KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

A MEGVALÓSULÁS FELÉ 1

 

                                                                       I. fejezet

            Hála Istennek, éppen akkor érkezünk az állomásra, amikor az egyetlen szerelvény, amit aznap indítanak a határváros felé, éppen indulóban van. Annyi az utas, hogy állva is alig lehet elférni! És ez az ingyenes utazás tart vagy öt órán át, meg amennyivel tovább….

            Végre célnál vagyunk. A pályaudvar területén a határőrség katonái igazoltatnak, de „érdekes”, mintha minket levegőnek néznének…

            Hála Istennek, már kívül vagyunk az épületen, és gyalog vágunk neki a városnak, és hosszabb menetelés után ott is vagyunk a nővérem lakása előtt. Karácsony előtti napok… Készülődés az ünnepekre… Nővérem nem sejt semmit, amikor váratlanul megszólal a csengő.

Jaj Istenem! – sóhajtok fel, majd nyílik is az ajtó. Pont ő tűnik fel az ajtóban, de egy szempillantás alatt felméri a helyzetet. A mosoly máris elhal az arcán, majd fölkiált: «Lusi, biztos vagyok benne, hogy disszidálni akartok! És pont hozzám jöttök, hogy tönkretegyétek a karácsonyunkat!»

A szívem összeszorul és a torkom is. Ismerem a nővérem, és tudom, hogy csak a fájdalmas meglepetés mondatja vele e szavakat, mert már tárul is az ajtó, miközben megöleljük egymást. «De tudd meg», mondja a nővérem, «én egy lépést sem teszek az érdeketekben!… Az embernek összetörik a szívét, aztán még elvárják, hogy segítsen nekik tervük megvalósításában…»

Én csak hallgatok, de tudom, hogy csupán a fájdalom mondatja vele azokat a szavakat.

Közben a két unokaöcsi kisurran a szobaajtón a hangok hallatára, és örömükben ugrándoznak, hogy a keresztmami érkezett meg karácsonyra. Meg is törik a jég hamarosan, és vidáman mesélik a két lánynak, hogy ők mennyire várják a Jézuskát! Később a sógor is megérkezik. Ő komolyan fontolóra veszi a lányok ügyét, és az a véleménye, ha ez az ő komoly elhatározásuk, nem szabad őket ebben megakadályozni. Majd vacsora közben közli velük, hogy neki van két barátja, akik már több embert is átkísértek a határon, azokkal kellene megbeszélni a dolgot. Úgy is lesz.

Közben múlnak az órák és a napok, s mi hasznosítjuk magunkat az ünnepi előkészületekben, és a két kis lurkó vidámsága kis időre el is felejteti velünk a valóságot. Ők még olyan kicsik, fel sem fogják a szomorú helyzetet. Én nekiállok sütni-főzni, Ica meg mesél és játszik a két gyerekkel, akinek hirtelen olyan jó dolga támadt! Ennyi mesét és ennyi játékot már rég élveztek!

Huszonharmadikán este azzal a hírrel jön haza a sógor, hogy a két férfi másnap délben, az ünnep előestéjén vállalja az átmenetelt. Az a gondolatuk, hogy karácsony vigíliája lesz, és így könnyebben sikerülhet az átjutás.

Reménykedve térünk nyugovóra, de nekünk nem jön álom a szemünkre. Csendben beszélgetünk, imádkozunk, aztán egy rövid időre álomba szenderülünk. Ám a reggel kérlelhetetlenül beköszönt fájdalmas ígéretével és az újabb elválás gyötrelmeivel…

Ebéd után a két férfi betoppan, akivel megbeszéljük az úti programot, majd készülődés és a búcsúzás következik. A nővérem eközben még egy kis bejglit rejt az úti tarisznyába. Könnyes búcsúzás közben válunk el egymástól. A két kicsi is sírdogál, látva a felnőttek könnyeit, bár ők nem sejtik, miért is olyan könnyes most az elválás? … Nem volna jobb, ha a mami itt maradna, hiszen akkora hó van, és olyan jókat lehetne szánkózni?! Valóban! Reggelre akkora hó esett, hogy szebb Karácsonyt el sem lehetne képzelni! Még ez is jobban megfájdítja a szíveket, mert olyan valódi a karácsonyi hangulat.

Mielőtt elfordulnánk az utcasarkon, még egyszer visszanézünk. Látjuk a négy drága lényt, amint szomorúan integetnek a vándoroknak, és a két kicsi még utánunk is kiált: „Mami, ne menjetek el! Menjünk szánkózni!” ­- és folynak a könnyeik…

Tudod, don Egenio, ha akkor világosan láttuk volna hazánk sorsának alakulását és a magyar népét, és tudtuk volna, hogy nem lesz visszatérés a szerzetesi kiképzés után, nem tudom, mertük volna-e vállalni az elmenetelt?!… Az az Áldott Kéz megint beavatkozott, és elfedte előttünk a jövőt, aminek vállalását akkor még nem bírtuk volna el… Én, minden bizonnyal, nem…

                                                                       +

A hó vattapuhasággal ül a fenyőágakon, és olyan szent béke és csönd látszik jótékonyan fátyolozni a külvárost. Amott viszont egy-egy fekete varjú röppen föl galambok helyett, arrébb meg szovjet tankok ágyúcsöve mered az ég felé mintegy figyelmeztetőn: Vigyázz, mert a béke csak látszólagos!

Csöndesen bandukolunk a nagy hóban. Már túl vagyunk a második falu határán is, amikor kísérőink megállnak. Közlik velünk, hogy ők csak idáig kísérnek bennünket, mert innen már egészen könnyű az átjutás: Csak „így kell menni”, és „csak arra kell ügyelni”! – aztán elbúcsúznak tőlünk, zsebükben a „bárány” árával, mint akik jól megszolgáltak érte… Kettőnk szíve bizony összeszorul, de Istenbe vetett hittel, és a Szűzanya oltalmára bízva magunkat, elindulunk a megadott irányba.

Fenyőerdő hófedte fái alatt folytatjuk utunkat, ami nem is könnyű, mert a hó alatt lapuló avar megnehezíti lépteinket. Gyönyörű a táj, és ha valami téli túrára indultunk volna, csodaszép is lenne az egész! De így a bizonytalanságban, és az est közeledtével, megannyi kérdőjellel előttünk, bizony, nem valami leányálom!…

Hirtelen megzörren a közeli bokor, és egy vadnyuszi karikázik el mellettünk, nem kis ijedtséget keltve úgyis szorongó szívünkben… Kissé odébb meg egy drága kis cinege falatozik az egyik piros bogyókkal teleaggatott bokron: olyan, akár egy szép karácsonyfa, amihez fényes háttér gyanánt szolgál az éppen lenyugvó napkorong.

Csak előre! Semmi félelem! Isten óvó tekintetét rajtatok pihenteti.

Na, most meg egy kanális állja utunkat, ám hamarosan megtaláljuk az átkelőt, és azon is túl vagyunk. Lassan ereszkedünk le a völgybe, majd ismét fölkapaszkodunk az erdőbe, ahol kitaposott útra bukkanunk.

«Nézd csak!» szólal meg Ica, «valószínű a menekülők taposták ki… Induljunk el rajta!»

Én bizony bizalmatlan vagyok a fölfedezett ösvénnyel szemben, és le akarom beszélni baj-társamat, hogy ne azt válasszuk, mert én nem érzem biztonságosnak… Szóváltás következik, és én engedek, de nem jószántamból: nem akarom, hogy békétlenség ékelődjék közénk.

Nem sokáig folytathatjuk a biztonságosnak ígérkező utat, mert az erdőből hirtelen két fegyveres orosz katona bukkan elő. Géppisztolyukat ránk szegezve kiáltják: „Sztoj!”

Teljesen váratlanul ér bennünket a dolog, akár egy villámcsapás! A szívünk szinte fizikai fájdalomtól szorul össze, és lecövekelünk. Nekem csak annyi villan át az agyamon: «Istenem, ments meg minket a durva erőszaktól!» És olyan erőt és elszántságot érzek, hogy pillanatok alatt elszáll az előbbi félelem. Nem tudjuk, mi vár ránk, de Isten, akiért mindent kockáztattunk, nem hagyhat el bennünket, sem az áldott Szűzanya!

A kettő megmotoz bennünket, nem rejtünk-e valami fegyvert, aztán fegyverüket a hátunkba nyomva „Davaj!” jelszóval indulásra kényszerítenek minket. A katonáktól kísérve menetelünk az erdőben egyre beljebb. Nemsokára a táborhelyükre érkezünk, ahol egy bunkerféle sátorból tizenöt katona bújik elő…

«Irgalmas Isten!» nyögök fel némán, «mi lesz velünk?! Ha ezek itt darabokra tépnének minket, még azt sem lehetne kideríteni! Szűzanyám! El ne hagyj bennünket!!» sikolt fel a lelkem a mennyei Anya trónjáig.

A katonák bárgyú vigyorgással mustrálják végig a két lányt, aztán egy jóarcú tiszt rájuk parancsol, és mindannyian eltűnnek a bunkerűkben. Mi ketten csak állunk és várunk a néma ég alatt…és… félünk… Kisvártatva egy szép farkaskutya veszi át az őrök szerepét.

Na, végre magunkban vagyunk! Egy lámpa fénye vetődik ránk, míg körülöttünk szűz-fehéren terül el a csodás hótakaró: igazi karácsonyest.

+

Az est már rég beköszöntött. A temérdek csillag reszketve ragyog az égbolton. Olyan hideg van, hogy folyton mozgásban kell tartani fáradt tagjainkat (tudniillik öt órát meneteltünk már!), nehogy a fagy, kárt tegyen bennük. Ám csak egy helyben merünk toporogni, mert nem tudni, a hűséges „őr” melyik mozdulatra vetné ránk magát… Úgy szeretjük az állatokat, de most ezzel itt nem merünk barátkozni; nem tudni, miképpen reagálna közeledésünkre.

Az órák cammogva múlnak az éjben. Lassan közeleg az éjfél, a Szentséges Éj! És még nem tudjuk, mi vár ránk?! Csak állunk és várunk ott az erdő szívében, miközben haza gondolunk… Szeretteink már készülődnek az éjféli misére… A kis toronyban már megkondult az első harangszó… és a szüleink bizonyára ránk gondolnak, de arra aligha, hogy mekkora veszélyben forog a két vándoruk!… Ó, ha sejthetnék!… Én ezalatt csendben beszélgetek égi Anyukámmal:

«Kérlek, bízd Józsefre a Kisdedet, te pedig gyere az oroszlánok megzabolázására, mert ha nem, még kárt tesznek gyermekeidben!» És biztosan így is történt, mert hogy öt óra hossza alatt egyik „oroszlánnak” sem jutott eszébe kárt tenni a „báránykákban”, azt a józan logika képtelen megmagyarázni… Igaz, hogy a nagy szovjet bevonulás idején is csodával mentette meg a három lánytestvért a Szűzanya ­- vagyis a két nővérem és engem ­-, így érthető, hogy most sem történhet másképp!… Mert tudd meg, kedves Olvasóm, hogy az a két lány érintetlenül vészelte át azt az éjszakát, mert a Kisded és Édesanyja kettesben taposták szét a kígyó fejét akkor ott… és az nem árthatott nekik!

A betlehemi csillag ott ragyog felettünk, és az éjszaka szentsége annyira megigéz bennünket, hogy egészen összerezzenünk, amikor egy teherautó robogva ront bele abba a földre szállott csöndbe, ami körülvesz bennünket. A menázsit szállító teherautó érkezett meg, amelyikre – az átadás után – felszállítanak minket. Két fegyveres katona közé ültetnek bennünket, de a sofőr magyar katona, a közeli határőrség laktanyájából. Őrült iramban száguld velünk árkon-bokron át, hogy majdnem kilökődünk a fedetlen, csak egy deszkapánttal körülvett járműből.

Félig megdermedve érkezünk meg a szörnyű száguldás alatt átélt hidegtől, de megkönnyebbülten lélegzünk föl, amikor meghalljuk a magyar szót. Legalább a mieink között vagyunk! ­- sóhajtunk föl.

Éjfélre jár az idő, így nem sokat foglalkoznak velünk, csak ami a legfontosabb. Egy katona, valami fűtetlen kis helyiségbe kalauzol bennünket. Ledob egy szalmazsákot a kövezetre, majd egy plédet ad a kezünkbe, és faképnél hagy bennünket.

Végre egyedül vagyunk! Úgy, ahogy vagyunk, kabátostul, cipőstül lepihenünk és betakarózunk az egyetlen takaróval. Mennyire hasonló a helyzetünk a betlehemi Kisdedéhez: ott is hideg volt az istálló, de ez itt abban különbözik, hogy még egy csacsi sincs! Csak olyan kétlábúak szaladgálnak, de meleget nem lehelnek a vacogó rabokra…

            Kisvártatva egy ifjú legény lép be hozzánk, és részvéttel mondja: „Lányok, ha rajtam múlna, azt mondanám, jöjjenek velem az éjféli misére (!), de én ezt nem tehetem meg. Itt is nagyot változott ám a világ! De egyelőre többet nem tehetünk…. Na, jóccakát” – és elmegy. Mi megköszönjük a jóindulatát, és azt kérjük, imádkozzon értünk, amit a kis katona meg is ígér.

Hát átvacogjuk valahogy az éjszakát, s mire megérkezik az áldott ünnep reggele, bizony elgémberedett tagokkal kelünk föl…

+

Karácsony szent apja van! A katonák szép karácsonyfát állítottak, és énekelgetnek a fa körül. Megható, hallatlan az akkori körülmények között!

A raboknak jéghideg víz jut a tisztálkodáshoz, majd valami kis reggeli, azután meg hivatják őket. Egy tiszt közli velük a parancsot: meg kell tisztítaniuk a bejárati ajtó ablakait!

Neki is állnak, de olyan hideg van, hogy a rongy odafagy az ablaküvegre! Erre Ica, honleányi bátorsággal berohan a tiszti szobába, és közli a meghökkent katonával, hogy „Karácsony napján ők nem hajlandók ablakot pucolni! Micsoda szégyen ilyen munkára kényszeríteni embereket ilyen szent napon!” A tiszt meglepődve néz Icára, majd beleegyezik. Az visszatér hozzám, és gyorsan eltűnünk a hideg szoba ajtaja mögött.

Még el sem múlt a felháborodás, amikor két fiatal katona lép be az ajtón, és közli velünk, hogy «az az elhatározásuk, nem hagyják fagyoskodni azt a két lányt!» Máris kerítenek egy kályhát és tüzelőt, «és meglátják, milyen jó meleg lesz ott rövidesen!» Mi meghatottan köszönjük meg, és valóban, alig fél óra múlva már pattog is a tűz a jó kis kályhában. Kellemes meleg terjeng a szobában. Még a kabát is lekívánkozik rólunk. Aztán valaki társasjátékot hoz, sakkot és egyebet, asztal és székek kerülnek elő, s rövid időn belül annyi a látogatónk, hogy olyan jó sakkpartikat rendezünk, hogy szinte elfelejtjük szomorú helyzetünket, a kis katonák meg azt gondolhatják, hogy otthon vannak a meleg családi körben.

Elbeszélgetnek a lányokkal. A szokás hatalma kényszeríti őket (1956-ot írunk!), hogy lehalkítsák a hangjukat, amikor valami „rázós” szavak szállnak el ajkukról.

«Lányok, ha mi leszünk szolgálatban, és újra megkísérelnék az átjutást, mi elengednénk magukat!» – mondják kedves, fiús egyszerűséggel. Aztán még hárman, négyen teszik ugyanezt az ígéretet. Jól esik a két viharvert madárnak a kiskatonák jóindulata; valószínű, újoncok, és őket még nem tudta megrontani a vörös eszme… Az én lelkemben felcsendül kis öcsém kiáltása: „Lusikám, sem az első, sem a második… de a harmadik, igen!»

Így repülnek tova az órák. Az est folyamán megtudjuk, hogy másnap délután beszállítanak bennünket abba a városba, ahonnan elindultunk… Ott van egy fogház, oda visznek minket és még néhány rabot. «Jaj! – sajdul meg a szívem, ha a nővérem sejtené, hogy mi ott vagyunk!…»

Az éjszaka folyamán újabb rabokat hoztak, és együtt szállítják el valamennyit. Három fiatalt is elfogtak, akikkel közelebbi ismeretséget kötünk, és bátorítjuk őket mint profidisszidensek, hogy tartsanak velünk a harmadik kísérletnél. Aztán elbeszéljük nekik addigi kalandjainkat, majd nyugovóra térünk.

                                                                       +

Elérkezik a baljós reggel. Cammognak az órák, de ebéd után készen áll a csapat. Néhány markos legény is van köztünk, akik elhatározzák, hogy útközben leütik a minket kísérő őröket, majd gyorsan leugrálunk, és – irány a határ! Természetesen a három lány (mert egy Kati nevű és érkezett az éjjel!) lebeszéli őket, mire azok nagynehezen elállnak kevésbé világos tervüktől, és megadják magukat a sorsuknak.

Már alkonyodik, mire a teherautó bekanyarodik a fogház udvarára. A „fogadtatás” után külön cellába helyezik őket, melyek ajtaját rács helyettesíti. Vacsorát is kapnak, ami jóízű babgulyásból áll.

Lepihenek a priccsre (pizsama és egyéb toalettfelszerelés a múlté!), és többször is megpillantom a fegyveres őrt, amint elhalad cellám előtt. Álmaimra így még senki sem vigyázott mostanában!

                                                                       +

Reggel van. Nem sokat aludtam az éj folyamán, de olyan bizakodás van a lelkemben, amit bízó imámnak tulajdonítok: annyira kértem a drága Szűzanyát, szólna érettünk Jézusánál! Ha kell, mi újra megkíséreljük a lehetetlent, hiszen egyedül Isten hívó szavát akarjuk követni, még olyan körülmények között is, ami ellene mond a józan felfogásnak… Még az életünket sem féltjük, de az emberi erő kevés; feltétlenül szükségünk van az Ég segítségére!

Reggeli után végre együtt van a kis csapat. Az újonnan elfogottak között két fiú is van, meg a kedves kis Kati. Rövidesen közlik velünk, hogy kis „elbeszélgetésre” hívnak bennünket...

Több disszidens gyűlt össze a teremben, ahol egyenként állunk a „vizsgáztató” elé, aki „gyengéd” figyelmességgel érdeklődik hőstettük száma felől. «Na, te hányadszor próbálkozol, kisfiam, kislányom? Nem baj, ha nem is mondasz igazat, mert ez a hőstetted már be lesz jegyezve a nagykönyvbe! Ha innen elmenve ismét próbálkoznál, az „ingyen lakás” biztosítva lesz számodra…» Ezalatt az öt bajtárs közelebbről megismerkedik egymással, kissé félrehúzódva beszélgetnek, és úgy határoznak, hogy közösen kísérelnek meg egy újabb átjutást.

            Rendőri kísérettel szállítanak ki bennünket a pályaudvarra, ahol a Pestre induló vonatra kell felszállnunk, és visszatérni ki-ki a saját munkahelyére. Miközben beindul a minket szállító teherautó, a kapu közelében egy idősebb fegyőr odasúgja: „Bátorság, gyerekek! Volt olyan is, aki már tizedszer járt itt, végül a Szabad Európa Rádión jelezte, hogy célba ért!” Hálás mosoly és köszönet jár érte, majd a jármű elrobog velünk.

Amint a vonat elhagyta a pályaudvart, összeül a kupaktanács, és fő a haditerv. A fülkében csak mi öten foglalunk helyet, így avatatlan fülek nem hallanak bennünket. A három fiatalnak tetszik a tervünk, és örömmel csatlakoznak hozzánk.

 

 

Oldal: KENESEY:MEGVALÓSULÁS FELÉ 1
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat