Útban Szíria felé  III. fejezet

Don Egenio, ezt is elmesélem neked, mert olyan „kisterézi” illata van…Húsvét hetében, nagycsütörtök ünnepére beválasztanak abba a küldöttségbe, amely a városban működő szerzetesnők különböző közösségeit jeleníti meg. Ez a Küldöttség hivatott arra, hogy elvigye a különböző pátriárkáknak a rendi elöljárók jókívánságait.

Nagycsütörtök délutánja van. Autóba szállunk, és első utunk a pápai Nunciushoz vezet. Kedves, francia származású de ragyogóan beszéli az olaszt is.

Körülnelül tizennyolcan vagyunk, s én köztük a legfiatalabb, és hasonló körülményekben a legkevésbé tapasznyalt… Kissé kellemetlen érzés, de úgy oldom meg, hogy én lépjek be utolsónak, így majd utánozom a többit.

Tervem, úgy tűnik, sikerül is, de mire a küldöttség tagjai helyet foglalnak, nem marad más ülőhely a teremben, mint a nuncius mellett levő dohányzó asztalka… Én még az ajtónál állok, amikor Őexcellenciája nevetve magához int, és leültet az alacsony asztalkára, közvetlen maga mellé, a küldöttség kedves élcelődése kíséretében…

Rövid idő múlva ismét úton vagyunk, és az jár a fejemben, hogy most valóban én leszek a szemfüles.

Szíria pátriárkáját látogatjuk meg, akinek a palotája nagyon szép, de a fogadóterem még annál is szebb! Igyekszem magam ott felejteni a Szűzanya egy szép ikonja előtt a folyosón, ahol valami különös tömjénillat árad a kis mécsesből, ami még fokozza az ünnep hangulatát. Én csukom az ajtót, és már-már birtokba veszem az ajtóhoz legközelebb álló, öblös fotelt, amikor egy szemfüles nővér villámgyorsan rátelepszik.    „Azt a szemt…” fojtom el magamban az indulatszót, de már meg is érkezik Őszentsége, és én zavartan látom, hogy nem maradt más ülési lehetőség, mint az ő balján levő, magas személyiségek számára fönntartott, bíborral borított, díszes fotel…

A társaság vidáman nevetgélve várja a fejleményeket, és Őszentsége mosolyogva magához hív, és kedves közvetlenséggel leültet a gyönyörű alkotmányba… Jellemző a női nemre, hogy könnyen elfecseg dolgokat, így kedves társaim is elbeszélik Őszentsége előtt, a Nuncius Úrnál aratott győzelmemet is… Ám amíg ők jót derülnek „pórul járt társukon” én azalatt kicsire zsugorodva húzódom meg az öblös fotelben, akár a tojásból éppen kibújt verébfióka…

De az is biztos, hogy olyan közvetlenül senkivel sem beszélgetett el, mint énvelem, és így a látogatás hosszabbra nyúlt az előírtnál.

Engem ezalatt egy édes gondolat járt át: Én az Atya Házában is ilyen otthonosan fogok mozogni, trónja mellé ülni, és szent fesztelenséggel társalogni vele, mint itt a pátriárkával alig pár pillanat elmúltával a meglepődés és kis zavar után. Paradisus!  Mennyország! Mennyország!

                                                                       +

Súlyosan lesoványodott férfi érkezik az osztályra. Negyvenéves múlt, két kicsi gyermeke van és fiatal felesége. Csöndes, szolid beteg, akinek a májával van baj. A kellő vizsgálatok elvégzése után a főorvos úgy határoz, hogy megműti. Én ellenvetem a saját megérzésemet: „És ha rákja van?!” – „Ez nem rák, nővér!” mondja nyersen az orvos.

Vége a műtétnek, s pár nap múlva olyan rettenetes szag árad a beteg sebéből, hogy minden lelki erőmre szükségem van, hogy kibírjam a „májkrémmel” átitatott gézek lecserélését… Beigazolódott: májrákja van!

Mahmud, így hívják a beteget, csöndes megadással szenved. Két, gyermekien ártatlan, gyönyörű barna szeméből annyi jóság, szelídség árad, hogy megragadó. Egyetlen panasz szó sem hagyja el az ajkát. Nem türelmetlen, nem nyugtalan. Olyan mint egy drága, kicsiny gyermek… Naponta ápolgatom, rendbe teszem, etetem, mert nincs már semmi ereje. Egy hónapig tart ez az állapot, ami mindkettőnk részéről nagy hitet és türelmet igényel, tőlem meg valami mély, anyai szeretetet.

Éppen ebédeltetem egyik nap. Minden falatot a szájába kell adni. Csöndesen eszeget, majd elerednek a könnyei.

„Ja ohti, nővérem, te olyan jó vagy!… Olyan vagy, mint egy anya… Hogy teheted ezt velem?” és hullanak a könnyei.

„Ja, ahi, testvérem, ez csak természetes! Tudod, az apácák azért vannak, hogy azok is érezzék az anyai szeretetet, akiknek már nincs édesanyjuk, vagy akikhez éppen nincs módja lehajolni. Isten így akarja. És te testvérem vagy, mert egy Atyának, Istennek vagyunk a gyermekei…

„Maszbút, ja ohti! Helyesen beszélsz, nővérem!”

Falatonként adogatom neki a felszeletelt almát, amire ismét elerednek Mahmud könnyei. Ebből én arra következtetek, hogy nagyon nyitott a kegyelem befogadására. Na, meg az egész magatartása erre utal. Naponta Jézus elé viszem az ügyet a szentmisében, szentáldozásban, rózsafüzérben, és várom a kedvező pillanatot. Az hamarosan elérkezik.

Húsvét vasárnapja van. Ilyen nagy ünnepen a nővérek csak a legszükségesebb teendőket végzik a betegek körül. Sebek kötözése, gondozása és egyéb szünetel. Az ambulancia is zárva van.

Ebéd után felmegyek az osztályra, és elhatározom, hogy nem hagyom Mahmudot kezelés nélkül. Neki is, a többinek is elviselhetetlen volna az, ha a teljesen átivódott gézköteget el nem távolítanám. Megkérem a segédápolót, segítse a beteget kiszállítani a kezelőbe.

Begurul a hordágy, és átsegítjük a beteget a kezelőasztalra. Lefejtem a rettenetes bűzt árasztó gézt a tátongó sebről, majd elvitetem az ápolóval.

Kettesben maradok a beteggel, aki olyan megadóan fekszik ott nyitott oldalsebével, mint az áldott Krisztus teste fekhetett a Fájdalmas Anya ölében. Annyira azonos a kép, annyira megrendítő, hogy nem állom meg könnyek nélkül… A beteg megrendülve néz, és megszólal: 

„Ja, ohti, ennyire szeretsz?”  és leküzdve erős hányingeremet, mosolyogva felelem könnyeimen át:

„Igen, ennyire szeretlek! Tudod, kit látok benned? A megfeszített Jézust, akit a bűneinkért feszítettek keresztre…” :

 „Én nagyon szeretem Őt! Ja habíbi, ja Jeszuah!” és két sugárkéve indul a szeméből a falon szemben függő feszület felé. Megrendítő látvány! Nem is késlekedem, hanem megmagyarázom neki, hogy az a Jézus, Isten Fia, aki érette is meghalt, és most várja őt a Mennyei Haza kapujában.

„Mahmud, ja ahi! Hiszed-e, hogy Ő Isten és ezért üdvözíthet téged?”

„Maálum! Természetes!” feleli Mahmud.

„Ha hiszed, akkor mondd velem: Jézus, Isten Fia: hiszek benned! Bocsáss meg nekem, és add meg nekem az üdvösséget!”

És meghatottan rebegi, és kéri tőlem, hogy mielőbb adjam neki azt a „vizet”, amelyről azt mondtam, hogy aki azt megkapja, annak olyan tiszta lesz a lelke, mint egy kisgyermeké, és ha meghal, azonnal az Égbe röppen…

És én mélyen megrendülve emelem a vizespoharat, és öntöm a beteg fejére az Élet Vizét, miközben ezt mondom: „József, én megkeresztellek téged…”

Juszof (József) meghatottan csókolja meg a feszületet, amit odanyújtok neki. Aztán azt kérem tőle, hogy hallgasson a titokról, mert az olyan nagy és szent, hogy más úgysem értené meg, csak mi ketten, mert az együttszenvedés mindkettőnket megérlelt.

Így is történik. Még pár nap, és lelki fiam egy pénteki hajnalon csöndesen átköltözik abba a Hazába, ahol szemtől szemben szemlélheti már azt a Jézust, aki Isten jobbján foglal helyet.

