KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

V. fejezet

           

            Tudnod kell, Don Eugenio, hogy nagyon szerettem a Szűzanyát. A rózsafüzér imádkozásról beszéltem már, most arról fogsz hallani, hogy még mivel mutattam ki a szeretetemet iránta.

            A szombati napok mindig nagyon kedvesek voltak számomra. Úgy emlékszem, drága édesanyámtól vettem át ezt a szép szokást, aki még böjtölt is ekkor a Szűzanya tiszteletére. Mint később bevallotta nekem, azért tette, hogy Istentől elnyerje a kegyelmet, hogy gyermekei közül valaki elnyerje a papi vagy szerzetesi hivatást. És egy napon meghallgatást nyert…

            Tehát szombatonként én voltam a Szűzanya csalogánya. Bármilyen munkát végeztem, csak úgy szálltak az Ég felé a Máriát dicsőítő énekek, és dalos kedvvel végeztem mindent. Ha megfeledkeztem róla, olyan lehangoltság lett úrrá rajtam, és édesanyának is szóvá tettem a dolgot. Ő mindjárt rátapintott a lényegre: „Hát persze, hogy lehangolt vagy! Ma még nem énekeltél a Szűzanyának.” És én elmosolyodtam, és máris zengett a dal és visszatért a jókedvem.

            Tehát a leánykor legszebb hajnalán az áldott égi Anya is jelt adott magáról, hogy lefoglalja Fia számára ezt a leányszívet, mielőtt még valaki rabul ejtené. Ez egy feledhetetlen álom kapcsán történt. Hallgasd meg.

            Álmomban este van. Szentmisére készülök. Fekete ruhát veszek magamra, bár sosem viseltem még ilyen színű holmit, s ráadásul az éppen a nővéremé…

            Megérkezek, és az első padban foglalok helyet, közel a Szeplőtelen oltárához.

Elkezdődik a szentmise, és a Felajánláshoz ér, amikor szemem a Szűzanya szobrára téved, és ámulva veszem tudomásul, hogy a drága égi Anya tekintetét rajtam pihenteti. Gyönyörű, tengermélységű, sötétkék szemei mosolygón, nyugalommal néznek, minek hatására azonnal boldog elragadtatásba esek. Nem érzékelek, nem látok, nem hallok semmi mást, csak a csodás mosolyú Szűzanyát. Ragyogó szemeibe szinte beleszédül a lelkem, mint valami titokzatosan vonzó örvénybe, de amelybe beleszédülni: elragadtatás!

            Ekkor Mária ajkán felcsendül valami mennyei dallam, miközben lassan emelkedik a mennyezet felé, és ajkáról száll az ének, ami újabb bűvöletbe ejti lelkemet. Egész lényemmel rajta csüngök, és hallgatom az elmondhatatlan szépségű dalt, ami valami magnificátos Te Deumhoz hasonló: csupa ujjongás, hála és dicséret minden szava, amit ugyan képtelen vagyok megjegyezni a „Jézus Szíve” szavak ismétlését kivéve. Lelkemmel azonban felfogom az értelmét és célirányát: Olyan, mint a tavaszi légben ujjongva emelkedő pacsirta éneke, amihez még a csalogány szűnni nem akaró, boldog trillája társul; háladal, ujjongó, örömteli lélek-áradás!

            Annyira gyönyörű a dal szövege, hogy teljesen rabul ejt. Majd befejeződik az ének, és a Szűzanya leereszkedik ismét az oltárra, és mosolyával még egyszer beragyogja a lelkemet, megtölti mennyei fénnyel – majd véget ér a felejthetetlen látomás.

            Körülnézek és meglepődöm, mert a misének éppen az utolsó aktusa folyik: „Ite, missa est!” – mondja a pap a hívek felé fordulva, majd felcsendül a záróének. Ekkor fogom föl, hogy a mise folyamán én elragadtatásban voltam, s az bizony véget ért. Meg azt is ekkor sejtem meg, hogy senki sem láthatott semmit az egészből, mert erre utaló jelek nincsenek. Még egy pillantás a szoborra, majd én is indulok kifelé, s eközben az álom is befejeződött.

            Az ágyon ülök, és visszaidézem az álmot, s mint jól leadott leckét, megértem a benne rejlő tanítást: az én életemet akarta jelképezni, amit – hálaadásul a kapott kegyelmekért – a legnagyobb hálában kell megélnem, ilyen pacsirta szárnyalással felfelé, mindig csak az Ég felé, s röptömben ujjongó danával, miként a pacsirta meg a csalogány...

            Eltűnődöm a szöveg tartalmán, amiből csak a Jézus Szíve szavak ismétlésére emlékszem valójában, ám a tartalma mégis bennem él. Arra jól emlékszem, hogy nem tartalmazott semmi bűnbánat jellegű esdeklést, nem volt „Miserere” színezetű zsoltár, hanem a Magnificat ujjongó öröme és alázata, meg az Isten magasztalása jellemezte egész végig: ujjongó hála, és dicséret a szeretet feltörő áradatában.

            Igen, az elmondhatatlan kegyelmekért, amelyek csillaghullásként borítják életem kis szféráját; az ismert, de főképpen az általam nem is sejtett kegyelmekért… az eljövendőkért… Énekelni, megköszönni egy életen át, de ezt úgy, ahogy azt a Szűzanya tanította. De azt is megértettem, hogy könny is lesz ezen az úton, mert a látomás utolsó jelenete erre utalt, de – engedd meg – erről nem beszélek. Egyelőre én is csak ízlelgetem…

            Engedjünk meg egy kis filozofálást. Hosszú évek múlva derengett fel bennem a részletek megértése. Más álmaimban is a színeknek mindig volt és van üzenete.

            Fekete ruha… nem az enyém, de a családból valakié… Idegenkedem tőle… nem értem, miért is vettem fel… És megértek valamit: az áteredő bűn folytán örökölt rosszal kapcsolatban, ami nálam olyan korán jelentkezik, hogy én magam sem értem, miképpen. És mégis, az Isteni Gondviselés beépíti isteni terveinek megvalósításába. Hiszem, hogy kegyelem volt a rossznak ez a zsenge korban történt jelentkezése, mert ha «nagyobb kvantum került belőle az úti bőröndömbe fogantatásom folyamán», akkor a Kegyelem úgy rendezte, hogy mire valóban felelős lennék tetteim súlyosságáért, egy csodálatos szentgyónással örökre kiirtsa az életemből, ahogy ezt föntebb már leírtam.

            Tudod, Don Eugenio, az is mekkora kegyelem volt, hogy később sem voltak nagyobb kísértéseim… Olyan tiszta volt serdülőkorom kis égboltja, érzésvilágom, hogy az sem mindennapi dolog! Nem járt vissza a múlt, nem kísértett. Szerettem a szépet, a komoly, tartalmas könyveket, lassan verseket írogattam, sokat úsztam a nyár folyamán, na meg a földművelő életmód adott kellő mozgásteret fiatal szervezetemnek.

            Ezzel egyidőben a húgomnak is volt egy szép álma velem kapcsolatban: „Fekete apácaruhában látott térdelni a Szűzanya szobor előtt, midőn az lehajolt hozzám, és egy szál liliomot adott át nekem.” Persze, ő ezt csak pár év múlva beszélte el, midőn a hivatásra terelődött a szó. Nevetve kiáltott fel: „Ó, én már régóta tudok erről! Cirka 18 éves korod óta.” Meglepődött arcomat látva elmesélte, hogy mit álmodott akkor felőlem.

            Mélyen érintett a gyönyörű álom, de még egészen hétköznapi dolgok is történtek azután, ám én már más szemmel néztem és értékeltem azokat.

            És én várakozás és kételkedés közepette éltem napjaimat, mert – bár megértettem valamit Máriával az isteni titkokból ­-, mégsem voltam ment Zakariás kételkedésétől, hogy ugye – miként is következhetne be mindaz, hiszen méltatlannak éreztem magamat akkora kegyelemre, meg hát az akkori körülmények teljesen ellentmondtak hasonló megvalósulásnak.

            Így gondolkoztam én, de az Isten gondolatai nem a mi gondolataink. Neki tervei voltak velem, de mennyi csalódás, könny, és a lelkem megsebzése árán kellett ezt megértenem! Hogy ne kételkedjem, Jézus ismét jelt adott olyan körülmények között, amiben nem kételkedhettem. „Akkor elmentem melletted és megláttalak. Elérkezett az időd, a szerelem ideje. Rád terítettem köntösömet és befödtem mezítelenségedet. Megesküdtem és szövetséget kötöttem veled – mondja az Úr, az Isten ­-, és az enyém lettél.” (Ezek 16,6 )

            Hamarosan az égi jeleket egészen földi ízűek követték, és mégis ezeket használta föl az Ég, hogy a lelkembe pislákoló megsejtés mécsese ki ne aludjon. Ismét találkoztam a szerelemmel: éppen betöltöttem tizennyolcadik évemet.

            Nem kerestem, csak betoppant az életembe, szívembe, mint valami megsejtés. Jézus már nagyon vonzotta a szívemet, de volt még valami pedagógiai célja azzal a szerelemmel az én életemben. Igaz, hogy gondoltam én a házasságra, mint valami számba vehető tényre, de a lelkem mélyén mindig éreztem, hogy nem az lesz az én utam… De akkor miért mozdul a szív? Miért a vonzódás? Miért tölti el az embert olyan édes örömmel a találkozás?… És kis időre átadtam magamat a kedves vonzalomnak, mert semmi más pozitív jel, remény nem mutatkozott a másik utat illetően.

            Lelki életemben semmi sem változott: gyakori gyónás, szentáldozás, de az esti elmélyedést legtöbbször a kedves találkozások váltották föl. Talán egy jó évig tartott az egész, és ismét Jézus jelentkezett, amikor úgy látta, hogy a „lecke”, amiből ismét megtanultam valamit az életre, befejezendő...

            Augusztusi, csillaghullásos este volt. Az udvaron, a farakáson ülve beszélgettünk. Közben valami humoros, kacagtató dolgot mondtam, amire a fiú nevetve, gyengéden elkapta a fejemet, és puszi-záporral borította az arcomat. Nem volt abban semmi szenvedély, csak a pillanat bája fakasztotta, kedves gesztus. Ám én abban a pillanatban két fehéren fénylő kezet láttam, amint a szívemet hűvös tapintásával átfogta, s aközben hangot hallottam a bensőmben: „Téged földi szerelem sosem lesz képes kielégíteni! Te többre hivattál!"

            Elhiszed, Don Eugenio, hogy én abban a pillanatban felegyenesedtem: közöltem a fiúval, hogy hűvös az este, és aludni megyek… Elbúcsúztam a kővé meredt fiútól, és bementem a házba. Fogtam a naplóm és beírtam: «Érzem, hogy én sosem leszek S. felesége!»

            Ezt a történést hamarosan egy álom követte. Íme: «Gyönyörű tavaszi nap van, ragyog a napsugár, a lábunk alatt elterülő pázsit, harsogó zöld, és virágok kacagnak ránk mindenfelé. Nem túl magas hegyoldalon haladunk fölfelé a fiúval kéz a kézben, s amikor már a hegytető felé közeledünk, hirtelen őszivé válik a táj, hideg szél fúj odafönn, és elszáradt fű és kórók borítják a talajt, majd a lábam alatt, a kórók között kidőlt, korhadó fakeresztek terülnek el, mintha egy elhagyott temetőbe érkeztünk volna. Meglepődve egymásra nézünk, elengedjük egymás kezét, majd véget ér az álom.» Nem kellett megmagyarázni, megértettem az üzenetet, amit magában hordozott, és tudtam már, hogy útjaink elválnak.

            Egy másik rövid álom követte még: «Mintha a tenger partján ültem volna, s körülöttem a táj olyan szomorú, őszies volt. Elmerengve néztem a hatalmas folyamot, amikor egy fehér kis menyasszonyi cipőre lettem figyelmes, amelyet a közelemben sodortak tova a hullámok egyre messzebb… Ebből is megértettem, hogy az életem más irányt vesz, de volt még egy álmom, ami valóban pontot tett a kedves kaland végére.

            «Búcsú van a faluban. Egyedül ténfergek a szép, kellemes árukat kínáló sátrak között, amikor azt látom, hogy az ismerős fiú a falu egyik bájos kislányával közeledik kéz a kézben. Ők nem vesznek engem észre, mert az egyik ponyvasátor sarka eltakar. Odalépnek egy mézeskalácsokat áruló sátorhoz, és a fiú egy nagy mézeskalácsszívet vesz a lánynak, melynek tükör van a közepében. Önfeledten egymásra mosolyognak, majd eltűnnek a szemem elől. Egészen biztos vagyok benne, hogy a jövő tárult fel előttem a fiú választását illetően. Egy alkalommal közöltem is vele, hogy Zs. lesz a felesége, amire ő negatívan reagált, de ez majd be is következett. Boldog házasságban éltek, néhány gyermekük is született.»

 Majd egy végleges „üzenet” jött még odaátról, és a szakítás csak akkor következett be.

            Útjaink elváltak, de a szívem sokáig sajgott még utána. Most is a régi fájdalom, amit már barátnőm elvesztésekor is éreztem, bár ez mégis más volt és még nagyobb… Ezért a fiúért is imádkoztam éveken át, mert nálam ez volt a fizetőeszköz, ha fájdalom ért valaki részéről…

Így múltak az évek napsugaras Isten-felé tárulkozásban, de a sátán, lelkem régi ellensége nem nézhette tétlenül belső várkastélyom alakulását. Na, meg a szeretet próbatétel nélkül lehet üres illúzió, érzelmi telítettség tartalom nélkül… És lassan beborult lelkem ragyogó szép ege…

            Az okot én szolgáltattam hozzá a teljes bizalom hiányával, mert hittem a hazugság atyjának, aki próbálta megzavarni lelkem békéjét.

            Tudod, nem volt súlyos dolog, ami velem történt, s a rám jellemző őszinte gyónással helyre is jött volna minden, de amint mondja a Krisztus követésében a szerző: „Fiam, nem vagy még erős és okos szerelmes. Mert csekély ellenkezés miatt is fölhagysz vállalkozásaiddal… Az erős szerelmes kitart a kísértések között, nem hisz az ellenség hitegető szavának.” (Kempis T. Krisztus követése III. 6,1 )

            Ekkor kezdődött el az én kálváriám, amely innen vette kezdetét. A gonosz elhitette velem, hogy rosszul gyóntam… hogy áldozásaim szentségtörőek… és én szépen felhagytam a gyakori szentáldozással. Két teljes hónapig nem járultam az Élet Forrásához! Az említett paphoz sem mentem gyónni. Egyszóval: borzasztó lelki állapotban voltam az aggályosságot illetően! Vérzett a lelkem; kínlódtam, gyötrődtem és – ne mosolyogj – de még magam gyártotta cilíciumot is hordtam egy ideig, főképpen éjszaka. Tartózkodtam a húsevéstől meg a vacsorai jóllakástól hosszabb ideig, hogy „bűnömért” engeszteljek. Még növelte aggályomat, hogy egy ünnepi vacsorán (lakodalom) megszegtem a fogadalmam: húst ettem… És amíg egy jó gyóntató helyre nem rázott, bizony lelkem várkastélya ugyancsak ingadozott!

            Áldott Jézus! Önnön kezemmel fosztottam meg magamat attól a csodálatos bizalomtól s a Veled való benső egyesüléstől, amely olyan gyümölcsözően alakult. Ó, miképpen kételkedhettem a Te irgalmas, megértő Szíved jóságában?…

            És ez a kételkedés jobban fáj nekem, mint életem összes tévedése, mert ez inkább megsebezte az Ő jóságos Szívét, mint bármely bűn, amit valaha elkövethettem…

            Amint mondottam, lelkem ragyogó ege beborult, s néha olyan vihar tépázta csemete ültetvényeit, hogy megrémültem. A kísértő megpróbálta beszennyezni gondolataim tisztaságát, s ezt olyan durva, drasztikus módon, amiről fogalmam sem volt annak előtte. Szörnyű, el sem képzelhető sugallatok, képek formájában próbálta beszennyezni előttem mindazt, ami az intim emberi kapcsolatok körébe tartozik. Éreztem, tudtam, hogy annyi szenny nem származhat, csak a bűn atyjától, mégis nagyon sokat szenvedtem miatta.

            Újra gyakran egyesültem Jézussal a szentgyónás és az Eukarisztiában, de a rettenetes küzdelem, ami az értelmemre gyakorolt hatást, csak nem szűnt meg teljesen, még ha hosszabb fegyverszünetek be is álltak.

            Ebből az időszakból egy nagyon kedves epizódra emlékszem vissza.

            Mikulásra készülődik a falu apraja-nagyja. A tanító házaspár nagy gondban van a Mikulás személyét illetően. Jó barátságban vagyunk, és azon ötletük támad, hogy én igazán elvállalhatnám a szerepet… Jó, mondám én, de annyi minden szól ellene: ott van a kisöcsém, a szomszéd kislányok, akik naponta látnak, és mekkorát fognak csalódni, ha megtudják, ki volt a Mikulás! Na jó, akkor lássunk az előkészületekhez!

            Ami a püspöki öltönyt illeti, meg a süveget, szépen sikerült összehozni, és a szakáll, bajusz-adalék is elkészült, erősen nagyító szemüveg is előkerült valahonnan, aztán elérkezett a várva várt este.

            Esős, lucskos napok előzték meg, hogy bizony a nagy sár miatt a közlekedés nem valami regénybe illő. De a gyerekek hozzátartozóikkal együtt már ott szoronganak az iskola nagy termében, az első osztálytól a nyolcadikig.

            Alig lépek a katedrára a piros krepp-papírral bevont lámpa világánál, amikor susogás hangja surran végig a jelenlevők között. „Jaj, megismertek!” -­- sóhajtok föl csendesen. Csak a kicsik meg ne hallják! – Szerencsére, nem a padokban ülő gyerekek, hanem a fal mentén meghúzódó felnőttek szólták el magukat.

            Kellő bevezető után megtörténik a kis ajándékok kiosztása, amit néhány komolyabb feddés vagy dicséret kísér. Még a kis öcsém és a szomszéd Zsuzsika is megilletődve nyúl az ajándékért, Anikó meg alig meri átvenni a csomagot...

            Na, végre befejeztük! Ekkor megszólal a tanító néni: „Mikulás bácsi, az én kis nebulóim úgy szeretnének már szánkózni, hógolyózni! Vajon, sokat kell-e várni még a hóra?”

            Mikulási méltóságomban egy pillanatig a bensőmre figyelek, majd határozottan kijelentem: „Kedves gyerekek! Ha jók lesztek, holnap reggelre itt lesz a hó!” És méltóságteljesen kivonulok a teremből. Az ajtóban a tanítónő elkapja püspöki talárom ujját, és így suttog: «De Lusi, hogy mondhattál ilyet?! És ha nem teljesül?… Lehetetlen, hogy havazzék, és akkor elrontottuk az egészet…»

            «Erzsike, meglátod, reggelre itt a hó! ­- és én egészen biztos vagyok benne.»

            Lassan, lassan kiürül a tanterem, nyugovóra tér a falu és a Mikulás is. Ám reggel arra ébredek, hogy feltűnően fehér a reggeli világosság, ami a redőny résein beszűrődik. Felülök az ágyon, s akkor látom, hogy öcsikém éppen kifelé kémlel, és nem akar hinni a szemének.

            «Na, most már elhiszem, hogy nem te voltál a Mikulás, mert te nem tudtad volna megmondani, hogy reggelre leesik a hó!» – jelenti ki mély meggyőződéssel.

            Valóban, mert emberi és meteorológiai logikával minden ellene szólt. De a kedves epizód meggyőzte a nagyobb gyerekeket is, hogy az esti jóslat valóban a Mikulástól jött, és még évek múlva is örömmel emlegették. Az én szívem meg megtelt hálával a Jóisten iránt, aki akkora nagylelkűséggel jutalmaz minden őszinte fáradozást és bizalmat.

            Ebben az időben játszódik le egy humoros epizód is, amit szintén elmesélek.

            Szép szeptemberi délután van. A faluban táncmulatságot rendeznek, amire sem én, sem az unokahúgom, aki éppen nálam időzik, nem számítunk elmenni. Amint beszélgetünk, hirtelen ötletem támad, és nevetve nézek a hugira.

            «Te, Zsóka, mit szólnál hozzá, ha beöltöznék fiúnak, és elkísérnélek a bálba?»

            A kérdezett meglepődik egy pillanatra, majd elkapja a „labdát”, és már főzzük is a tervet, miképpen vigyük végbe. Éppen kapóra jön, hogy apa és a bátyus távol vannak, mert jelenlétük valószínű akadályozná a kivitelezést. Tudniillik a bátyám nadrágja és lovagló csizmái szükségeltetnek hozzá más kellékekkel együtt, s nem valószínű, hogy jó szívvel átengedné őket bolondos hugijának...

            A végén annyira sikeres a beöltözés, hogy a saját édesanyám is elámul a csuda jóképű, vonzóan elegáns „fiú” láttán. Még édesapa erősen nagyító szemüvege is az orromra kerül, hogy a szemek is álcázva legyenek.

            Elindulunk, de a visszafojtott hahotától le kell ülnünk néhányszor, míg majd megérkezünk a tett színhelyére. Az is annyira mulatságos, hogy az erősen nagyító pápaszemmel úgy érzem, mintha minduntalan valami gödörbe lépnék, és így Zsóka kénytelen irányítani.

            Kissé körülnézegetünk, nem figyeltek-e meg bennünket, nem gyanús ez a fiatal pár, mivel Zsóka vőlegénye éppen távol van… De a zene bűvölete hatalmába kerít bennünket, és máris ott keringőzünk a többi táncoló pár között.

Pár forduló után a vőlegény egyik barátja, aki a távolból figyelt bennünket, csak nem nézheti jó szemmel a hűtlen kislány mulatozását, és komoly, szinte fenyegető arccal lekéri tőlem. Én felfogom a burkolt fenyegetést, és épp ezért elkerülöm a fiút, és más partner után nézek.

Felkérek hát egy ismerős lányt, aki szinte elolvad a boldogságtól, hogy az általa kiszemelt fiú felkéri a táncra. Kis idő múlva azonban, a lány elfogult viselkedéséből felfogom, hogy fogalma sincs, kihez van szerencséje, és ezért elkezdek neki udvarolni… Egy darabig megjátszom a „Trubadúrt”, majd elnevetem magamat, és megkérdezem: „Mondd meg őszintén, valóban nem tudod, kivel táncolsz?…” És a kapott válasz meggyőz róla, hogy a lány „egy szempillantás alatt” belém szeretett… és ekkor felfedem kilétemet.

A hatás nem marad el: a lány hirtelen megáll, csak bámul rám, majd csalódottan felkiált: „Ó, nem lehet igaz! Tudd meg, hogy az első pillanattól beléd szerettem!” Mire magyarázkodhatnánk, egy fiatalember lekéri tőlem, én meg Zsóka keresésére indulok. Az még az előbbi legénnyel táncol, de én – lesz, ami lesz – alapon elkérem tőle. A legény szemei fenyegetőn villannak rám, majd annyit mond: „Mi még találkozunk!” Mi ketten pedig folytatjuk a bokamozgatást, és én szörnyen mulatságosnak találom, hogy a fiú ennyire bepörgött…. Igaz lenne, hogy nem ismert fel? «Igen, igaz, - válaszolja Zsóka, - és jó volna lecsillapítani, mert még bicskát ránthat elő…»

Hát vetélytársam ott áll a táncolók körén kívül, és továbbra is fenyegető arccal villogó szemekkel figyel bennünket. Ekkor partnernőmmel feléje lejtünk, és megszólítom: «Hé, pajtás, álljunk meg egy szóra!» Az már ugrik is, de Zsóka odalép hozzá, és valamit súg neki. A legény erre nagyot füttyentve megperdül a saját tengelye körül, és odalép hozzám. Még nem hiszi el, azt gondolja, rászedik. Olyan helyre megyünk hát, ahol a lámpák fénye erősebben világítja meg a terepet, és ott a legény jól szemügyre veszi a vélt vetélytársat, de még ekkor sem akarja elhinni. Annyira fellelkesül a felfedezéstől, hogy odahív két olyan legényt, akik naponta találkozhatnak velem, szomszédok lévén, és feladja nekik a találós kérdést, hogy ki ez a legény, aki itt él a faluban, és most felismerik-e? Valamiben fogadnak is, de bizony nem sikerül nekik eltalálni a valóságot. Zsóka szívből nevet, én sem kevésbé. A vége az, hogy én fedem föl inkognitómat, és akkora sikert aratok a lányos mamák között, hogy szívesen adnák hozzám a lányaikat, ha netán fiúnak születtem volna…

Elmúlt. Jót mulattunk rajta még évek múlva is Zsókával és a csalódott lánnyal is, ha néha összejöttünk.

Látod, Don Eugenio, miből lesz a cserebogár?… És Isten őrködő szeretete kísért mindenüvé, és megóvott minden visszás dologtól. Benső sugallatra általában elkerültem a veszélyes alkalmakat, vagy ha az én antennáim nem voltak kellően kihúzva, akkor meg Őfelsége avatkozott be oly módon, hogy még ma is meghatottan köszönöm meg atyai beavatkozásait.

 

Oldal: KENESEY ELENA 5
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat