ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 9,10,11

IX. fejezet

A szerzetesi élet velejárója az engedelmesség. Számomra is elérkezik a nagy pillanat. Az Elöljárók egy komoly feladatra választanak ki: Egyiptomba, Kairóba helyeznek át, ahol bizony nem könnyű feladatok várnak rám. A nyelvjárás is annyira különböző, aztán a betegápolás helyett kisdedekkel kell foglalkoznom: negyven drága kis óvódás lesz rám bízva… Hogyan fogadom a tényállást? Hittel és bizalommal. Ha feletteseim így látják jónak, azt jelenti, hogy Istentől majd megkapom a szükséges kegyelmeket, segítséget. Igenám! De el kell búcsúznom kedves betegeimtől… Hogyan adom a tudtukra?…

            Hát reggel bizony nehéz szívvel indulok az osztályra! Amikor közlöm velük, hogy utoljára vagyok közöttük, az egyik súlyos balesetet szenvedett fiatal férfi felugrik fektéből, és méltatlankodva felkiált:

„Mondd, Szoréna, ki az a személy, aki így határozott?! Mert kész vagyok lábtörötten is elmenni hozzá (darabokra tört sípcsont!), és megkérni, változtasson elhatározásán!”

Megmagyarázom neki, miképpen történik a dolog, és mit jelent számunkra az engedelmesség. A szegény beteg erre megszelídülten hajtja le a fejét, és ezt mormogja:

 „Femet, ja ohti! Értettem, nővérem! Az engedelmesség mindenekelőtt! Minsán Allah! Mindent Istenért!”

Meghatva hallgatom egy negyven év körüli férfi szájából a kijelentést, aki vallásából, hitéből erre a mély következtetésre eljutott: Isten akarata, mely a felettesek által ölt képet, az teljesítendő, bármi áron!

Mohammed, az árva fiú zokogva veszi tudomásul eltávozásom tényét. Arcát a párnába rejti és vigasztalan. Megmagyarázom neki, ha én el is megyek, la Azra marad! És még az is lehet, hogy találkozunk… De odafönn biztosan!

X. fejezet

 

Szeptember közepén egy hatalmas gépmadár szeli a levegőt Szíriából Egyiptom felé. Egy fehérruhás, fiatal apácát látsz az utasok között, Don Egenio, aki néma ámulattal figyeli az alattuk elsuhanó tájat. A Földközi-tenger képe úgy tűnik neki, mintha hatalmas, tejszínhabhalmok lebegnének fölötte: kis gomolyfelhők képződményei. Majd meg egy gyönyörű, fehér felhőkből alakított diadalíven húz át a gépmadár, ami olyan égi sejtelmeket kelt az utas lelkében. Sohasem utazott még repülőn, de semmi félelem nincs benne. Ő, aki átélte már a tenger háborgását, most is Mennyei Atyja karjaiban érzi magát, s főképpen égi Anyukáját érzi maga mellett, mert éppen az ő emléknapja van: a hónap 24-dike.

A feledhetetlen élmény után a repülő leszállni készül, és kissé szorongva gondol a hogyanra, mert csak a ruhájukról fogja felismerni a nővéreket, akik kijöttek eléje.

Minden simán megy a vámvizsgálatnál, és nagy „Ehlén!” köszöntéssel fogadják az ismeretlen nővért, aki arabul válaszol, amit ők széles mosollyal nyugtáznak. Végre a nagy hallban megpillantja a rá várakozó nővéreket, akikkel nagy öröm a találkozás, mert közös Anya leányai. Hát így érkezett meg Szoréna Egyiptomba. Csak kis ecsetvonásokkal vázolom ottlétem főbb epizódjait.

Két hónap alatt, hűséges erőfeszítéssel, elsajátítom a nyelvjárás új elemeit, hogy a kisgyermekekkel kellően megértessem magam. A két hónap elteltével ott állok „vízbe dobva” és úszni próbálok... Minden új számomra! Itt a gyerekek is annyira mások, más az éghajlat, más a jellem, mások a szokások. Sok a szegény családból származó kisgyerek. Vegyes a vallási hovatartozásuk is: több a muzulmán, mint a keresztény. És ez áll a hatszáz főt számláló iskolára is.

Az a kedves és üdvös szokás uralkodik, hogy a gyerekeket naponta bevezetik a szentségi Jézus elé egy rövid látogatásra. Kényes helyzetek adódnak, mert elővigyázatosnak kell lenni, nehogy prozeliták toborzóinak tűnjünk föl muzulmán testvéreink szemében…

Egyik reggel éppen rendezem a kis csapatot, és felszólítom a keresztény gyerekeket, hogy álljanak sorba, mert a kápolnába megyünk, ahol Jézus vár minket. Ekkor kedves jelenet játszódik le:

A kis csapat indulni készül, majd a többiek figyelik őket, akik távolról szemlélik emezek indulását föl a kápolnába. Hirtelen bekövetkezik a nagy „hitehagyás”, és Musztafák meg Mohamedek és aranyos kislány társaik lopakodva indulnak a csoport után, és én mosolyogva veszem tudomásul, hogy a végén mindannyian ott vannak… És az áldott Jézus sugározza a kis lelkükre mindazokat a kegyelmeket, melyekről egy napon majd tudomást is szereznek. S miután nem érkezik semmiféle negatív visszajelzés ­-mert a gyerekek mindenről beszámolnak otthon! –, így naponta közösen végezzük a látogatást.

            Semmi negatív magatartás a szülők részéről! Sőt, azzal jönnek hozzám, hogy nagyon elégedettek, mert annyi jót és szépet, meg hasznosat tanulnak a kicsinyeik, amit másutt bizony nem kapnak meg. És hogy még magyarul is tanulnak, hát ez már a csúcsa mindennek! Nincs még egy ilyen óvoda!

Az történt ugyanis, hogy egy ünnep alkalmából megtanítottam nekik a „Boci, boci, tarka…” kezdetű dalocskát. Olyan tökéletes kiejtéssel dalolták, hogy azt hitted volna, született magyar gyerekek!

Kis idő elteltével bátorkodom egy aranyos mese elmondásával, és hogy meggyőződjem róla, valóban értik-e a gyerekek az én nyelvezetemet, visszakérdezek. A válaszok meggyőznek, hogy itt is működik a Lélek, mert bár lángnyelvek nem láthatók, de mindenki a „saját nyelvén” hallja hirdetni az igét…

A viharban elfáradt méhecskéről van szó, akit a piros Rózsanéni fogad be illatos kelyhébe a zápor és vihar elől, majd amikor az kipihente magát, mielőtt útra bocsátaná, uzsonnával kínálja meg.  A menün a következők szerepelnek: nektár, hímpor és méz.

Szépen visszaidézik a jelenetet és az elfogyasztott élelmiszerek nevét is, csak – ámulatomra – a méz senkinél sem szerepel. 

„Ja, uládi! Na, gyermekeim, ki tudja, mit evett még a méhecske?… „

Egyik édes kis lurkó jelentkezik, majd kiugrik a helyéről: „Hát mortadellát evett még!” – kiáltja győzedelmesen.

Erre én hangosan felnevetek, mert az bizony egy nagy, kerek felvágottféle, ami ugyan nem szerepelt a menüben. Valószínűbb, hogy Nádi kedvenc ételei közé tartozik, így hát ekkor is erre gondolt.

Örömmel könyvelem el, hogy kicsinyeim értik az én „gyermeki” nyelvezetem, így aztán Isten Atyánk nagy jóságáról is naponta beszélek nekik, meg a Szűzanyáról, la Azra, akinek szobra, képei sokfelé láthatók a házban. Így, bár kissé nehéz körülmények között, de sikerült megtalálni azt a járható utat, amelyen nem ütköztem egyik vallás meggyőződésével sem.

Fény és árnyak váltakoznak ottani tartózkodásom során, de a Gondviselés átsegít valahány akadályon. Nem az a terve, hogy ott lehorgonyozzak, csak valami nagy kegyelmet tartogat számomra, és annak elnyerése néhány „aranytallérba” kerül, így a próbatételek is hozzá vannak méretezve.

Matarába, a Szentcsalád egyiptomi tartózkodásának a kis városába indulunk egy napon… Ó, még ezt a kegyelmet is tartogatta számomra égi Atyánk!

Az a tisztelet, amit itt tapasztalok a muzulmánok részéről a szent hely iránt, nagyon meglep! „Ó, ha ekkora hite lenne Mária magyar gyermekeinek ­- gondolom magamban ­-, akkor ma Magyarország nem nyögne a Vörös Terror igája alatt!” Pedig kétezer év telt el a Szentcsalád menekülése óta, és az apáról fiúra szálló hagyomány annyira élő és mély, amit a jelen kor ük-kunokái tanúsítanak!…

Muzulmánok vigyáznak arra a teljesen fosszilizálódott fatörzsre, ami annak a hatalmas fának a maradványa, amely alatt – a Hagyomány szerint – a Szentcsalád menekülése közben megpihent. Olyan 160 cm magas fal veszi körül, amit erős vasláncok kötnek össze a nyitva hagyott részeken, hogy jobban látható legyen. Az idő foga egészen darabokra szárította, mintha ezernyi mozaik-kockából állna, de azért egészet alkot. Könnyű elcsenni belőle pár darabkát; én is ezt teszem…

A kedves kis templom, ami a Szentcsalád kis háza helyén épült, falain az ő életükből ábrázolt freskókkal, egészen megigézi az ember lelkét. Szívesen ott maradnék kis időre, hogy elmerenghetnék a múlton… A szentmise végeztével sajnos, indulni kell, mert az iskolás lányoknak nem olyan új a hely, mint számomra, s a zarándoklat inkább kirándulás számukra.

                                                                       +

Aztán lassan lejár az egy év, és én befejezem küldetésemet, és visszarendelnek Szíriába. Lelkem oltárának lépcsője itt is emelkedett egy fokkal, s bár a szívem megszakadni készül, mert a rám bízott jelöltek ott zokognak mellettem, de nekem mennem kell. „Csak vándorok vagyunk idelenn!” – jut eszembe az idézet, és „erősnek, férfinek kell lennem!”…

            Arra is jó ez a sokféle lemondás, hogy az ember megtanuljon előre meghalni. Talán ismered, Don Eugenio, Jézus szavait, melyeket Gabriella Bossis-nak mondott az „Ő meg én” című műben: „Morire in anticipo, capisci?” Előre meghalni, érted?” És egyre jobban sikerül elsajátítanom ezt a művészetet, hála a Szentlélek sugallatainak…

XI. fejezet

Damaszkusz röpterén száll le a gép, ott várnak rám, majd onnan hamarosan Aleppóba küldenek. Ott is kórházuk van az olaszoknak, és olasz nővérek teljesítenek ott is szolgálatot. A betegápolás ugyan nem tartozik a Segítő Szűz Mária Leányainak a karizmájához, de olyan lehetőség ez, amit missziós területeken nem szabad kihagyni. A kovász csöndes szerepét töltik be cselekedeteikkel és mosolyukkal. Néha meg a Szentlélek pontosan az ő kis „röpterükre” méltóztatik leszállni, hogy ily módon adjon lehetőséget egy-egy léleknek a teljes Igazság megismerésére és követésére.

Tehát munkába állok. Nem lesz könnyű dolgom, mert az épület nem kórháznak készült, hanem valaha gazdag kiváltságosok mulatni, táncolni vágyó kedvét elégítette ki. Így az emeletre vivő lépcsőfokok magasak és az egész olyan meredek, amit nekem naponta többször meg kell tennem, mert az emeleten és a földszinten is vannak betegeim.

Hányszor előfordul, hogy a frissen operált beteget éppen elláttam, transzfúziót, infúziót bekötöttem, és mire felérek az emeletre vagy fordítva, már szól is valamelyik csengő, és hátra arc! És gyakran futva, rohanva... Hát ez bizony nem leányálom!

Egy alkalommal az egyik szobát a sátánisták egy tagja foglalja el, és 4-5 barátja őrzi éjjel nappal. Kissé hátborzongató érzés, amikor át kell lépdelnem közöttük, mert a földön ülnek, de érzem, hogy én a Napba öltözött Asszony leánya vagyok: miért félnék?!

            Micsoda esetekkel találkozom! Micsoda betegségekkel! Csak eggyel nem: egyetlen beteget sem hallok zúgolódni, káromkodni, lázadozni… Megható, ahogyan ezek az emberek élik mindennapjaikat.: egy mozdulatuk, egy cselekedetük sem vész szinte kárba. Ha a poharát emeli, hogy bevegye a gyógyszert, ha leszállni készül az ágyról, vagy bármi mást tesz, mindig Istenre gondolva cselekszik, aminek csendesen hangot ad: „Biszmilláh el Allah el wuahed!” Az egy igaz Isten nevében! És ezt akkora természetességgel, hogy látod rajta az áhítatot és az őszinteséget.

Ha meg valamelyik minaret tornyából a müezzin imára szólít, bárhol vannak, ha nincs más kéznél, akkor a törölközőt terítik le, és imára borulnak, ott, ahol éppen vannak. Akkor még a külvilág sem létezik számukra.

Don Eugenio, Szoréna nővéred azt vallja, hogy az ő hite a szülei révén ugyan, génjeiken és életvitelükön át már megalapozott volt, de amit itt kapott ezektől a muzulmán testvéreitől, azt sosem pótolja sem hely, sem idő. És ezért csak Te Deum és Magnificat zeng a lelkében Isten felmérhetetlen kegyelmeiért! És hogy erre a gránitkemény hitre neki akkora szüksége volt és van, azt te is felmérheted az elmondottakból…

                                                                       +

Egy alkalommal sovány, meggyötört asszonyka kerül az egyik szobába. Nem koros, de sokkal idősebbnek gondolná az ember. Rajtakapom egy alkalommal, amint a Szűzanya képére szegezi a tekintetét, majd elerednek a könnyei.

„Ja ohti, miért sírsz?” – kérdezem tőle. Csak folynak a könnyei, de a válasz nehezen érkezik.

„Tudod, eszembe jutott… hogy anyám… valamikor… még egészen kicsi voltam, engem is tanított… az Üdvözlégyre… De már alig emlékszem rá… Asszalamu alajiki, ja Marjám… és folynak a könnyei.

„Hát nem muzulmán vagy, ja ohti?”

„Nem annak születtem!… De egy napon a mozlimok lemészárolták az apáinkat, az anyákat életben tartották és meghagyták maguknak, de át kellett térniük muzulmánnak. Így csak kis ideig és titokban emlékezhettünk a saját vallásunkra. Aztán lassan elfelejtettük az imákat, mert nem volt, aki tanítson minket. Most a kép eszembe juttatta gyermekkoromat… Ó, Rahbé, mondd el velem az Üdvözlégyet!”

És meghatottan imádkozom vele az angyal szavait, és nekem is hullanak a könnyeim. Az áldott égi Anya biztosan felfogta mindkettőnk könnyeit, és az üdvösség záloga gyanánt bemutatta az Atyának, hogy vegye oltalmába szegény megkínzott gyermekeit.

                                                                        +

Nyolcvan év körüli bácsit szállítanak az osztályra. Agyvérzése volt. Egyik felére megbénult, beszélni alig tud. Nagy gyengédséggel ápolom. Keresztény a drága apóka! Infúziókat kötünk be nála, majd lassan enni is képes, és ha nincs mellette a sógornője, én etetem, itatom. Pár hét múlva rosszabbodik az állapota, és én mindent megteszek, hogy az „átkelés” zökkenőmentes legyen, igazi találkozás legyen a Teremtő Atyával, a Fiúval és a Szentlélekkel.

Még súlyosbodása előtt mondta a sógornőnek: „Ennyi jóságot még senkitől sem kaptam az életben, mint ettől a nővértől!” És a szemei megteltek könnyel. Tudatában vagyok, mennyire nyitott a távozni készülő lélek, és így készítem föl. Azokat a szavakat adom az ajkára, melyek már kibuggyanni készülnek a lelkemből, mintha én lennék a távozó… Igen, Eugenio, mert évek óta élek a lélek éjszakájában, és akkora a vágy bennem az Örök Haza után, hogy ilyen alkalmakkor úgy állok a tény előtt, mintha rólam lenne szó. Lélekben ott állok a „kapuban” térden állva, kézcsókkal, és repülnék az illető helyett, de még nem jött el az én órám… Ám biztos vagyok benne, hogy annyi lélek viszi magával az én szomjas lelkem óhaját, vágyakozását, hogy legalább ez az illat besurran velük az Atya elé, és… akkor majd gyönyörű lesz a találkozás, mert megtanultam előre meghalni…

            Még azt az örömet is tartogatja számomra a Gondviselés, hogy megláthatom azt a helyet, ahonnan – a Hagyomány szerint – Illés próféta az Égbe ragadtatott a tüzes szekéren. Szigorú kolostor épült a közelben, és a táj annyira egyedi, várná az ember a próféta megjelenését. Kietlen vörösbarna sziklák, barlangok… Talán itt vonult el a hatalmas Isten a lágy szellő érintésével Illés arca előtt?… A szigor és rettegés Istene ekkora gyengédséggel nyilatkozott meg már akkor?… Ó, hát akkor miért nem borulunk mi oda a keblére a gyermek bizalmával, mi, a XX. század e hitben, bizalomban elsatnyult gyermekei, akiknek a gyenge, fájdalomra, szenvedésre képes Fiában mutatkozott meg?!…

            Mi nem szellő érintését kaptuk bizonyságul, hanem az Ostya hófehér „pólyájában” itt maradt velünk. Mi érinthetjük, megehetjük; testünkbe költözik, eggyé lesz velünk, és lelkünk áldott Lakója lesz! Ó, ember, ember, mikor térsz már észhez?!

                                                                       +                    

Aztán egyre jobban gyengül az egészségem. Nem bírom azt a minden erőt igénybevevő munkát. Feletteseim jónak látják kiragadni kis időre abból a környezetből, és Damaszkuszba hívnak kis erőgyűjtésre. Egy hónapig tartó csöndes elvonulás, pihenés, szemlélődés töltik ki a napjaimat. Úgy érzem magam, mint a viharba került madár, aki hirtelen oltalomra talál: csak hálát csipogok, és hullanak a könnyeim.

Igen. Valóban, Istenen kívül senki sem tudja, hogy én mindkét végén égetem életem gyertyáját… Különös, mert a Lélek önmagának tartja fönn lelkem vezetését, irányítását. Ritkán, és csak rövid időre küld egy-egy gyóntatót, aki bepillanthatna a lelkembe, de valahányszor megengedi ezt, holnap már el is veszi tőlem. Ezért néha meg is „rémülök”, mert azt gondolom, annyira nem tetszhetik bennem valami az Úrnak, hogy még ezt is megtagadja tőlem. Ám mire teljesen „meginognék” hitemben, máris jelentkezik az áldott Lélek az Ő nem mindennapi beavatkozásaival… És azokhoz nem fér kétség, mert vagy egy sosem látott pap az illető, aki egy gyónás kapcsán bepillanthat a gyónó lelkébe, és Szoréna meglepetésére olyan gyöngyöket fedez föl ott, hogy a szegény gyöngybirtokos maga is elámul, de önértékelésén nem változtat. Hiszi, elfogadja, de nem ámuldozik rajta. Ha Isten ennyivel is beéri, és ha ilyen „rossz ízlése” van, ő nem tehet róla… Avagy más, a Lélekre jellemző módon biztosítja őt szeretetéről.

Majd kellő erőgyűjtés után ismét visszatérek Aleppóba. Egészségem azonban nem áll helyre. Ismét a szüntelen szolgálat, nehéz esetek, sok és komoly ápolást igénylők, amelyek lassan letepernek. Így feletteseim úgy határoznak, hogy más munkakörbe helyeznek át, és visszatérek Damaszkuszba.

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 9,10,11
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat