó!” Tekingetünk jobbra-balra, de sehol egy emberi lény. Vajon hol van a gazdája?

„Én úgy gondolom, nyugodtan igénybe vehetjük a szánkót, és ha előkerül a gazdája, épen-szépen visszaadjuk neki, de ezt az alkalmat nem szabad elmulasztani!”

És már el is kötöm a gazdátlan jószágot, és Katival, aki kocsit is vezet, máris felpattanunk, és hangosan kacarászunk a gyönyörűségtől, meg a csak általunk ismert boldogságtól, hogy Mennyei Atyánk ismét telefonközelben volt, amikor hívtuk…

Vagy az állatkert meglátogatása…

A csoport vezetője látogatást tervez a közeli városka állatkertjébe. Igen ám, de 10 forint a belépődíj. Olyan lyukas zsebű flótások ők négyen, hogy nem mindenre futja nekik a keretből. Úgy határozunk, hogy nem tartunk a csoporttal. Majd mi négyen…

Elérkezünk a hely közelébe. Gondosan kikémleljük a terepet, remélve, hogy a jó portás éppen megérdemelt pihenését tölti, és éppen szunyókál. Igen, tízórai helyett azt is be lehet iktatni! Energiatakarékosság, és nem hizlal úgy, mint egy jó vajas, felvágottal töltött zsömle…

Előbb azonban jól kieresztjük jókedvünk zsilipjeit, aztán egyenként csöndesen belopakodunk, miközben odasandítunk a porta éber őrére, aki jóízűen szunyókál! Heuréka! Mihelyt hallótávolságon túl vagyunk, nekidőlünk egy fának, és hangosan hahotázunk az izgalom hatására, és hát sikerélménynek is vesszük.

Az első helyiségbe lépve egy gyönyörű Gorilla-példány, Darwin nemes őse néz szembe velünk, pofázmányán nem titkolt megrökönyödéssel, mert ez a négy „ivadék” (mármint Darwin gondolatában) ugyancsak finoman kacarászgat, ám azt nem tudhatja, hogy nem őrajta, csak van még a „luftballonban”, és azt eresztik szélnek.

Van még néhány aranyos epizód, de nem érnék a végére, így csak az esti esetet írom le, mert az az egésznek a betetőzése.

Mindannyian vacsorázunk, a csapat többi tagja is. Jó az étvágy a hosszú túra után. Jó a kedélyünk is, főképpen a humoros epizódok felidézése szolgál bors gyanánt az ételek ízesítésére.

„Elvtársak! – szólal meg hirtelen a csopvezető -, akik ma részt vettek az állatkert megtekintésében, vacsora után visszakapják a befizetett 10 forintot; tudniillik valami évforduló kapcsán ingyenes volt a belépés!”

Bumm! A távoli asztalnál ülő négy „alak” hirtelen, mintegy vezényszóra a tányérja fölé borul, és reszkető nevetés rázza a vállukat, és azt hinné az ember, hogy zokognak, mert folynak a könnyeik… Nem is bírják tovább, felpattannak, és a szobájukban tör ki belőlük a hangos hahota. Visszaidézik izgalmaikat, lelkifurdalásukat, ami szintén jelen volt a tett „hidegvérrel” végrehajtandó megfontolásakor, és csak nem akar szűnni a jókedv. Annyira jót tesz mindegyüknek a felszabadult nevetés, hogy a házaspár, akinek azért volt egy kis előítélete a két kolléganővel szemben, most azt kívánja, bár máskor is együtt mehetnének üdülni…

És én éjjelente „fizetem” a váltságdíjat, mert alvás, az itt sincs. Ám aki engem lát, azt hihetné, hogy a legragyogóbb kondiban vagyok, úgy kedély, mint fizikai szempontból… 

            Idézzünk még pár epizódot a Magas-Tátrában töltött csodálatos napokról. Ha olvasod őket, azt hinnéd, meseországban jársz, annyira mesébe illő benne minden.

Don Eugenio, most két „ifjú lányt” mutatok be neked, és majd eltalálod, felismered-e őket?

Már a megérkezésüknél ott van a pecsét, ami az Ég áldott jele számukra. Igen, mert ez a két „lány” naponta gondozza, eteti-itatja az Úr kis mártírjait, és ugye a Szentírásban pont ezeket a cselekedeteket keresi a „belépőn”, hogy a jobbjára állíthassa őket. (Mt 31, 32-46). És Ő már itt a földön is ízelítőt ad ezen kedves gyermekeinek.

Tehát Don Eugenio, most két ifjú hölgyet látsz leszállni az autóbuszról. Meseszép táj, hó és valóban patyolat tiszta levegő fogadja őket. A csoport többi tagjai olyan fürgék, hogy mire ők is úton vannak, hogy birtokukba vegyenek egy szobát, utolsóknak érkeznek, és azt kell elfogadni, ami maradt…

Belépnek a kétágyas szobába, és amikor kitekintenek az ablakon, akkor fakad fel szívükből a hála, mert éppen a gyönyörű lomnici csúcsra látni onnan, és az a fehér hósipkájával a napsugár dicsfényétől övezve valami mennyei látványt nyújt. Te Deum laudamus!!!

Természetesen szánkót hoztak magukkal, mert „serdülő lányok” lévén, arról nem szabad lemondani… És olyan túrákat rendeznek még késő este is, amikor a csoport többi tagja bálozni megy, hogy megirigyelnéd őket… Ott a szálloda közelében szép, dombos, fenyves környezetben siklanak a fák között, vagy ha lepottyannak, akkora kacagás követi, amit, szerencsére, csak az estében a közelben elillanó őzek hallanak, meg ott a közelben megbúvó kis kápolna áldott Lakója.

Jelzés értékű, hogy bárhová mennek, azzal a belső radarjukkal mindig ráéreznek az Ő közelségére, és a „találkák” nem maradnak el. Hányszor a hihetőség határát súrolja egy-egy pontos érkezésük körülménye, részletei, de mindig odaérnek a misére. Ha kell, akkor vár az áldott Jézus, mert oly nagyon vágyik az egyszerű pásztorlelkek közelségére…

            Itt, Lomnic közelében van a kis kápolna, ahová esténként zarándokolnak el egy-egy látogatásra, ami főképp az egyikük lelkét tölti el akkora örömmel és békével, de hétközben itt nincs mise. Sebaj! Van két lábuk, és a hópaplannal borított tájon, az utánozhatatlanul kék ég és az aranyló napsugár cirógatása közben (a szánkót nem otthon feledve!) elindulnak a Kedves keresésére, és Ő hagyja magát megtalálni…

„Véletlenül” éppen a délutáni mise kezdete előtt érkeznek egy mesebeli hegyi kápolnához, amelyet magas, hófödte fenyők állnak körül, mint valami csöndes, békés díszőrség. Ó, mekkora az örömük! Aztán, mise végeztével, szívükben az áldott Jézussal egy jó szánkótúra következik ismeretlen, de szánkózásra nagyon alkalmas terepen.

Egy alkalommal beljebb merészkednek az erdőbe, és jókora utat tesznek meg fölfelé, hogy majd így hosszabb szakaszon tudjanak lesiklani, gyermeki szívvel élvezni annak gyönyörűségét…

Na, a távolság elég nagy immár, a megtett út jó hosszú: akkor hát föl a Pejkóra, és siklás lefelé! Ugye, sejted már, Fratello, ki ez a két „bakfis”?

Elindulnak, repülnek, mint a madár! Ám Kati, aki tapasztalt sofőr, jónak látja időben manővert változtatni, mert olyan veszedelmesen felgyorsult a vágta, hogy rosszul is végződhetne.

„Elena! – kiáltja ekkor ­-, kapaszkodj, és ne félj!” És határozott mozdulattal jobbra irányítja a szánkót, és hogy valamelyik szép szál fenyő ne essék „áldozatul” bátor irányvételüknek, még billent egy kicsit a szánkón, és így mindketten, még időben úgy terülnek el a szép hómezőn, akár a Nagyalföld, vagy ha úgy tetszik egy földhöz vágott jó szelet zsíroskenyér… A jókora barnamedve, aki nemrég portyázhatott a tájon, nyomdokai erre utalnak, ha éppen akkor halad el arra, bizony a fejét csóválná, mert két jókora „bocs” próbálkozik a feltápászkodással, csak az valamiképpen nem akar sikerülni a harsogó hahota közepette…

Hát ilyen kalandok üdítik a két kedves kalandor szívét és lelkét.

Másik epizód. Igaz, hogy minden hóval fedett, de olyan mesés lenne látni egy igazi hóesést! Ó, mesebeli tündér! A mesékben minden lehetséges… De ilyen komolyabb műveleteket inkább az áldott Teremtő visz végbe…

A lányok éppen kis böjti ebédjüket fogyasztják a Csorba-tó közelében, fotel gyanánt a szánkó szolgál, amikor – a meteorológia törvényeinek ellentmondó körülmények között hullani kezd a hó… Csendes örömmel élvezik, és küldözgetik hálafohászaikat a jóságban mindig felülmúlhatatlan Mennyei Atya felé.

Ismét egy másik. A következő év áprilisának vége felé ismét töltenek egy kis időt a csodás Tátrában. A Csorba-tó környékén portyáznak, szánkóznak az ott még vastagon elterülő hó-szőnyegen, ám a városkában, ahol megszálltak, már igazi tavasz van.

Sajnos, e világ legszebb örömei is mulandók, és erről keményen meggyőzi őket a lejárt szabadság végső szakasza, tudniillik el kell hagyniuk a meseszép vidéket, és ki tudja, lesz-e még alkalmuk visszatérni?… Megkísérti őket a vágy: utoljára szemlélni még egy mesés havazást. Utópia, az biztos, de…

Ragyogó napsütésben tesznek még egy bevásárló körutat. Amint kilépnek az egyik üzletből, azt látják, hogy nagyobb felhőpárnák, olyan mosatlan színűek libegnek tova az azúrkék égen. A napsugár kacéran süt le a két lányra, akik még a kabátjukat is kigombolják, annyira igazán tavaszi az idő! Aztán megtekintenek egy másik üzletet, egy harmadikat, s amint kilépnek, hideg szél fogadja őket, és a felhő-párnák szorosabban összeálltak, s mintha némelyik kilyukadt volna: hópihék hulldogálnak belőle! Kissé hitetlenül fogadják őket, mert egy becsületes, tekintetre méltó havazáshoz azért ennél többre van szükség…

Elindulnak szállásuk felé, s a hópihék egyre sűrűbben hulldogálnak alá a magasból. Mire szállásukra érnek, már eltakarják a napot is, és amikor felérnek az ötödik emeletre, kitekintenek: Ámulva látják, hogy a szemközti ház teteje már hófehér, és oly sűrűn esik, szakad a hó, és akkora pelyhek, amiről csak gyermekek álmodhatnak, de ami ilyen mesésen tapintható valósággá alakul…

Meghatottan készülődnek, mert ezt legmerészebb álmaikban sem hitték volna, hogy megeshet velük! Tíz perc alatt akkora hóréteg borítja a tetőket, és a talajt, hogy ha felhőszakadás formájában esőként hull alá, bizony súlyos fennakadások, problémák adódtak volna…

Megpakolják a hűséges kis szánkót, és így gyalogosan indulnak a pályaudvarra, miközben szakad a hó, de annyira, hogy egymást is alig látják. Mire megérkeznek, két mozgó hóember látszatát keltik, annyira belepte őket a hó. Vidáman prüszkölve vetik le magukról az áldott hermelinpalástot, és hálával telt szívvel foglalják el helyüket a járművön.

Hamarosan indul a jármű, és rajta két hálás és boldog ember csak fel-felujjong menetközben, mert egészen az Alacsony-Tátra határáig akkora hó esett, ami faágon, kórón és fűszálon oly puhán, vattaszerűen megtapad, miképp azt karácsonyi képeslapokon látni, de a valóságban nagyon ritkán. Még ág sem rezdül, hogy le ne hulljon a csodálatos hermelinpalást, és így végig gyönyörködtesse bakfislelkű lányainkat.

Oldal: ISMÉT MAGYAR FÖLDÖN 3,4
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat