KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

A MEGVALÓSULÁS FELÉ 

V. fejezet

Én egyre fáradtabban rovom az utat, csöndesen, szótlanul. Lelkem égi Anyukám trónusához röppen, hogy segítségét kérjem, mert úgy érzem, ha még történne valami, azt az én idegrendszerem nem bírná elviselni, hiszen a biztos átjutás megvalósításának a terhe egyedül az én vállamat nyomta, és minden bizonytalanságot, veszélyt duplán éreztem…

«Anyácskám!» sóhajtom csöndesen, «kérlek, te mutass utat nekünk, te vezess a célba, mert ha még egyszer elfognak bennünket, akkor a legrosszabb vár ránk… Bízom anyai oltalmadban! Segíts!»

Már az sem lep meg különösebben, amikor a határt jelző zászló mellett haladunk el, mert az is lehet csalétek… Csak előre!

Lemaradozok a többiektől, és fáradtan bandukolok, amikor hirtelen fölemelem a fejemet. A messzi távolban három mozdulatlan alakot pillantok meg, amint egymás mellett állnak az éjszakában. Azt is megállapítom, hogy amazok még semmit sem észleltek, és halkan fecserészve mennek előre. Ekkor füttyentek nekik, mire ők megállnak. Intek nekik, hogy azonnal lehasalni! Majd odakúszok hozzájuk.

Végre együtt vagyunk. Társaim nem tudják mire vélni óvatosságomat. Én előre mutatok a három mozdulatlan alakra, midőn társaim is meggyőződnek róka, hogy nem szemfényvesztés áldozata vagyok…

«Gyerekek, ha azok ott katonák, akkor végünk van!! Nincs már több lehetőségünk!» mondom mélyen lehangoltan. És a kis csapat kedélye is bizony leereszt, mint hirtelen átlyukadt gumibelső…

«Mitévők legyünk?!» kérdezzük egymástól. «Várjunk egy félórát, hátha azok is életjelt adnak magukról?… Ha meg nem mozdulnak, hát elindulunk feléjük?…» És ott hasalunk a fagyos éjszakában, a hótakaróba süppedve.

Olyan harmincpercnyi idő telhetett el, de azok ott a távolban nem mozdultak meg. Én ezalatt csöndesen megfigyeltem őket, miközben valami lelket melengető sejtelem költözött a szívembe. Annyira mesébe illő, hogy beszélni sem merek róla társaimnak, mert azt mondanák: ez bizony bezsongott… Így hát ott melengetem a lelkem mélyén, és majd meglátjuk…

«Gyerekek!» szólalok meg végre, «én úgy gondolom, el kellene indulnunk feléjük, mert itt megfagyunk mozdulatlan. Aztán meg dőreség volna azt hinni, hogy ők nem vettek észre bennünket!… A börtönt már úgy sem kerülhetjük el, hacsak»… és itt elhallgatok.

«Hacsak?» kérdez rá Ica.

«Hacsak… de ezt majd meglátjuk» fejezem be halkan.

Feltápászkodunk. Kabátunk alsó része úgy eláll testünktől, akár valami rokokó báliruha fodros része: a nedvesség és a hó összefagyott rajta. Lassan tesszük meg a „máglyára” vivő utat, és azok ott még mindig mozdulatlanok!

            Az én szívem egyre biztatóbban jelez, de nem merem közölni vigasztaló megsejtésemet, mert – ne adj’Isten! – ha mégis csalódnék, társaim azt már aligha írnák a javamra! Ám én hiszem, hogy égi Anyukámban nem fogok csalódni!

Közeledünk. Egyre közelebb vagyunk a rettegett ponthoz, amikor hirtelen szilárd talajt érzünk a lábunk alatt: aszfaltozott út! Most már biztosak vagyunk benne, hogy azok ott nem élő személyek, de még mindig nem látjuk tisztán, mik is lehetnek valójában?… Az egyik fiú zsebében kis zseblámpa van. Előveszi és felkattintja, ráirányítva a középen álló „alakra”, és ekkor valami szobor szürke talapzata tűnik elénk, alján osztrák személyek neve sorakozik. Föntebb meg egy latin mondat, ami az én szívemet akkora örömre hangolja, szinte elalélok a boldogságtól! Zakatoló szívvel olvasom: „Maria, Auxilium christianorum, ora pro nobis!” Magyarul: „Mária, keresztények Segítsége, könyörögj érettünk!” És nekem meg Icának ez olyan égi jel, olyan pecsétféle a vízumon… Olyan „Istenhozott!” a Szűzanya részéről. .. De ezt csak mi ketten tudjuk…

Most a fiú lámpája följebb pásztáz, és a kettőnk boldog ámulatára egy márványból faragott, hófehér alakot pillantunk meg: Mária, karján a Kisdeddel!!! Ó, hát Ő az valóban! A másik kezében jogart tart. Igen, így láttuk a képeken ábrázolni Őt!

            Megáll a kis csapat. Meghatottan szemléljük a bájos látványt, majd örömünkben megöleljük egymást, mert a talapzat alján az osztrák nevek azt bizonyítják, hogy valóban megérkeztünk Ausztria földjére!

Most, hogy végre megnyugodtunk, próbálkozunk a talány megfejtésével: Vajon miért nem ismertük föl már előbb is a tényállást?! Hát egyszerű a magyarázata: A szobornak csupán a talapzata volt látható a fehér háttérben, mert amúgyis fehér palástjára még hóból szőtt rá hermelinből az ég. A mellette álló két fa ágait is hó borította, így azoknak is csak a törzse volt észlelhető a távolból… ezért nem mozdultak meg…

Én csak hallgatok, mert nekem akkora leróni valóm van a liliomos Szűzzel szemben, hogy azt ki sem lehet fejezni! Azt egyedül csak én tudom, mit köszönhetek az áldott Szűzanyának… Tudtam, biztos voltam benne, hogy Ő segíteni fog, ám arra, hogy Ő maga fog várni bennünket idegen földön, arra még legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna!…

                                                                                  +

„Na, csapat, előre! Még nem értünk célba teljesen!” szólal meg az egyik fiú. Ám előbb, kettőnk kezdeményezésére, elimádkozunk egy Üdvözlégyet, míg kezeink egymásba fonódnak. Majd elindulunk a közeli falu felé, amelynek fénye már messziről vonzott bennünket még menetelésünk során.

A falu első házának ablakán félénken bekopogunk, mert az idő már túlhaladta az éj felét. Kis útbaigazítást kérnénk. Az ablak hamarosan ki is tárul, és egy középkorú férfi tekint ki rajta. Tört magyarsággal megkérdezi, mi járatban vagyunk? Pár szóból megérti a helyzetet, és már irányít is bennünket a falu belsejébe, ahol néhány férfi teljesít éjszakai szolgálatot, hogy az éjszakai menekülteket a szükségessel ellássa.

Hamarosan kivilágított épülethez érünk, és belépünk. Barátságos arcok és jóleső meleg fogadnak minket, meg nagy tisztaság. Három idősebb férfi tevékenykedik a helyiségben, ahol asztalok, székek, meg tűzhely található. A tűzhelyen, nagy edényekben meleg víz és tea párolog. Az asztalon nagy szelet vajas kenyerek várakoznak az éhes vándorok éhségének a csillapítására. A kis csapat nem is kéreti magát, mihelyt a jó emberek kedves mosollyal sietnek elénk, és egy meleg kézszorítás után hellyel kínálnak bennünket.

Lehuppanunk az ülésre. Elgémberedett lábainkról lekerül a cipő, aztán lábaink máris elmerülnek a jó melegvízzel telt mosdótálban, amit udvarias közvetlenséggel helyeznek mindegyikünk elé. Szinte kéjes gyönyör tölti el lényünket a jó meleg víz hatására.

Hát még a nagy bögre illatos tea és a nagy szelet vajas kenyér ízlelésekor mekkora öröm és hála járja át kiéhezett, átfázott lényünket, és mekkora jóleső érzés ekkora emberség láttán!

Miután jól átmelegedtünk, felöltözünk, aztán az egyik férfi átkísér bennünket egy közeli épületbe, ahol meglepődve látjuk, mennyi magyar menekült van együtt! Majd egy szénapadlásra vezetnek föl bennünket, ahol egy plédet kap mindenki, és a szalmával beterített padlón lepihenhet. Ha képesek leszünk elaludni a hidegtől, hát akkor reggelig még pár órát alhatunk is.

Hajnalban magyar csempészek érkeznek, és elbeszélgetnek velünk. Azoknak döbbenet ül az arcukra, amikor elmondjuk nekik, merrefelé jöttünk át a határon… Szinte hihetetlen számukra, hogy ép bőrrel megúsztuk! Azt mondják, hogy azon az éjjelen több embert is lelőttek… Mi ketten összenézünk, és teljesen biztosak vagyunk benne, hogy akkor is a Szűzanya palástja takart be bennünket, és azért kerültük el a veszélyt.

A csempészek jóindulattal fölajánlják nekünk, hogy szívesen visznek híradást a szeretteinknek, ha hamarosan írunk pár sort, és hazaérve ők postára adják. Meg is tesszük, de nem nagyon bízunk a teljesülésben. Ám idő múltán megtudjuk, hogy betartották a szavukat, és az volt az első híradás, bár nagyon burkolt és rövid, amit szeretteink kézhez kaptak.

A reggeli végeztével egy iskolába gyűjtenek össze minket, amíg megérkeznek az autóbuszok, amelyeken Ausztria belsejébe szállítják valamennyiünket. Tíz óra tájban jelzik, hogy a járművek előálltak és felszállhatunk. A megtelt járművek dörmögve-prüszkölve indulnak el a havas úton, és még erősebben fujtatnak, mennél vastagabb a hóréteg, és mennél erősebb a kaptatón való feljutás.

Olyan meseszép tájakon haladunk át, hogy még a bánatunkat is elfelejtjük kis időre. Csupa hóborította hegyek és fenyvesek terülnek el jobbra-balra, majd ismét havazni kezd. A hangulat egészen karácsonyi!

Lassan elmaradnak a kis hegyi falvak, és csak magas, hóval borított hegyek és erdők között törtet előre a jármű. Van benne valami félelmetes, mert elég magas hegyek között és keskeny hegyi utakon haladunk, de mit nekünk az ilyenfajta kis félelem, nekünk, akik már ránk szegezett puskacsőbe is bepillanthattunk!… Legfeljebb az őrangyalok köthetik föl a lengemagyart, ha egyáltalán van nekik ilyen elegáns úri holmijuk…

Késő délután érkezünk meg egy menekülteket befogadó táborba, Bécstől nem messze, ahol a szokásos formaságok után elhelyeznek minket. Az öt cimbora együtt marad, és egymás mellett keresünk fekhelyet, csak külön a fiúk, és egy másik teremben a lányok.

Rengeteg a disszidens! Mi lányok gyakran szégyelljük, hogy közéjük tartozunk, mert néhányan olyan botrányosan viselkednek. Istennek hála, csupán két hétig tartózkodunk itt, mert a cipőnkben ügyesen kicsempészett olaszországi címre írt levélre hamarosan pozitív válasz érkezik, s így elhagyhatjuk a tábort.

Egyik délután éppen valami filmvetítésre indulunk, amikor a lépcsőn egy megnyerő mosolyú apácával találkozunk, akiben a Rend nővéreinek egyenruhájáról megsejtjük, hogy a mi érdekünkben jöhetett. Valóban, kisvártatva két nevet harsog a mikrofon, és arra a névre pont mi hallgatunk!

A kedves atya, aki naponta misézik a táborban, nevetve közli a nővérrel, hogy ő sejti, kik lehetnek azok a lányok, mert naponta olyan buzgón vesznek részt a szentmisén, és áldozáshoz járulnak, hogy nem nehéz őket fölismerni a többi ember között.

Kölcsönös örömmel üdvözöljük egymást. Megtudjuk a nővértől, hogy a jó Szalézi atya, akinek írtak, azonnal intézkedett, és a táborhoz legközelebb eső Szalézi intézményt kérte meg, vennék oltalmukba a két hivatást, amíg hivatalosan is elrendeződik a sorsuk, hogy olasz földre léphessenek. S ez az atya éppen magyar volt, méghozzá az Általános Káptalan egyik tagja!

Hát elérkezett az újabb elválás pillanata: búcsút kell venni a három kedves bajtárstól. Kati szemei megtelnek könnyel, és így szól: «Most már értem, miért voltatok olyan jók hozzám! Nem fogom elfelejteni!»

Mindent megköszönünk egymásnak, és meghatódva távozunk, hogy megtapasztaltuk, Isten mennyire gondot visel az Ő gyermekeire.

Ausztriában

Négy hónapot töltünk Ausztriában, ahol a Gondviselés összehoz minket egy magyar Szalézi atyával, aki éppen ott működik abban a gimnáziumban, melyben internátus is van, és a kedvesnővérek végzik ott a különböző szolgálatokat.

Négy hónap telik el, ami tele van újdonságokkal, munkával, nyelvtanulással, és közben annyi kegyelemmel és szent örömmel gazdagodunk a napi szentmise és szentáldozás kapcsán, hogy valami mennyei előíze van az egésznek. Hát még akkor mekkora öröm tölt el bennünket, amikor a drága atya kezdeményezésére az Oratóriumot látogató lányok gyűjtést rendeznek részünkre, hogy elmehessünk Máriazellbe!

Boldogan kelünk útra egy februári reggelen, és a felejthetetlen utazás után hálatelt szívvel megérkezünk az áhított zarándokhelyre.

Tavaszi napsütés fogad bennünket. Az erdő útjain még vannak hóval fedett területek, de az ózondús levegő tisztasága szinte feszíti a tüdőt, mialatt a vasútállomásról lassan bandukolunk a városka felé. A rózsafüzért imádkozva tesszük meg az utat.

A magyar atya keze ide is elért: az ő neve hallatára kapunk egy remek kis szobát az egyik kedves hotelban. Ott is találkozunk egy magyar pappal, aki szintén segítségünkre siet. Megható gesztusai a Gondviselésnek!

Esti misén veszünk részt, és nekem akkora vágyam támad egy pohár frissen fejt tejre, de hol és hogyan?

Amint kilépünk, két fiatal apáca megszólít bennünket, és valahogy értésünkre adják, hogy tartsunk velük, mert a zárdájuk ott van a közelben.

Elindulunk. Ragyogó kis zárda fogad bennünket, és a két nővér kedvesen invitál minket egy kis vendéglátásra. Csak a nyelvi nehézség létezik, de a mosoly és a kedvesség azt is megszüntetik.

Asztalhoz ülünk, és örömmel látom, hogy egy csuporból friss tejet öntenek a bögrékbe, úgy, ahogy azt Boci mama megtermelte… Annyira finom, igazi, méghozzá erdei illata van, hogy nincs hozzá hasonló íz! A kenyér is olyan otthoni ízű… Aztán megtekintjük a bájos otthont, majd megköszönve kedvességüket, visszatérünk a hotelba. Ott én meghatottan köszönöm meg Jézusnak a gyengédségét, mert amit szentáldozás után súgtam neki, valóban teljesítette. És ez válasz volt az én bizalmamra, amiből azt is megértettem, hogy Jézusom számára semmi sem közömbös, ami jövendő kis jegyeseinek vágyait illeti. Még egy pohár friss tej utáni vágy is beletartozhat. Sőt! És én ezt még többször is megtapasztalom. Eléggé fáradtak vagyunk, így hamarosan aludni térünk.

«Lusi!» szólal meg Ica, «el ne felejtsd, mit álmodsz az éjjel! Azt mondják, ahol az ember először alszik életében, annak az álomnak jelentősége van. Így mondja a fáma…»

«Rendben van. Megfigyelem!» És az esti ima után hamarosan elalszunk.

És valóban! Azt álmodom, hogy egy kegyhelyen vagyunk, ahol rengeteg ember gyűlt össze, és tábori misén veszünk részt. Erdő, fák és magas fű körös-körül. Éppen áldoztatás következik, és ott, az erdő közepén félkört alkotva mindenki letérdel. Én pontosan a félkör közepén foglalok helyet. Az áldoztató pap éppen megfordul, és cibóriummal (áldoztató kehely) a kezében áldoztatni indul. Lehajtom a fejem, mert úgyis várni kell, mire sorra kerülök, ezalatt csöndesen adorálok. Ám hirtelen úgy érzem, hogy valaki ott áll előttem. Felkapom a fejem, és meglepődve állapítom meg, hogy a pap egyenesen énhozzám jött, és kezében ott van a Szentostya. Ámulva ismerem föl a birétumos pap személyében a drága Don Boscót! Még a lélegzetem is eláll a csodálkozástól… Csak nézem a Szentet, s az kedves mosollyal az arcán ennyit mond: «Lusi, jól gondold meg, mielőtt hivatást választasz!» Aztán megáldoztat. És mint lenni szokott, az álom véget ér.

Még éjjel van, és így van időm elgondolkodni az álom részletein. Különösen Don Bosco valóságos lénye ragadott meg, és mély benyomást tett rám. Még sohasem láttam róla valódi fényképet, csak ott a Nővéreknél egy nagyon amatőr módon készült festményt, ami őt vöröses hajjal ábrázolja, s amelyről Szentünk lénye semmi vonzerőt sem sugároz, olyan torz, szinte csúnya az ábrázolás… Az álomban látott Don Bosco annyira reális, hogy soha többé nem halványul el arcának emléke a lelkemben. Amikor majd Torinóban viszontlátom egy igazi fényképén, akkor döbbenek rá, hogy én az igazi Don Boscót láttam álmomban…

A felejthetetlen kirándulás után belevetjük magunkat a munkás Szalézi élet kellős közepébe, és a két nyelv elsajátítási nehézségeivel küszködve. Majd egy szép napon közlik velünk, hogy az Általános Rendfőnöknő, a Madre jön látogatóba! Ez alkalommal meglátogatja az Osztrák Tartomány különböző közösségeit, és így nekünk is lesz alkalmunk találkozni vele. Nagy szorgalommal gyűjtögetjük olasz szókincsünket, hogy majd megértethessük magunkat vele, bár a jó magyar atyára mindig számíthatunk.

Nagy a készülődés, takarítás, sütés-főzés, majd egy szép napon betoppan a kedves Anya. Idő múltán mi is sorra kerülünk, és az atya segítségével egész jól megértjük egymást. Végül közli velünk, hogy a Torinóban levő magyar atyával minden hivatalos ügyet elintéznek, hogy mielőbb indulhassunk a torinói intézetbe, ahol majd megkezdhetjük a jelöltidőt. Nagy az örömünk, és lázasan készülődünk a nagy útra, amelynek dátuma nincs is olyan messze.

Szeretnék gyertya lenni.,

 

Szeretnék gyertya lenni az oltáron,

Szelíden, sápadt fénnyel égni,

Meghúzódni oltár szögletében,

S fényemmel csak Téged dicsérni.

 

Kis templomban, csendes szentmisében,

Mikor a pap Tested felmutatja,

Fellobogni néma ujjongással,

Örömömben viaszkönnyt hullatva.

 

És aztán, ha kiürül a templom,

Ott maradnék őrnek áIlva én,

Hogy ne érezd szívek hidegségét,

S hűtlenséget itt e földteként,

 

Vagy virágként csendben illatozni,

És kinyitni fehér kelyhemet,

Szirom-könnyem mind, mind elhullatva

Kilehelni virág - lelkemet.

Oldal: KENESEY:MEGVALÓSULÁS FELÉ 5
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat