KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

VIII. fejezet

A harcok elmúltával maga édesapám kísér vissza a fővárosba, hogy szegény kis nővéremnek is vigyünk egy kis hazait. Nővérem ekkor még semmit sem sejt, pedig ha tudta volna, mit rejt szeretett hugijának a lénye, talán el sem bírná viselni egyelőre… Annyira összetartoztunk lelkileg, és úgy megértettük egymást, hogy néha még egymás gondolatát is kitaláltuk.

Még a nyáron történt, hogy egy idősebb barátnőt látogattam meg, aki kis tálcán kartonlapokra gépelt aranymondásokat tett elém. Egyet húztam közülük, amelyen ez állt: «Idegenbe, messzire kell mennem; erősnek, férfinek kell lennem!»

Én már ekkor megsejtettem valamit, ám csak akkor lebbentem föl róla kissé a fátyolt, amikor egy alkalommal, nővéremnél tanulgatva, így szól hozzám: «De belemerültél a nyelvtanulásba, Lusikám! Csak nem érzed, hogy közeleg az idő?!…» Én felnézek a könyvből, és messze néző tekintettel ennyit mondok: „«Bizony, lehet, hogy még ebben az évben…idegenbe, messzire kell mennem; erősnek, férfinek kell lennem!» – fejezem be a választ. Nővérem meglepődve hallgatja, majd csendesen bemegy a házba. A kiejtett szavak mély benyomást tettek rá, és még évek múlva is visszaemlékezett rájuk.

Egyelőre a viszontlátás öröme jár át bennünket, és édesapa jelenléte is feledteti a borzasztó napok emlékét. Nekem azonban búcsút kell vennem, és indulnom a munkahelyem felé, ahol örömmel fogadnak vissza a hosszú távollét dacára: ugyanis több kolléganő dezertált már. Ó, ha sejtenék, hogy nálam is csak napok, esetleg pár hét kérdése a megvalósulás…

Munkába állok. Egy elhagyott kisded vergődik éppen az én osztályomon, súlyos láztól gyötörten. Úgy látom, nem fogja túlélni, ezért szép csendesen megkeresztelem, ahogy a lelkiatyám kioktatott. A doktornő éppen odasiet, és megsúgom neki, mit művelek a kicsivel, mert tudom, hogy vallásos orvos. Az meglepődik, és könnyes meghatva asszisztál a haldokló kicsi mellett, aki valóban átszenderül az örökkévalóságba.

Telnek a munkás napok, míg végre kis szabadidő is adódik, és elhatározom, hogy felkeresem lelki barátnőmet, hogy megbeszéljük a lehetséges elmenetel idejét és módját. December hetedikét jelez a naptár, holnap, nyolcadikán lesz a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe, amely ünnep számomra is annyira kedves.

Nagy örömre hangol mindkettőnket a találkozás, és hosszan elbeszélgetünk, sőt még éjszakára is ott maradok, hogy másnap együtt látogassunk el a Nővérekhez. Tanácsra van szükség, de főképpen imára a nagy, és könnyűnek semmiképpen nem ígérkező tervünk megvalósításához.

Az ünnephez méltón reggelre fehérbe öltözött a város: könnyű hópaplan borítja a szürke aszfaltot és a háztetőket. Olyan könnyű a szívünk, mintha valami csodálatos kalandra készülődnénk!

A Nővérek vezetője örömmel hallgat meg bennünket, és bátorít elhatározásunk végrehajtásában. Néhány jó tanács után áldását adja ránk, és mi sajgó szívvel indulunk útnak: az első búcsúzás megsebezte szívünket.

Onnan nővéremhez megyünk, aki mit sem sejtve fogad bennünket. Ám az idő annyira rövid; el kell mondanunk jövetelünk okát. A drága testvér majdnem kővé mered a hír hallatán, de még teljesen fel sem fogja a közölt valóságot, máris búcsúznunk kell. Forrón, hosszan átölelem a drága testvért, aki sápadtan viszonozza ölelésemet. A kapuig kísérnek férjével és a karján ülő kicsivel, és annyira hatnak ránk, hogy megígérjük nekik, nem indulunk azonnal, csak miután a szüleinkkel is megbeszéltük a dolgot. Tudniillik a határ átlépése annyira megnehezült és veszélyessé vált ekkorra, hogy az életével játszik, aki még megkísérel átmenni… Ezt a sógor dörgi a fülünkbe, mert katonatiszt lévén, van egy kis helyismerete…

Még egy pillantás az ott állókra, de a szívem meghasadni készül, amikor zokogó nővéremet látom… Majd elindulunk, és az utcasarkon még visszatekintek, és utána a szívem szinte darabokra törten omlik össze; úgy érzem, belehalok az elválásba. De nem kevésbé érzik ezt azok, akiket éppen hogy elhagytam…

Most rám vár a feladat, hogy kipuhatoljam a lehetőségeket, mivel az én falum elég közel van a nyugati határhoz. Elköszönünk tehát egymástól a barátnővel, és megegyezünk, hogy ő csak akkor indul útnak mifelénk, ha megkapja a táviratot, amiben csak számunkra érthető módon lesz benne a híradás.

Belépek a kórház kapuján. Ekkor érzem csak igazán, mennyire egyedül maradtam nehéz problémámmal… De fel a fejjel, Lusi! ­- mondom magamnak: bátraké a győzelem! És Isten is a bátor, bízó lelkű embert szereti, aki Őbenne bízik, és nem lankad a küzdelem idején. Előre hát!

Minden külső jel nélkül szedem össze a szükséges holmikat, s mivel van pár szabad napom, így feltűnés nélkül távozom a kórházból. Csupán egy bizalmas barátnőmnek árulom el, mi a tervem, de róla biztosan tudom, hogy titoktartó. Tőle is könnyes szeretettel veszek búcsút, és elindulok a havas, decemberi reggelen: érzem, hogy a kis „gyökerek”, melyek eddig létfontosságúnak tűntek számomra, egyik pillanatról a másikra szakadoznak, és ha vér serken is a nyomán, nem állhatok meg, hogy ápolgassam őket…

                                               IX. fejezet

Most valamivel könnyebben megy az utazás, a veszély is kevesebb.

Váratlanul érkezem, de édesanya tudja már az okát Olyan keveset beszélgetünk a vacsora alatt, mintha éreznék, hogy valamit rejteget az este.

Lepihenünk, de nekem nem jön álom a szememre, mert édesanya megígérte, hogy ő fogja megbeszélni édesapával a dolgot. S valóban. Csendes beszélgetésük áthallatszik a másik szobából. Ők sem alszanak egész reggelig. Úgy sajnálom őket. Miattam virrasztanak, de az áldozatot közösen hozzuk meg.

Reggel sápadtan kelünk mindhárman. Édesapa, mihelyt elvégezte a reggeli munkát, máris felkeresi kislányát, akit kivételes módon szeret. Arcán gyengédséggel vegyes szomorúság ömlik el, mikor leül velem szemben, s közli velem, hogy édesanya mindent elmondott neki.

 «Tudod, gyermekem, mindig az volt a vágyam, hogy férjhez mész, itt maradsz a faluban, és te leszel majd a gondviselőnk, ha megöregszünk édesanyáddal…»

A szívem összeszorul, de bátran felelem:

«Édesapám, nem létezik az a legény, akiért én megváltoztatnám elhatározásomat!

 Érzem, biztos vagyok benne, hogy Isten nem a házasságra hív engem!»

            Édesapám tesz még egy gyenge ellenvetést, de én tudom már, hogy Istené a győzelem!

             «Hát akkor áldjon meg az Isten, kisleányom!» – feleli a drága. «Én sem akarok ellenkezni szent akaratával. Ha hív, akkor menj hát: mi ketten nem akadályozzuk meg!»

            Majd könnyes szemekkel hajol hozzám, és gyöngéden megölel. Én is könnyesen viszonzom jóságát, és hálásan köszönöm meg neki, hogy nem nehezíti meg az elválás perceit.

             «Kislányom! – szólal meg újra ­- a legszívesebben én kísérnélek el benneteket egészen Itáliába, mert l918-ban én már jártam ott katonaként, és így kissé ismerős nekem.» Annyira készséges, hogy nekem kell őt lebeszélnem, mert az nem lehet, hogy velünk együtt tegye ki magát az életveszélynek. Úgy gondolom, ha mi vállaljuk, akkor a halállal is szembe kell néznünk, mert az út során immár minden várható…

            Hosszú, vajúdó napok következnek, mert több helyről kell információkat gyűjteni, hogy hol, merre tanácsos megpróbálni az átkelést. Végre együtt összképet alkothatunk a lehetőségekről. Édesapa szerint a közeli faluban kell megkísérelni, ahol egy távoli rokonunk is lakik, és onnan a határ sincs már messze.

            Rendben van! És másnap már postázom is a táviratot abban a reményben, hogy az megérkezik majd a címzetthez.

            Izgalmas, imádságos napok következnek, telve várakozással, kétség és remény közt hánykolódva, mint a hullámzó folyó szeszélyeinek kitett csónak. A szívem minden ajtónyitásra összerezzen, ahogy telnek a napok, ám a várva várt barátnő csak nem toppan be. Édesanya megduplázza az imákat, én meg jónak látom feladni a második táviratot. Lelkemben még kételyek is támadnak, hátha Isten mégsem hív engem, azért nem akar sikerülni a terv…

            Ó, Don Eugenio, de megkínozzák az embert az ilyen kételyek! Még annyira rosszul ismeri az ember a Mennyei Atyát; hitünk még annyira gyenge lábakon áll. Pedig a hit próbája várni tudás, a reménytelenségben is remélni, és mélységes alázattal remélni… Mert méltók sosem leszünk ekkora kegyelemre!…

            Keserves lassúsággal vánszorognak a napok, sőt két hét is egymás után… Istenem, minden meghiúsulhat, mert emberi számítás szerint alig van már esély az átjutásra…

            Egy alkonyi órán kopognak az ajtón. Szívem nagyot dobban, mert érzem, hogy a várt bajtárs érkezett meg. Ott az ajtóban egymás nyakába borulunk, és az én szemeimből elerednek a könnyek:

            «Megyünk! Most már tudom, hogy mennünk kell!» – kiáltom.

            Majd bevezetem a vendéget, és bemutatom a szüleimnek, aztán helyet foglalunk a meleg szobában, és száz kérdés és felelet pergőtüzében megtudjuk az utazás és a késedelem körülményeit. Úgy történt, ahogy sejtettük:

            Az első távirat meg sem érkezett. Azután Ica anyukája megbetegedett súlyos tüdőgyulladással, és őt kellett ápolnia, mivel egyetlen gyermeke szüleinek. Számára is úgy tűnt, hogy odavan minden remény, mert a disszidálás körülményei is egyre veszélyesebbé váltak. Benne is csak az ima tartotta a lelket, meg a Szűzanyába vetett bizalom. Azután anyukája kezdett felépülni, már szépen fenn járt, és az étvágya is megjött, amikor egészen váratlanul megérkezett a távirat.

            Napok kellettek hozzá, hogy a szülők el tudják fogadni leányuk elhatározását. Szerencsére, apukája besegített neki, megígérve, hogy ő mindenben helyettesíteni fogja, csak engedjék útjára lányukat, ha ő meg van győződve hivatása valódiságáról. Hát ez volt a harmadik ok, amiért még késlekedett. A vasútállomáson meg a szovjet katonák akadékoskodtak az igazoltatásnál, de végül a távirat szövege meggyőzte őket, és útnak engedték.

            Ica még izgalmas részletekkel szolgál az utazását illetően, aztán mi ketten, édesapával ismertetjük a helyzetjelentést, és úgy határozunk, hogy a vendégnek előbb ki kell magát pihennie, és csak azt követően indulhatunk.

            Kétnapi csendes készülődés után, miközben édesanya elkészítette az úti tarisznyát a két világjárónak, elérkezik a búcsúzás reggele.

            A lovak már felszerszámozva prüszkölnek a téli zúzmarás udvaron. Édesanya karjai szorosan fonódnak körém, de erős lélekkel válunk el egymástól. A hugi is ott áll könnyes szemmel, majd kis öcsém pattan ki a szobából, ahol könnyeit elrejtve tartózkodott.

             «Lusi! – kiáltja. Sem az első, sem a második próbálkozástok nem fog sikerülni, de a harmadik, igen!»

            Felkapom a fejem, hogy mit is csacsog az a gyerek, de nem tulajdonítok neki nagyobb jelentőséget. Gyerekszáj ­-, gondolom. Majd megölelem a kis prófétát.

            Igen, akkor nem vettük komolyan, pedig nem a gyermek szólt, hanem általa az Isten, hogy majd a próbák jöttén el ne veszítsük reményünket… És ez be is igazolódott.

            Fellépünk a kocsira. Édesanya még betakargat és megáld bennünket, aztán édesapa is felszáll, és indulásra készteti a lovakat. Még egy pillantás a kanyarból… majd a templom drága valósága köti le figyelmemet, és forró imában kérem Jézust, hogy erősítse meg szeretteimet az áldozat elfogadásában és elviselésében. Aztán mindent megköszönök a drága Jelenlevőnek, és fájó szívvel veszek búcsút a falutól, ám ezt teljes titokban teszem, könnyek nélkül, mert senkinek se szabad tudnia, hová is tart az a lovaskocsi a rajta ülőkkel együtt…

Édesapa szótlanul ül mellettünk: arca sápadt és szomorú. Mi meg azt beszéljük meg, mi célból érkeztünk a faluba, ha netán valami váratlan történne, hogy elfogadható alibivel rendelkezzünk. Tehát karácsonyi szünidőre érkeztünk: íme a könyvek! (Azok tényleg ott is vannak a táskában: olasz szótár és egyéb). Második: az autóbusz lerobbant az állomásnál, így kénytelenek voltunk a néninél megszállni, mivel későre járt, és majd holnap megyünk tovább…

„Hó, Kacér! Hó, Szellő!” – hangzik édesapa hangja, és észre sem vettük, máris kanyarodunk befelé a rokonék kapuján.

A néni meglepődve fogad bennünket, de amikor megtudja jövetelünk okát, barátságosan tessékel minket befelé. Édesapa még könnyesen megölel, és hogy érzelmeit elrejtse, már fel is száll a kocsira és indul hazafelé… A szívem megszakadni készül, de arra most nincs idő, hogy átadjam magamat az érzelmeknek, mert minden olyan könyörtelen sietséggel történik, és az érzelmek ha nem törhetnek maguknak utat legalább könnyek formájában, az valami kegyetlen dolog!…«Erősnek, férfinek kell lennem!» jut eszembe az idézet. És belépek a házba.

Egy kis ideig elbeszélgetünk, majd a néni vacsorával kínál meg minket. Éppen aludni készülünk, hogy hajnalban megkíséreljük az átjutást, amikor két tányérsapkás katona képe villan fel a nyíló ajtóban, s a következő pillanatban már benn is vannak a lakásban. Látom Ica riadt arcát, de úgy teszek, mintha amazokat észre se venném. Intek neki, hogy majd én beszélek velük.

Megfordulok, és szembetalálom magam a „Jó estét” kívánó fiúkkal, akik közelebb lépnek. A néni is nyugalmat színlel, és megkérdezi, mi járatban vannak? Azok közlik, hogy disszidensek után kutatnak a faluban, és megtudták, hogy itt is rejtőzködik két személy.

 „Ugyan kérem! – méltatlankodik a néni, - hát nem látják, hogy diáklányok, akik a karácsonyi szünetre jöttek?!”

Én is bizonyítom, és elmondom az alibi szövegét, de a két legény hajthatatlan. Parancs! Minden gyanús személyt el kell fogniuk, és kihallgatásra beszállítani az őrsre, és ha ott kiderül, hogy valóban feddhetetlenek, akkor ők szabadon engedik őket.

Nincs mit tenni! A «gyanús személyek» összeszedik kis motyójukat, és elbúcsúznak a nénitől, majd követik a katonákat. A hideg éjszakában teherautóra ültetnek bennünket, és két fegyveres katona őrizete mellett várakozunk, míg a másik kettő elmegy a többi dezertőr felkutatására.

Benső sugallatra mi kihasználjuk ezt az alkalmas időt, hogy ismét megbeszéljük, milyen válaszokat adjunk a kihallgatáskor, nehogy egymásnak ellent mondjunk.

Cirka két órán át fagyoskodunk a dermesztő hidegben, mire összefogdossák a szegény embereket, akik között néhány kisgyerek is van. Végre indul a jármű, és kis idő múlva a jó meleg őrsön találjuk magunkat. Nem érzünk semmi félelmet!

Icát szólítják elsőnek, majd jó tíz perc múlva én következem. Ica elhalad mellettem, és bátorítón mosolyog rám. Most én lépek a helyiségbe, és a kihallgató tiszt hellyel kínál.

 «Kisasszony, igaz, hogy egy mulatság alkalmával ismerkedtek meg?»

 «Nem ­- felelem rá ­-, hanem itt és itt és ekkor…»

A tiszt megpróbál zavarba hozni, hogy a barátnő éppen az ellenkezőt mondta, de én rendületlenül állítom, hogy nem úgy áll a dolog! Az még néhány kísérletet tesz, hogy ellentmondásra kényszerítsen, de én nem adom be a derekamat. A tiszt látja határozottságomat, majd elmosolyodik, és így szól:

 «Kislány, magának helyén van a feje! Elmehetnek!»

Én is elmosolyodok, majd örömmel érem utol a barátnőt, aki szintén mosolyog.

 «Nagyon imádkoztam érted, hogy ne tudjon összezavarni!» – súgja oda.

Aztán egy nyugodt kis helyiségbe kísérnek minket, ahol megpihenhetünk, amíg egy korai vonattal elindulhatunk… hazafelé… Nincs más megoldás, mint hazatérni, és bármilyen nehéz lesz is a viszontlátás, és az újra elválás fájdalmát elviselni, most erőre van szükségünk és biztos tanácsra, hova és merre is kíséreljük meg az átjutást.

Hajnalban a vonat bepöfög az állomásra, és megadón felszállunk rá. A célpont nincs messze, onnan meg gyalogosan vágunk neki a több kilométeres útnak, és reggel nyolc óra után már ott is állunk a szülői ház előtt. A szívünk bizony összeszorul a gondolatra, milyen hatással is lesz a két vándor érkezése a szerető lényekre…

Éppen reggeliznek, és meglepődve kapják fel a fejüket, amint két lány körvonalai rajzolódnak ki az ajtó üvege mögött. Megáll torkukon a falat, és néhány pillanatig nem jutnak szóhoz, csak amikor mi legyőzzük első meghatódásunkat, és meggyőzzük őket, hogy valóban nem kísértetet látnak, és ekkor felugranak az asztaltól. Édesapa szólal meg elsőnek:

«Ugye, elfogtak benneteket, kislányom?! Mi meg azt hittük, hogy már a határon is túl vagytok, és biztonságban…» ­- és sápadt arca elárulja, hogy egész éjjel ránk gondoltak, és álom alig jött a szemükre.

Mi sorjában elmeséljük a történteket, mialatt édesanya számunkra is készíti a meleg reggelit. Miközben reggelihez látunk, édesapa és a bátyus megkérdezik, mi a következő tervünk, netán letettünk minden próbálkozásról?…Én azonnal válaszolok:

 «Dehogy tettünk le róla! Csak hazaruccantunk, hogy megkérdezzük, jónak látjátok-e a tervünket, és csak az után indulunk útnak.»

Bezárjuk az ajtót, az ablakot befüggönyözzük, és halk hangon megindul az eszmecsere.

Nekem az a tervem, hogy a következő vonattal indulnánk abba a városba, ahol egyik nővérem él, és onnan próbálkoznánk, ha azok befogadnak bennünket. Lehet, hogy ők még ismerőseik révén segítségünkre is lehetnének. A terv elfogadhatónak bizonyul, így a két szegény vándor ismét útra készül, mialatt édesanya pótolja az úti tarisznyában esett hiányt. Ismét könnyes ölelések és aggódó, imát és áldást mormoló szavak közepette hagyjuk el a drága otthont még drágább lakóival.

Újból gyalogosan rójuk a kilométereket, mialatt az én szívem darabokra törten hever ott belül, de erősen, férfiasan menetelek sorstársam mellett. «Meglátod, harmadszorra sikerül!» – cseng vissza fülembe kisöcsém hangja. Nem, az nem lehet! Az csak gyerekszáj fecsegése, súgja valami nem mennyei hang…

 

Levél

 

Kis falumban jár a posíás,

Levelet visz jobbra-balra,

kezéből a leveleket

A leánykéz elkapkodja,

 

Mosolyt fakaszt tán az egyik,

A másik meg sírást- rívást,

Tudj ég, mégis mindennap csak

Várják a jó, öreg postást,

 

Én is lesem szívdobogva,

Az ablaknál állok-várok,

s künn az utcán szélütemre

Felzúgnak a vén platánok,

 

Elment már az öreg posíás,

Bandukolgat jobbra - balra,

És a szél egy falevelet

Kergetett az ablakomra.

 

Feltépem az ablak szárnyát

Úgy fogom el a levelet:

Boldog vagyok, mert ővele

Szerelmem: az Ősz üzenget!

Oldal: KENESEY ELENA 8
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat