TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12

IV. fejezet.

            Abban az időben még csak nem is sejthettem Isten csodálatos, minden álmot felülmúló terveit velem kapcsolatban. Így érthető, hogy életem hasonlóan folyt a többi lányokéval: szerettem a mozgást, úszást, atlétikát, a táncot alkalom adtán. Sokat olvastam, majd magam is írtam kis novellákat, verseket; szépen rajzoltam, jó zenei érzékem volt, és megtanultam furulyázni, a hegedűn is játszogattam, zongorán, de csak kedves időtöltésül szolgált mindez számomra. Ez is Isten ajándéka volt, Don Eugenio, mert amíg a legtöbb lány nem a legépületesebb módon szórakozott, addig az én életemet – a komoly munkák végzése mellett – ezek töltötték ki.

            Egyre elmélyültebb lettem; kezdtem behatolni a dolgok misztikus birodalmába. Volt a lényemnek valami varázsa, amely vonzott, de egyben tiszteletet keltett annyira, hogy pár fiú megjegyezte: «Lusi, maga olyan vonzó, de az ember mégsem képes arra, hogy beleszeressen; valami többet érdemelne»… Vagy: «Lusi, maga olyan uriasan finom… » Szegény fiúk, nem tudták, hogy a szívem már „lakott”, de még én sem voltam egészen tudatában a ténynek… Éreztem, hogy – bár a szív mozdulna, de mégsem a szerelem felé, mert ott belül több igény volt elraktározva, és két fénylő Kéz meg- megjelent, hogy elrejtsen a valóság elől.

            Nem kerestem az ismeretségi alkalmakat, de nővéreim kapcsán belecseppentem, akik magukkal vittek egy-egy vidám társaságba. Bemutattak barátaiknak, akiknek szintén voltak barátaik, és hát kellemes partnerre találtak bennem, ha egy kis bokaidomításról volt szó. Fecsegni sosem szerettem. És ha valami veszélyt jelzett az a benső Hang, akkor én eltűntem, és nem mutatkoztam többé abban a társaságban.

            Tavaszi s nyári estéken, midőn a békazenekar és a tücskök hegedűversenye felcsendült, kinn az udvaron adtam találkát a Jóistennek: kiültem a farakásra, és szavak nélkül elmerültem Isten jelenlétében. Gyakran órák is elteltek, mire aludni tértem, vagy édesanyám sokallta meg a későn fekvést, és behívott.

            Ha a mezőn jártam, mindig találkoztam a mindenütt jelenlevő Istennel. A természet szépsége, a tarka rét számomra valóban a teremtő Isten elejtett zsebkendője volt, s nekem nem volt nehéz a Tulajdonosát megtalálni, ha a nyomon elindultam…

            Minden templomtorony Róla adott hírt nekem; mögötte Jézust sejtettem. Lelkem könnyen csordult imával telten, és sok szép költeményem ott született meg, amelyekben szemlélődő lelkem tükröződött.

            Még nem tudtam, merre hív az Isten, melyik út lesz az enyém, amelyen Őt szolgálnom kell, de Jézus ismét jelentkezett, hogy kis jelöltjét szem elől ne tévessze.

            Mielőtt folytatnám a lelkibb témát, egy másik oldalamról is bemutatkozom neked.

            Sok kedves, tréfás epizóddal nevettettem meg a családot. Csak egyet említek meg közülük, hogy kevésbé „szent” oldalamra is fény derüljön.

            Egy téli szombat estén, amikor a család apraja már tisztára súrolva fújta a kását a fehér takarók alatt, hirtelen olyan ötletem támadt, hogy a nagyobbik öcsémet megtréfálom. Ugyanis sokat berzenkedett velem, és megígértem neki, ha nem hagy fel vele, egy napon betyárul megtréfálom. Hát ez a tréfa valóban „betyár jól” sikerült!…

            Tizenhat éves volt, sokat adott magára, és ezért is akartam kedves kis pofiját művészi módon preparálni.

            Édesdeden aludt. Fogtam hát az elkészített lila festéket, és azzal kis bajuszt festettem az orra alá, az orra hegyét meg gömbölyűen bekentem vele. És még a szemhéjára is került belőle. Fantasztikusan nézett ki, és a műveletet párszor abba kellett hagynom, mert a nevetés fojtogatott, vagy ő adta jelét, kis humoros fintorokkal, nemtetszésének. Édes szüléim is felfigyeltek rá, hogy én ott valamit kombinálok, majd meg is tekintették művemet, s apám csak a fejét csóválta mosolyogva: „Te, te! ­- mindig töröd valamin a fejedet.”

            Remekművem végeztével bementem a lányszobába, s ott teljes erővel kitört belőlem a nevetés, mire nővéreim is kivonultak, hogy megcsodálják öcsénk preparált képét. Alig visszatértek, utána együtt hahotáztunk a padlón hemperegve…

            Na, aztán jött a reggel. Békésen aludt a három lány, amikor öcsénk vad robajjal, villogó szemekkel berontott a szobába. Ártatlan húgom lelógó hajfonatait cibálta meg jó erősen, mire ő riadtan felébredt: „Ugye, te voltál?! Te gonosz!” Szegényke álmosan és értetlenül bámult rá, de nem árulta el, hogy ki volt. Én meg nagy szelíden megkérdeztem tőle: „Mi történt, kisöcsém?”

            S akkor elmesélte, hogy olyan álmosan kelt fel, még a tükörbe sem nézett, csak amikor kilépett az udvarra, akkor tűnt fel neki, hogy milyen sötét a látóhatár… Ekkor lépett be a szomszéd a hátsó kapun, és meglátta a ritka figurát. „Hát te meg hol jártál az éjjel?!” fordult hozzá, és leejtette a kezében levő tárgyat. és harsányan hahotázni kezdett.

            „Miért? Mi van velem?!” – kérdezte bosszúsan az öcsém.

            „Hát te még tükörbe sem néztél ma reggel?”

            „Nem hát! Most keltem föl!” – felelte ő.

            „Akkor menj, fiam, és nézd meg magad!”

            Berohant, meséli tovább, és felüvöltött, mint valami oroszlán, amikor arcmását megpillantotta a tükörben. Gyorsan mosószert keresett, valami súrolóport, hogy eltüntesse a foltokat, ami bizony nem akart menni sehogy sem.

            Amikor idáig ért az elbeszéléssel, mindhármunkból kirobbant a nevetés, ő meg majdnem felfalt bennünket mérgében, de mi mégsem árultuk el egymást.

            „Csak tudjam meg, melyiktek volt, az biztosan megkeserüli!” – bömbölte, majd kiszaladt a szobából.

            Szentmisére készültünk. Szegény gyerek még egy kísérletet tett a foltok eltüntetésére, s morogva bár, de elment. Kissé megszelídülve tért haza, és elmondta, hogy őt még nem látták olyan ájtatosan imádkozni a legények, mint azon a misén, mert a tekintetét állandóan a mennyezetre szegezte, így álcázva a legkevésbé eltüntethető nyomokat.

            Sokat nevettünk még akkor is, és ő is velünk nevetett, és ekkor árultam el neki, hogy én voltam a tettes… Meglepődött, mire elmondtam neki, hogy csak az ígéretemet váltottam be. „Szerencséd, hogy nem tudtam meg azon íziben, mert betyárul megbántad volna!” jegyezte meg békéltebb hangon.

            És azóta is, ha együtt vagyunk, felelevenítjük a múltat, és jókat derülünk ifjúkori csínytevéseinken.

            Tehát, mint fentebb utaltam rá, az áldott Jézus jelt adott titkos közelségéről, hogy a kis láng, melyet Ő gyújtott meg a szentségi találkozások alkalmával, ki ne aludjék. Íme az álom:

            Felhőtlen kék ég alatt, verőfényes tájon, harsogó zöld fűszőnyeggel a lábaim alatt haladok előre. Valami titkos erő hajt, mint aki tudja, hogy valakivel találkoznia kell.

            Hirtelen embercsoport tűnik föl a láthatáron érdekes, színes, hosszú ruhákban. Talán Keleten hordanak hasonlót.

            Kezemből szemellenzőt formálok, hogy jobban lássak. A csoport élén egy magasabb alakot különböztetek meg, aki hosszú, fehér ruhát visel. Tekintetét előreszegezve halad előre, mialatt az Őt követők úgy mennek utána, akár valami ritka látványosság után. Világosan látni, hogy nem tudják, kit követnek.

            Szívem erősebben ver valami megsejtéstől, és határozottan meggyorsítom lépteimet a közelgő csoport felé. A távolság fogyóban van, és szívem nagy boldogságára az élen haladó férfiban az Úr Jézus drága személyét ismerem föl.

            Futni kezdek feléje, majd odaérve térdre hullok a lágy fűben, aztán karjaimat kitárva szent Tamás szavaival kiáltok föl: „Én Uram és Istenem!”

            Jézus megáll, és vele az Őt követő kíváncsi csoport is megtorpan. Jézus mély tekintetével hosszan néz engem, majd így szól: „Boldog vagy, mert felismertél!” Majd az Őt körülvevőkre mutat: „Nézd ezeket! Mennyi ideje követnek már, és mégsem ismertek föl!”

            S ahogy ezt kimondta, az álom véget ért. Ám az én szívem megtelt boldogsággal, mert én „fölismertem a Mestert”…

            Elhiszed nekem, hogy még ezen álom után sem gondoltam rá, hogy apáca leszek?… Azokban az években valóban utópia lett volna még csak elgondolni is hasonlót (a negyvenes évek végén, amikor éppenhogy feloszlatták a szerzetesi intézményeket!). Istennek hála, mindkét szülő részéről számos papi és szerzetesi hivatás fakadt a rokonságban (13 lélek szentelte magát Istennek!), de én alig gondoltam rá, bár a házasság sem vonzott igazában.

            Egyelőre, akkor, tizennyolc évesen nagyon bensőségesen szerettem az Úr Jézust, még Jegyesemnek is tituláltam egy-egy írásomban, de ott meg is álltam. Ám odafönn már fonták a jegyesi koszorút, de mire én azt megsejtettem, a tövises koszorút is meg kellett ismernem, ami a szívemet ölelte körbe, hogy majd képes legyen egészen elszakadni minden földi vonzalomtól.