Hasonló gyönyörű élmény van egy másik középkorú férfi esetében, aki valami ritka fertőzésnek lesz az áldozata: A gázas Gangréna nevű baktériumot viszik be egy katéterezés alkalmával a genitális testrészekbe. Másutt történt a szörnyű beavatkozás, de al Musztasfa Taljáni-ba, az olasz kórházba jön gyógyíttatni magát. Kilenc gyermek édesapja, intelligens tisztviselő, imádja a gyermekeit; felesége lehet vagy 36 éves

            Sajnos, olyan alattomos a kór, hogy csak a végveszély pillanatában ismeri föl a főorvos, aki negyvenéves praxisa alatt nem találkozott hasonlóval… Amikor már alkalmazzák a megmentő szérumot, elkéstek!

Rettenetes küzdelem következik… A beteg is, de Szoréna is vele sápad, lefogy. Ha reggel éppen a portán halad át, amikor a főorvos belép, csak rá kell néznie a nővérre, és már tudja, hogy áll az éppen legsúlyosabb betege…

Don Eugenio, én szinte velük haldokoltam, annyira mély volt az empátiám… Ezért sem voltam én jó ápolónőnek… Jó volt a betegeknek, az biztos, és ma sem sajnálom életem gyertyájának az ott elégett részét… mert csodálatos volt! Tudom, hogy Jézus is így tett volna…

Több hétig tartó ápolás, infúziók és az eset igényelte gyógymódok alkalmazása, részemről minden szerető gondoskodást bevető igyekezet sem segítenek. Ahmed távozni készül a földi terekről… Genitális testrésze darabokban hal el és válik le, mert a kötőszöveteket támadta meg az alattomos baktérium, és a kötőszövetek oxigén és keringés híján elhalnak.

Megrendítő az a néma gyötrelem, szenvedés, ahogy Ahmed átéli a szörnyű valóságot, ahogy szemléli férfiúi voltának eltűnését, valahányszor az orvos kezeli. De sosem panaszkodik, csak azt kérdezi az utolsó napokban: „Ja, ohti, hát tényleg meg kell halnom?!”

A valóságot lehetetlen letagadnom, de mély hittel próbálom megvilágítani előtte. Egy alkalommal megkérdezem tőle: „Ahmed, ha te elmész, mi lesz nagy családoddal?” Megdöbbentő hitről tesz vallomást: „Ja, ohti, Isten adta nekem őket, Ő majd gondot visel rájuk!”

Amikor az orvos látja, hogy hasztalan már minden kezelés, nekem adja át a beteg gondozását, vagy azt mondja, majd dél felé azért megnézi ekkor-akkor, és ha mégsem tudna jönni, kezeljem csak le a beteget.

És jön a dél, és én reménykedve várom az orvost, de ő bizony nem jön. Tehát szorongva nekilátok a medikálásnak, de néha abba kell hagynom, mert annyira rettenetes a bűz, és olyan nagyok a beteg kínjai, hogy a kettőt elviselni nem lehet következmények nélkül…

            Vége a kínos kezelésnek, majd megszólal az ebédre hívó csengő. Hygénikusan rendbe teszem magam, majd ebédelni indulok. És ez most már naponta megismétlődik… Lassan-lassan kikezdi az emésztőrendszeremet a sok leküzdött, visszafojtott undor, hányinger, és kialakul a gyomorfekély. Erről azonban csak később veszünk tudomást.

            Ahmed ezalatt utolsó napjait éli. Rémülten szemléli körmeinek elkékülését, arcának szürkeségét, ha a tükörbe tekint. Ám semmi lázadás, panasz nem jelentkezik nála. Ha kérdezik állapota felől, csak ennyi a válasza: „Noskur Allah! Hamdul Illáh!” Istennek hála!

Majd sok héten át tartó imádság és könyörgés után felkészítem őt is egy kegyelmi pillanatban, az egyetlen Igazság megismerésére és elfogadására. Ő is hitet tesz Isten Fia mellett, elfogadja az Élet Vizét, és rá pár napra véget ér meggyötört élete az én jelenlétemben. Úgy megy el ő is, mint egy kedves kisgyerek: csak egy csöndes sóhaj ­-, és már röppen is a Fény felé. Csak irigyelni lehet az ilyen szép halált!

                                                                       +

Idézzünk egy naplórészletet, amelyet már kórházi működésem után írtam. Ebből is látni, mennyire más szemszögből néztem én a halált, mennyire otthonos volt számomra a rágondolás.

Gondolatok a Halálról…

„Te tudod, Úr Jézus, milyen anyai módon tanítgatsz engem, és így a halálról is milyen kedves, plasztikus képet vetítettél elém.

Kairóban történt azalatt, midőn az engedelmesség kapcsán egy rövid évet ott töltöttem. Az iskolából hazamenő gyerekekre ügyeltem föl a kijáratnál. A gazdagabb családok gyermekeiért egy szolga vagy szolgáló jött, hogy őket hazavigye.

Megfigyeltem, hogy két kislányért, akik az én óvodásaim közé tartoztak, mindennap egy taszító külsejű férfi jött, hogy őket hazavigye.

Számomra szinte gyötrelem volt őt naponta látni: sötétvörös, göndör szakálla, sápadt arca, keselyű orra Júdást juttatták eszembe… Egyik lába nyomorékon befelé fordulva, és így rövidebb a másiknál; a jellegzetes arab gharabije rajta, hosszú tunika, ami valaha fehér lehetett. Gondolom, mosóvizet ritkán láthatott, ezért hamuszürke, csúnya, tisztának egyáltalán nem mondható…

Így jelent meg nap mint nap, és a két kicsi amikor megpillantotta, ujjongva repült a karjaiba… És én szinte borzadva gondoltam arra, vajon rá merném-e bízni gyermekeimet?!

És akkor te, én egyetlen Mesterem, csodás tanítást adtál az én mindig tanulni vágyó lelkemnek. «A halál puszta, nyers valósága éppolyan visszataszító, riasztó: büntetés. „Stipendium peccata, mors!”: a bűn zsoldja a halál, elszakadás az ismert világtól egy ismeretlen világért… A megsemmisülés érzete… stb. Félelem az ítélettől… De a tudat, hogy ez a szolga „hazavisz” bennünket, karjaiba vesz és az „iskolának” vége, otthon várnak ránk, és jön a csodálatos este, a meghittség, az együttlét ideje: apa, anya annyi édes meglepetést tartogat! – Ó, akkor hogy várjuk a „szolgát”! Eltűnnek rút külsejének taszító vonásai, és csak két erős karját látjuk, melyen oly biztosan tartja a rábízott kicsiket ­- akkor csak az otthon vonzó varázsára gondolunk már ­- és szeretjük őt is, aki hazavisz, mert a megjelenése egyet jelent az otthon birtoklásával…

Mennyi csodás tanítást adtál nekem ott a messzi idegenben!… Látni tudó szemeket, hallani tudó füleket adtál nekem, és egyszerű, gyermekded lelket, hogy magáévá tudja tenni tanításodat. Hat év volt csupán, de legalább húsz évvel felért, mert a hitben és a szeretetben óriásléptekre oktatott.

Ott tanultam meg nem félni a Haláltól. Ott értettem meg, hogy az egy isteni pozitívum, és nem az élet megszűnése… „Az élet nem szűnik meg, csak az idő szűnik meg. A halállal átlépünk az örökké tartó Jelenbe, a soha el nem múló Mába”, mondja Ernesto Cardenal.

            Ugye, emlékszel, milyen esengve kértem, hadd haljak meg „lélekben”­- vagyis vágyban – minden haldokló helyett… Hogy susogtam helyettük a legforróbb imát a veled való találkozás vágyától áthatva… És így egy sem lépte át küszöbödet úgy, hogy ne érezted volna rajtuk lelkem illatát… Azt óhajtottam, hogy ezáltal minden meghalás szeretetből történjék: térdenállva, kézcsókkal…

(Eközben a lelkem a próbatételek éjszakáját élte, a gyötrelmek gyötrelmeit… Mint a tőled eltaszított… És én, akár a gazdájától elűzött kutya, csak visszatértem, és „este, éjszaka is” vigyáztam ajtódat, és hittem, hogy hűségem majd meghat téged…)

És így lettem én a Halál „szerelmese”. Nekem nem kell már meghalnom! Én azt már számtalanszor megéltem, és számtalan módon… Az én halálom, mint a tiéd, szeretetből fog megtörténni… Csak az lesz képes kioltani ezt a kis mécsest. Helyesebben: a mécses lángja máglya tüzévé csap át, és annak táplálására a föld oxigénje kevés lesz már… És akkor… Te tudod a többit… „

                                                           +

Tehát ilyen háttérrel és az ebből fakadó hittel kísértem a haldoklókat a „kapuig”, mert én mentem velük és helyettük… Én haldokoltam a lélek éjszakájában, a legnagyobb elhagyatottságban, és ami akkor a lelkemből fakadt, az nem a megélt öröm volt, hanem a lélek verejtékén megszerzett hit: a Golgota gyöngye!…

És mivel a lélek éjszakája sok-sok évig tartott, így megtanultam előre meghalni, „in anticipo”. Annyira, hogy már csak „haza” vágyom! Csak Haza, csak Haza! 

Olyan mély részvét fog el azok iránt, akik a halálban elmúlást látnak, vagy csak annyit… A halál – igen, elválás! A halál – igen, haldoklás, de nem vég!! A halállal „megszületünk”! Az a Lét kezdete, az „én” ébredésének a hajnala; az „én-tudat” teljessége, a teljes kiteljesedés! Essere! Lenni! Valóban teljes „egészében” lenni, élni… Időtlen idő, melynek nincsenek meg nem élt pillanatai… Az áteredő bűn folytán melyik géniusz érte el vágyainak teljességét itt lenn?… Az értelem, az akarat mindegyünkben korlátozva van… 

Ó, nem, semmi sem veszett el! Majd „Otthon”! Ha majd elhagytuk „Babilont” és megérkeztünk Jeruzsálembe… Majd „Otthon”! Igen, ott majd kibontakozunk; ott majd elérjük a teljességet: az örök ifjúság és érettség korát! Ott kezdődik majd az alkotás korszaka egy meg nem szűnő tevékenységben.

Egy isteni prospektus van előttem: Izajás 65, 13-25, akkor szinte beleájulok a gyönyörűségbe! Ó, ha az emberek megsejthetnék, ami ránk vár! Ha ismernénk Őt, aki ránk vár… isteni terveit velünk kapcsolatban! Istenem, én hiszem, hogy akkor egészen más értékrendet állítanánk föl…

És jössz! Hallom az Énekek énekének sorait: (2, 1-13;) „Veni, amica mea! Jam hiems transiit…” Jöjj, barátnőm! A tél már elmúlt…És mivel maghalt a régi „én”, és az új beleolvadt akaratodba, és már nem élhet nélküle: kell hogy jöjj „festinans”! Az én életem a te akaratod, oxigén, táplálék, Lét, amely nélkül nem élhetek többé…

És ott új nevet adsz nekünk. Vajon, mi lesz az enyém? „Voluntas Dei?”… Lehet, mert akaratod szerelmese lettem, mely mindent kért tőlem, hogy cserében „Mindent” nekem adjon: A Keresztet és a rajta Függőt!…

És úgy várlak, mint a gyermek édesanyját, mint barát a barátját, mint jegyes a Jegyesét…

            Jöjj már, Istenem! Te isteni Trium, jöjj!! Hadd hulljak bele isteni Szerelmed Tengerébe! Kell nekem az Élet teljessége de visu! (egészen közelről). Jöjj, te tavasz-illatú isteni Ősz! Jöjj, te éjszakát elűző Hajnal! Te violaszín kulisszák mögül felbukkanó, aranyló Napsugár!”

 

És hallgass meg még egy költeményemet, Don Egenio, ami szintén a témáról árulkodik:

 

Téged vár a lelkem

Vályogházam magányában
Téged vár a lelkem,
Dísztelenül, virágtalan,
De frissen meszelten.

Parányi kis ablakából
Mécsesemnek fénye
Hívogatón, szelíd fénnyel
Téged hív, hogy térj be!

Szív-hegedűm felhangolva,
Halkan sír a nóta:
Benne van egy egész élet
S ami nem fér szóba…

Gyalulatlan kis asztalon
Vászon abrosz várja,
Hogy elfogyaszd mind egy cseppig,
Amit raktam rája.

Lélegzetem visszafojtva
Egyre vár a lelkem:
Mikor jössz úgy, hogy el ne menj,
Krisztus, én Szerelmem?!

Mikor lesz az örök „légy-ott”,
Hol födetlen arccal
Szemlélhetlek imádatban,
Lelkemben malaszttal?…

Szív-hegedűm egyre zokog:
Jöjj el már, Királyom!
Ne halogasd, ne hosszabbítsd
Földi árvaságom!

Damaszkusz, 1966.

                                

 

 

 

 

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 3.
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat