ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 12,13,14

XII. fejezet

Damaszkuszban, az olasz kórház mögött áll a nővéreknek egy nagy leányiskolája. Ott kis óvodát is működtetnek, de egészen egyedi módon. A városban több diplomata család van, különböző országok nagykövetei stb. Úgy látják jónak, hogy az olasz nővérekhez írassák be gyermekeiket, mert ott több nyelven is értenek, na, meg az oktatás sem akármilyen…

Gondolhatod, Don Eugenio, milyen szorongva vettem tudomásul, hogy erre éppen engem választanak, holott nincs óvónői képesítésem, csak amatőr módon „evezek” a vizeken… Tizennégy kisgyermek, aki különböző nyelveken ért: arab, olasz, francia, portugál, és néha angolul beszélő is akad köztük… Ne szorongj, Szoréna, bátorítom magam, mert a Szentlélek még ma is működik ám! Ha szócsövének választott, akkor ma is végbeviszi az első pünkösd csodáját!

És valóban végbeviszi! Azt kell tapasztalnom, hogy a három nyelvvel, amelyet eléggé elsajátítottam ­- az olaszt anyanyelvi szinten, az arabot és a franciát is töröm annyira, hogy gyermek szinten azzal is boldogulok ­-, megbirkózom az akadályokkal. És nem is adódnak problémák, sőt ha úgy hozza a helyzet, szinte magam sem tudom, hogyan, de megtalálom a megfelelő „igét”, és szépen mennek a dolgok.

Íme a felállás: öt olasz, három francia testvérke, majd később a színre lép még a három évét be nem töltött Fabienne, aki cumis üveggel vonul be naponta, és nem kis gondot okoz az óvónőnek. Majd jön a kis Riri, egy négyéves kisfiú: arab születésű szülei azt akarják, hogy franciául pötyögjön, és ezt a nyelvet hallja naponta. Aztán három arabul értő kisgyerek, egy portugál, majd három Indiából származó, akik angolul értenek, de ők nem sokáig maradnak, lelkem nagy megkönnyebbülésére…

Az olasz nyelv áll az első helyen, majd a francia és utána az arab. Mindhármat naponta kell alkalmazni az első időben, míg a hallatlanul intelligens kis gyerekek el nem jutnak odáig, hogy már jól megértik az olasz nyelvet is, főképpen a három francia testvérke: Hélene, Michel és Giorgie. Az arabok is könnyen tanulnak más nyelveket, így pár hónap elteltével könnyebb az óvónő dolga, mert csak az ismeretlenebb fogalmakat kell az illető nyelvre lefordítani, ha kis előadásait megtartja. Angyalian bájos epizódok adódnak, melyekből idézni kell néhányat, annyira hamvasak, szívderítők.

Az óra imával kezdődik, majd rövid beszélgetés a hit dolgairól: a Mennyei Atya, az égi Haza, a Szűzanya, epizódok Jézus életéből, amit kellő mimikával és gesztusokkal adok elő a gyermekek nagy örömére.

Egyik reggel a „Vihar a Genezáreti tavon” epizódot illusztrálom, s azt veszem észre, hogy az egész kis csapat velem „hullámzik” a háborgó tavon, miközben „rettenetes erővel” fúj a szél, tombol a vihar, ahogy azt tőlem látják… Vigyáznom kell, hogy megőrizzem előadói „méltóságomat” ennyi báj láttán.

Más és több alkalommal beszélek az égi Hazáról, ami olyan mély benyomást gyakorol ártatlan kis lelkükre, hogy komolyan készülnek az „utazásra”.

Egy reggel belépek a kis terembe, ahol már együtt vannak néhányan, és Annamari meg Lucsia viszik a hangot. Olasz mindkettő.

 „Kicsikéim, miről beszélgettek?” kérdezem tőlük.

„Hát a mennyei Hazáról!” felelik nagy egyszerűséggel. „Arra gondoltunk, hogy el kellene menni, de nem szóltunk a szüleinknek… Meg azt is meg akartuk kérdezni, hogy tévét vigyünk-e magunkkal, mert lehet, hogy azt ott nem találunk.” A két indítványozó nagycsoportos korú, bár itt mindenki egy csoportot alkot.

„És arra nem is gondoltatok, hogy engem meg itt hagytok?”

„Hát, majd te is jöttél volna utánunk!” – feleli Lucsia nagy természetesen. Aztán belenyugszanak, hogy ezt mégis illene megbeszélni a szülőkkel.

Másik alkalommal meg a Mennyei Atya jóságáról beszélgetünk. Én gyakran röppentek el egy-egy fohászt, hogy hangosan megköszönjem az égi Atya valamely jótéteményét, például a kis ablakon beragyogó napsugarat és hasonló jókat.

Paoló, egy négyéves olasz­-arab ötvözet, aki a rajongásig szereti óvónőjét, így kiált fel egy napfényes reggelen:

 „Mennyei Atya, köszönjük a napsugarat!” és ragyogó kis arcát mosoly önti el.

Éppen valami kézimunkán dolgoznak, amikor Michel, a szintén négyéves francia kisfiú valamit mond Paolónak. Természetesen, franciául szólal meg, amit Paoló még nem ért, ezért méltatlanul néz rá, majd az óvónőre:

„Óvónéni, hallod, milyen csúnyákat mond a Michel?!”…

„Nem, Palikám, csak francia nyelven kér tőled valamit, hogy add oda neki.”

                                                                       +

Sáros csizmáival betoppan az ősz. A kis csapat nagy része éppen hiányzik, mert kissé betegeskednek. Csak öten vannak mindössze.

A tornateremben tartózkodunk, ki-ki a saját kedvtelését űzve. Paoló éppen viharosan száguld triciklijén, majd hirtelen leblokkol mellettem, aki mosolyogva felügyelem mozdulataikat.

„Figyelj csak, óvónéni! Miért nem játszunk el egy jelenetet az Úr Jézus életéből?” Tudniillik már jó néhányat ismernek, és élőben előadták.

„Igazad van, Paoló! De olyan kevesen vagytok… Melyiket gondolod?”

„Hát a Szentcsaládot, amikor Egyiptomba menekül!” És már osztja is a szerepeket. „Én leszek József, Heléne a Szűzanya, Michel pedig a Jézuska, Klaudia meg lesz az angyal.” Aztán a falon függő képre néz, ahol a Mennyei Atya ül égi trónusán, és Jézus és más égi lények láthatók. Most végignéz rajtam, majd így szól: „Te meg a Jóisten leszel, mert te vagy a legnagyobb!”

És megtörtént a szereposztás. Igyekszem elfojtani feltörő nevetésem, mert valami tündérmesébe illő az egész! Egy négyéves kis tökmag hallatlan határozottan rögtönzi a gyermeki fantázia hirtelen támadt ötleteit…

Hát én gyorsan toborozom a szereplőket. A három francia testvérke közül Heléne a legnagyobb. Jól megérti már, ha én olaszul beszélek, így segít nekem a szereposztásban.

            A Szentcsalád egy közeli padon foglal helyet, és szundikálni kezd. Klaudia, az angyal a tornaterem egyik távoli sarkába vonul, és várja az Úr parancsát, aki a zongoraszék magaslatán trónol, és képzelt szakálla mögé igyekszik rejteni „atyai” mosolyát… Éppen szólítani készül a várakozó angyalt, ám az megelőzi egy pillanattal, és hirtelen trónusánál terem. Ott felágaskodik, és mosolyogva súg valamit az Úr magasztos fülébe, mire az megértőn bólint, az angyalka pedig eltűnik egy bizonyos helyiség ajtaja mögött…

A mozgásra Szent József föltekint, és megkérdezi, mi történt. Az Úr halkan közli vele az incidens okát, mire Mária is kinyitja gyönyörű szemeit, és kérdőn néz Józsefre. Az csöndesen odamutat a kis ajtóra, mire Mária anyai megértéssel elmosolyodik, majd ismét álomba merülnek.

Na, végre megjelenik az angyal, és megkapja küldetését. Odaröppen az alvó Józsefhez, és tudatja vele az Úr akaratát. József engedelmesen fölkel, közli Máriával a tények állását, ő meg felébreszti a Kisdedet, és készülődnek a nagy útra.

József megragadja a triciklit, az tölti be ugyanis a csacsi szerepét, és határozottan nyeregbe száll. Mária és a Kisded bizonytalanok, hogy ők miképpen kapnak ott helyet. Az Úr ekkor kénytelen beavatkozni.

„Paoló, nem gondolod, hogy te férfi vagy, és Máriának kellene azt a helyet átadnod? Ő nem gyalogolhat akkora teherrel!”

„Figyelj csak, Jóisten! Én se megyek gyalog, hiszen te mondtad, mennyire hosszú volt az út Egyiptomig!” És kis arca komoly méltatlankodásról árulkodik. Még egy kis rábeszélés következik, majd végre indul a menekülők csoportja a messzi Egyiptom felé.

 Végre megérkeznek, és berendezkednek a hevenyészett otthonban. Mária dajkálja Jézuskáját, József meg űzi megszokott mesterségét. Alig ötpercnyi ottlét után odakiált az Úrnak: „Hallod, Jóisten, én már meguntam! Sono stufo! ­- mondja olaszul. Hadd térjünk már vissza!”

És az Úr nem akarja kis szolgája türelmét nagy próbának alávetni, így jóindulatúan megadja a visszatérés engedélyét: Heródest kénytelen idő előtt elhívni a földi terekről, nehogy kárt tegyen Szent Fia életében…

Hát ilyen édes-bájos epizódok tarkítják a mindennapokat.

Múlnak a hónapok, amikor az egyik bennszülött nővértárs nagynénje megkéri a főnöknőt, hadd hozná kis unokáit ebbe az óvodába. Igaz, hogy az egyik még nem töltötte be a harmadik életévét (!), a másik is éppen most töltötte be, de hát úgy szeretné, ha ebbe a nem mindennapi óvodába mielőbb bejuthatnának. Itt még idegen nyelvet is elsajátíthatnak…

A főnöknő természetesen belegyezik, és csak a tényeket adja tudtomra, aki majdnem kővé meredek… Van fogalmuk egyáltalán, micsoda megterhelés egy ilyen ömlesztett kis csapattal foglalkozni?!… Szinte bölcsődés korú némelyik, a többi meg az ősszel már iskolába fog menni… Meg a nyelvi nehézségek…meg, meg… De nem emelem fel a szavam, hiszen nem a saját akaratom kell tennem, így  biztos vagyok benne, hogy az Ég majd beavatkozik kellő időben.

Reggel van. Két nagyon szép kisgyereket enged be a portásnővér, akiket nagymamájuk vezet kézen fogva. Az egyik kislány, a másik ennek fiú unokatestvére. Sírnak, majd zokognak, amikor megértik, mi következik, ha a nagymama elmegy. Én ott termek, és megpróbálok a kis szívükre hatni, meg az apáca nagynéni is, de hasztalan. Ekkor mentőötletem támad: kézen fogom a két csöppséget, és bevezetem őket a templomunkba, ahol egy életnagyságú Mária-szobor áll. Eléje vezetem őket, és így beszélek:

„Ja Azra, ja Ummi! Szűzanyám! Látod ezt a két kicsit? Nem tudják, hogy ez itt a te házad, és hogy te mennyire szereted a gyermekeket.”

A kicsik még sírdogálnak, majd egyre jobban figyelnek rám, és kis arcukat a Szűzanya felé emelik, míg nagy könnycseppek gördülnek végig arcukon, majd hüppögve ugyan, de egészen odafigyelnek a szavaimra. Folytatom a Szűzanyával való beszélgetést.

„Ja, Ummi! Anyám, de ezek a kicsik nem tudják, hogy ez itt a te házad, ahol te már úgy vártad őket… De ha tovább sírnak, akkor te nagyon szomorú leszel, igaz? Azt meg ők nem akarják, hogy miattuk szomorkodj…” És a két csöppséghez fordulva így folytatom:

„Ja Azra, ja Ummna! Ó, Szűzanyánk! Nádia és Georgie megígérik neked, hogy nem sírnak többé… Igaz, kicsikéim?” És a két gyermek rábólint, majd elköszönünk a Szűzanyától, és átmegyünk az óvodába, miközben az utolsó könnycseppeket törölgetik kis kezükkel, és megadóan haladnak az óvónő mellett.

Ma kivételesen mindenki a „fedélzeten” van, még Fabienne is, akivel pedig – koránál fogva – borsos problémák vannak… Az ima után közös játék, majd kis foglalkozás. A két kicsi együtt rajzolgat egy asztalkán. Fejecskéjüket föl-fölemelik, és a távolba néznek. Látszik rajtuk, mekkora erőfeszítést kell gyakorolniuk, hogy belenyugodjanak sorsukba. Bizony, a könnyek nem sokáig késnek, de Georgie, a kisfiú az erősebb, és így biztatja hugicáját:

 „Ja, Nádia, lá ptipki! Nádia, ne sírjál! Tudod, megígértük a Szűzanyának…” de az ő könnyei is elerednek, bár nem fullad zokogásba. Pici lelkük erőt merít a Szűzanya említésére. Megható, ahogy a kisfiú letörölgeti a hugi könnyeit, miközben az ő arcán is lecsurran egy-két könnycsepp...

Az ebéd idején szépen megvannak, de akkor már nem bírják tovább: muszáj a nagymamának telefonálni, hogy jöjjön értük, mert még belebetegszenek. Hamarosan el is viszi őket a jó mama, és én abban reménykedem, hogy letesz nemes szándékáról, de másnap szegények ismét ott zokognak a portán. „Hol már ember nem segíthet, a te erőd nem törik meg!” imádkozom csöndesen, és bizony nekem is sírhatnékom van, az emberek néha annyira értetlenek, és nem használják koponyájuk szürke állományának a jobbik részét, amit pedig azért kaptak az áldott Teremtőtől, hogy igénybe vegyék…

Na, ez alkalommal a kicsik túltesznek a turbékoló vadgalambon is! És ez végre meggyőzi a drága mamát, hogy letegyen erőteljes szándékáról. Hazaviszi őket, és belenyugszik a tények állásába. Én meg aznap akkora hálával lépek a Szeplőtelen szobra elé, hogy Ő oldotta meg a dolgot, és nekem nem kellett minden észérvet fölsorakoztatni.

                                                                       +

Tudvalevő, hogy a diplomata családoknak nem megy olyan rosszul a soruk, így én szeretném belenevelni a rám bízott gyerekek lelkébe az adakozó, jótékony, lemondani tudó lelkületet. A cél érdekében kitalálok egy kedves elbeszélést, melynek segítségével megértetem velük, hogy minden szegény, rászoruló emberben maga Jézus rejtőzik, és ha nekünk minden jóra telik is, a szegénynek talán még a mindennapi kenyérre sem. És kifejtem: Mi volna, ha lemondanának egy-egy csokiról, cukorkáról, rágógumiról, üdítőről, és naponta beletennék az erre a célra kitett kosárkába.

A gyermekek nagylelkűsége nyilvánvaló. Felcsillanó szemmel fogadják a fölhívást, és még Fabienne is beszáll, pedig ő ugyancsak kicsike.

„És az első alkalommal, amikor már összegyűlt a kincsünk, odaadjuk valakinek, akit a Mennyei Atya meg akar segíteni. Jó lesz?”

Mindannyian örömmel helyeselnek, és a sok finomság szaporodik a kosárkában, várva a nagy pillanatra.

Egy alkalommal éppen ebédel a kis csapat, amikor kitekintek az ablakon és látom, hogy egy fiatal utcaseprő is ebédelget ott kinn az utcán. Megfigyelem, mit eszeget szegény? Ó, nem egy jókora kolbászt vagy sonkás szendvicset! Egy lapos, palacsintaszerű kenyér van a kezében és egy feltört gránátalma… Azt szemezgeti, eszegeti nagy alázattal, természetességgel… Erre én felkiáltok:

„Gyerekek! Itt van Jézus, és nincs mit ennie! Gyerünk, vigyük ki neki a kincseket!”

És felugrálnak, miközben megmagyarázom nekik, hogy most az utcaseprő bácsi személyében adhatják oda Jézusnak az összegyűlt finomságokat.

A kis helyiségbe szaladnak azon nyomban, és mindenki fog egy adagot, és sorba állnak. Fabienne ráismer egy régi rágójára, és gyors mozdulattal viszi pici szájához, de figyelmeztetem: „Ej, Fabienne, hát te nem akarsz semmit sem adni Jézusnak?”

A pici erre megtorpan, huncutul felkacag, és az „alig használt” rágóját gyorsan visszadobja a többi édesség közé… Most már ő szalad elsőnek, hogy vigye a rábízott dolgokat.

Mindenki boldog mosollyal áll sorba. Van, aki éppen a felnyitott üdítőjéről mond még le, mert a nagy melegben biztosan jól fog esni a szegény „Jézusnak”.

Kivonulunk az utcára, és odalépek a meglepett férfihez, aki a negyvenen még jóval innen van. Elmagyarázom neki, miért is a kedves meglepetés, amit ő ámulva hallgat, és közben a szeme könnybe lábad. Megtudom tőle, hogy öt gyermek apja, s bizony, sem ő, sem azok nem láttak még ennyi és ilyenféle finomságot…

És meghatottan veszi át a mosolygó gyermekektől a sok kincset, és azt sem tudja, hogyan hálálkodjon. Azok meg olyan boldogok, hogy madarat lehetne velük fogatni!

A jó ember még egy családi képet is előhúz szegényes tarisznyájából, és megmutatja nekik, kik fogják elfogyasztani Istennek e bőséges adományát. Aztán búcsút veszünk egymástól, míg ő hosszan néz utánunk és meghatottan.

Én meg abban reménykedem, hogy ezek a gyerekek megőrzik majd emlékezetükben a jóság és segítőkészségnek ezt a plasztikus képét, és talán az életük folyamán gyakorlattá váltják majd át.

XIII. fejezet

 

Elérkezik a nyár, az óvoda is elnéptelenedik; a fészek kis lakói más tájakra repülnek. Nem kell ám azt hinni, hogy az ember munka nélkül marad! Dehogy!

Mint minden évben, most is nyolc napot töltök a Mester lábainál, aztán kis pihenés következik, majd visszatértemkor már vár is rám az új beosztás: a szünidő alatt besegítek a kórházban, hogy a többi nővér is elnyerhesse megérdemelt pihenését.

Ebben az időszakban fordul elő, hogy a gonosz megpróbál erőfölényt szerezni fölöttem, és hol a hitemben, hol másképpen próbál megrémiszteni. Nem az első eset, hogy éppen csak körvonalaiban, de ott van a közelemben… Úgy védem magam, hogy a Turini Szent Lepel képét ott tartom mindig az éjjeliszekrényemen. Ezt magammal viszem a nyári pihenés alkalmával is, ami vidéken történik.

Egyik éjjel azt álmodom, hogy borzalmas figurájával ott áll az ágyam mellet, de a fal felől, míg a kép a másik oldalon van. Érzem rettenetes jelenlétét, de Istennek hála, ő nem engedi meg, hogy egészen az „arcába” nézzek…

„Hát ide is magaddal hoztad?!” (mármint a Képet), üvölti az arcomba, és egy mozdulattal lesöpri a szekrényről, majd elrohan, olyan robajt keltve, mintha valami megvadult bika vágtatna végig a szoba padlóján.

Erre a szörnyű robajra ébredek, és rémülten nézem, hol van a kép, ám az a helyén van! De a vágtató paták zaja még ekkor is ott hangzik a fülemben… és a szívemben, amely oly vadul kalapál a keblemben…

Jelzésértékű az eset. Megrettentem, de nem félek. Tudom, hogy nagy harc folyik kettőnk között, és ha valami nagy „hal” készül Isten hálójába kerülni szegény kis segítségemmel, akkor valami jelt ad a minden jónak ellensége. Erre én csak annyit mondok: „Ah, hát akkor jó úton vagyunk! Bejön a hal!”

                                                                       +

 

Tehát ismét kórház, de most csak az ambulancián teljesítek szolgálatot. Sok kedves epizód zajlik le azon betegekkel, akik visszajárnak időközönként, és a régebbi időkből ismernek engem.

Rettenetes, elhanyagolt sebeket kell fertőtlenítenem, gondoznom a rekkenő hőségben. Az a szegény gyomor össze-összeszorul az erőlködéstől, de sikerül legyőznöm undoromat, és a Megfeszítettre gondolok…

Egyik délelőtt egy méltóságteljes, negyven év körüli ortodox pap érkezik, aki komoly égési sérülés nyomait viseli. Sógora kíséri, akivel együtt lépnek be a kezelőbe. Szerencsére a főtisztelendő ragyogóan beszél franciául, így könnyebb vele párbeszédet kezdeményezni.

            Szeretettel fogadom, miközben hellyel kínálom, és a beteg elmondja a történetét: : Fürdés közben berobbant a gáz, és deréktól lefelé sérült a leginkább. Egy másik kórházból jönnek, ahol az állapota csak rosszabbodott, így határozták el, hogy fölkeresik az Olasz Kórházat, amelyről már annyi jót hallottak.

Felszólítom a beteget, hogy készüljön föl a kezelésre, de közben abban reménykedem, hogy segítség érkezik, mivel a segédápolót e célból küldtem el.

A szegény atya elkészült, majd fölfekszik a kezelőasztalra. A várt segítség csak nem jön, így a hozzátartozó jelenlétében hozzálátok a kényes művelethez. Amikor tudomást szerzek a sebek nagyságáról, a csöndben viselt kínokat látva így szólok:

„Mon Pére! Atyám, olyan érzést kelt bennem, mintha a mi Urunkat látnám sebekkel borítva… Szívem egy nagy vágya teljesül ebben a pillanatban, mert önben most a szenvedő Jézust kezelhetem…”

A szegény szenvedő szemei megtelnek könnyel, de a kísérője sem marad közömbös, mialatt nagy gyengéden leáztatom a rátapadt gézt a sebekről. A hosszú, kínos kezelés, fáslizás alatt, egy panasz szó sem hagyja el a pap ajkát, míg az én szívem az együttérzéstől fájdalmasan gyötrődik… Hiába igyekszem, de a könnyeimet nem tudom visszatartani, annyira megkapó a csöndes tűrés és a Megfeszítetthez való hasonlóság…

Az egyik egyágyas szobában nyer elhelyezést, és én nem is látom, csak egy röpke látogatás során, meg amikor újra ellenőrzésre jelentkezik. „Nem is tudja, hogyan hálálkodjon a gyógyulásért, de főképpen a nem mindennapi gyógymódért, melyben az első alkalommal részesült”. „És azok a szavak, amelyek a kezelést kísérték, egészen új megvilágításba helyezték papi hivatását”, mondja az atya. Majd nagy hálával búcsúzik.

            Egy napon egészen váratlanul megjelenik egy csomaggal, és átadja nekem. Kibontom, és egy értékes Jézus Szíve dombormű jelenik meg meghatott tekintetem előtt.

„Ma soeur! Kedvesnővér! Nem tudom eléggé meghálálni az ön által kapott jókat. Biztosíthatom önt arról, hogy én és több korombeli pap az Egység hívei vagyunk, amit – sajnos – nem mondhatunk el az idősebb korosztályról. Ám mi azért kérjük az Urat, hogy az annyira vágyott Egység mielőbb megvalósulhasson. Ezért kérem az ön imáit is!”

Mély örömmel hallom a pap szavait, és megértem, hogy ismét a Gondviselés eszköze voltam: egy kis láncszem a nagy egészben… És megígérem, hogy nem fogok elfeledkezni erről a nagy ügyről: „Ut unum sint!” Hogy egyek legyenek, ahogy Jézus kéri az Atyát.

            Majdnem elfelejtem megemlíteni, hogy a sekrestyési teendőket is én látom el, és templomunk plébániatemplom is egyben. Nagy öröm számomra, hogy ott lehetek Jézusom közelében.

Karácsonyra készülünk, és az éjféli misére a pápai nunciust várjuk, ő mondja a szentmisét. Mindent szépen előkészítek, mire megérkezik, és örömömre két pap is jön vele, így én nyugodtan felmehetek a kórusra, hogy az énekkarból ne hiányozzék a szükséges hang, mert elég kevesen vagyunk.

Minden készen van, megszólal a csengő, és a ragyogó fényben úszó oltárhoz vonul a három papi személy, és elkezdődik a szentmise. Úrfelmutatás táján vagyunk, amikor a csöndben kedvteléssel szemlélem a három fehérbe öltözött papot, és olyan vágy kél a szívemben: De jó volna, ha sokan lennének ezek az isteni szolgálatra hivatott lelkek!

Abban a pillanatban egy erős sugallatot hallok a lelkemmel: „Vedrai, te ne daró una legione!” „Meglátod, egy egész légiót adok neked belőlük!” És mosolygó szívvel köszönöm meg, mert Ő nem szokott üres frázisokat pufogtatni…

                              

XIV. fejezet

 

Don Eugenio, az egész szünidő alatt a kórházban teljesítettem szolgálatot, de senkinek sem árultam el, hogy mekkora erőfeszítésembe kerül, fizikailag és lelkileg egyaránt. A sok csöndben elviselt önlegyőzés miatti erőlködés kikezdte egészségemet: erősen fogyni kezdtem, és olyan gyomorfájdalmaim voltak, melyek fekély gyanúját keltették. Hőemelkedés, kínzó háti fájdalmak és az erősödő álmatlanság napirenden voltak. Minderről beszéltem én a főnöknőmmel, de éreztem, hogy a dolgok sokkal összetettebbek, mintsem pár egyszerű mondatból az megérthesse helyzetem tarthatatlanságát. Ekkor fogalmaztam meg helyzetjelentésemet az ltalános rendfőnöknőnek, aki jónak látta engem azonnal visszarendelni a rend bölcsőjébe, Rómába.

Nehéz napok következtek. Búcsúzni készültem attól a jelképes értelemben vett Getszemánitól és Golgotától, ahol olyan „testközelbe” kerültem a Mesterrel, lelkem Jegyesével… Megértettem, hogy a Kereszt királyi útjának az a része, mely az Isten tervében öröktől fogva szerepelt velem kapcsolatban, befejeződött. Most kis elvonulás következik az anyai szárnyak alatt, de egyben erőgyűjtés is a következő útszakasz megtételére.

A kórházban Mohameddel találkozom, aki zokogva veszi tudomásul lelki anyja eltávozását. És hát a többi drága beteg is elérzékenyül, én sem vagyok kevésbé meghatott… és a nővértársak, orvosok…

Kemény élet a szerzetesi élet, és mindenkor „erősnek, férfinek kell lenni”, hogy a lélek ellensége ne nyerhessen erőfölényt sohasem!

Isten veled, te drága föld! – sóhajtok fel, amikor a hatalmas gépmadár lassan felemelkedik utasaival a fedélzetén a kéklő égbolt felé. Most sem tölt el félelem. Életem minden mozzanatát Isten kezébe helyeztem, lelkem röppenne már a horizonton túlra, és boldogan, de sejtem, hogy földi pályám nem ért még véget.

                                                                       +

Rómában szerető fogadtatásra találok. Hamarosan elvégzik a szükséges orvosi vizsgálatokat, ami gyomorfekélyt állapít meg és a vakbélgyulladás nyomán kialakult súlyos összenövéseket. Diéta, pihenés és kikapcsolódás következik. A csupa szív ápolónővér minden jót elém rak, ami fizikailag erősíthet, de a béke, a csönd és a magány gyógyítanak leginkább. Csupa szemlélődés és ima az egész napom, melyben akkora szerepe van a Szentléleknek.

Ismét a naplómból idézek. 1970. november 27.

„Annyi sok gyötrelmes év és megpróbáltatás után végre az anyai fészekben. Köszönöm, Istenem! Köszönöm a sok szenvedést, amely hitemet megerősítette, lelkemet megtisztította… Micsoda öröm, amikor észreveszem, hogy én is a Te tekinteteddel, a Te mértékeddel mérlegelem a dolgokat.

Rád hagyatkozom, látszólag inerte (tétlenül), de Te tudod, hogy itt belül, ahol Te laksz, ég a kandalló, és hányan melegszenek tüzénél…

Szeretni születtem, sőt mint Te: szeretetté válni!… Ó, mennyire vágyakozom utána, hogy égjen, hogy lobogjon! Most, most kell lángba borítani a világot, most, amikor a tieid elhagyják az őrhelyet, lidércfények után futva…

Ó, Uram, életem egyedüli Kincse, hogy vigasztaljalak?!… Hogyan tegyem jóvá azt, amit ők hibáznak? Szinte haldoklik a lelkem e szörnyű súly alatt!”

Egyik versem is erről a vágyott tűzről beszél. Íme:

Én a lángoló Nap szerelmese vagyok,
Lelkének hevétől tüzesül a lelkem;
Szememben titkos tüze gyullad;
Ajkamra csókolta meleg Isten-csókját,
És ha lelketekre lehelem a csókom,
Tudjátok meg, emberek, testvérek:
Az Isten csókol általam titeket!

Ezért küldött engemet a Földre,
Hogy szétsugárzó szerelme tüzének
Összegyűjtő kis katlanja volnék,
S mindaz, aki szenved, didereg vagy árva:
Ó, embertestvérek, az Isten életadó,
Melengető csókját nálam megtalálja!
Damaszkusz, 1967.

Aztán további vallomások a naplómból, még mindig a „fészekből”:

„Köszönöm, Jézusom, Édesanyám, hogy ilyen kézen fogva vezetsz! Ó, mennyire sajnálom a komplikált lelkeket! Milyen meredek számukra az út, ami szent titkaid megismeréséhez vezet, míg a kicsinyek számára olyan könnyűvé teszed…

Köszönöm, hogy úgy készíted számomra a lelki eledelt, mint az anya a még fogatlan  kicsije számára a tejbedarát. Míg ők fontolgatva, súlyos gondolatokkal küzdve keresik a titkok nyitját, addig Te úgy teszel velem, mint az édesanya két-hároméves kicsijével: a nagyobb testvérek játszani hívják, bújócskáznak. Ám úgy elbújnak, hogy ő alig képes megtalálni őket. Bezzeg, ha ők a keresők, őt azonnal megtalálják, mert csak befedi a szemeit egy látható sarokban guggolva, azt hivén, hogy míg ő senkit sem lát, hát őt sem látják.

Az anya figyeli, látja kicsije buksi tetteit, majd karjára kapja, és együtt rejtőzik el vele, s jaj a nagyoknak! Mert anyuka olyan ügyes, hogy ha a szívszorongó, izgalmas keresést ő maga meg nem szüntetné egy bájos „kukucs!” elhangzásával, valamelyik szekrényből kihajolva, a nagyok bizony nehezen találnák meg őket!

A kicsi sikong az örömtől, hogy végre „neki” is sikerült… És a nagyok nem is tudják, hogy a keresés ideje alatt anyuka mennyi édes, szép dolgot sugdosott kicsije fülébe…”

            A csöndes, szemlélődő séták az Anyaház kertjének sétányán, a csodás eukaliptusz fák sorfala között annyi „találkának” a színhelye, annyi rózsafüzéres elmélkedésnek… Ám ezekre a csönd fátyola borul…

Eközben néhány angyalian édes epizód is lejátszódik Jézusnak ezen sebzett báránykája és Jézus között.

Délután van, szakad az eső, nekem meg el kellene mennem valami fontos okból, de az eső annyira zuhog, hogy le kellene mondani róla. Egy aranyos nővértárs jönne velem, de hogyan mondjam meg neki, hogy mire indulnunk kell, el fog állni az eső?… Lemegyek a kápolnába, és megbeszélem Jézusommal, hogy nekem feltétlenül el kell mennem, hát kérem szépen, zárja el a csapokat… És ernyő nélkül megyek is a portára, ahol majd a kísérőmmel találkozom.

A portásnővér megkérdezi, hogy gondolok elmenni ilyen időben, és hol van az ernyőm, mert ő ugyan nem tud kölcsönözni, mert ami volt nála, azt elvitték…

„Nem is kell ­- mondom én ­-, mert mire kilépünk, megáll az eső.”

„Hát az biztos nem! Nézzen ki, mennyire be van borulva!”

Eközben megérkezik a kísérőm, kezében esernyővel. „Nővérem, hagyja nyugodtan a portán az ernyőt, mert az eső mindjárt eláll!” – mondom neki, mire ő tamáskodva néz rám.

„Igen, igen! Megbeszéltem Jézussal és a Mennyei Atyával… és nem fog esni.” És a portásnővér tekintetéből kiolvasom, hogy annak a bizonyos szürkeállománynak az épségében kételkedik, amit minden épelméjű ember használni szokott… s ami nálam most aligha van ép állapotban… Kvázi megbotránkozva el is vonul onnan, mi pedig kilépünk az ajtón, és abban a pillanatban eláll az eső. Még pár nagyobb csepp áldásként lepottyan Isten bízó gyermekeire, aztán az is megszűnik.

Egy másik alkalommal hasonló körülmények között kellene elmennem hazulról, ugyancsak az előbbi nővérrel. Miután megtapasztalta a „csodát”, ekkor ernyő nélkül lép a portára. A portásnővér ismét ernyőt követel tőle, de ő azt feleli, hogy Elena nővérrel megy el, és ő kérte, hogy ne hozzon ernyőt… Erre az megingatja a fejét, mint aki valóban kételkedik valamiben… de el is vonul onnan, mert az a „kerge” nővér képes lesz megint eső nélkül megúszni a dolgot.

Hát igen, így is történt. Csak annyit mondtam Jézusnak: „Ugyan, Uram, hogy nézne az ki, hogy jegyeseid hosszú szoknyája csuromvizesre ázzon!… Elvégre Isten vagy és jegyeseid Jegyese… Köszönöm, Jézusom!” És ismét elállt az eső.

És ezek az angyalian kedves epizódok ismétlődnek majd az életemben odahaza is, amikor bízó lélekkel az Úr kis postásának dolgait teljesítem. Majd olvashatod őket, Don Egenio.

                                                           +

Lassan iperedek-gyarapodok testben, lélekben. Ami változatlan, sőt újból rosszabbra fordul, azon a jólelkű orvos sem tud segíteni, s ez az álmatlanság gyötrelme. Ő úgy gondolja, van, akinek négyórás alvás is elég, s én talán ezek közé tartozom. Nem is részletezem neki a tényeket, mert érzem, úgyis hiábavaló időpocsékolás volna. Hiszen én nem napi négy órát alszom, ami csak nagy ritkán fordul elő, hanem éjszakák sorozatát virrasztom át… De hát, ha odafentről nem adnak rá orvosságot, akkor a földi patikákban méginkább fellelhetetlen. És így lehúzom a rolót a témát illetően, és haladok a megkezdett úton, amely egyszer majd véget ér…

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ12,13,14
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat