ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 8,9,10 FEJEZETEK
VIII. fejezet
Hát ennyi előzetes kegyelemmel gazdagodva kezdjük a szent napokat. Gyönyörű órák, főleg számomra, mert az Örök Fogadalom letételére készülök. Az elmélkedést kinn a szabadban végzem fenyők, ciprusok és sziklák között. Valami szép!
Szemlélődöm. Szemem a távolba réved, míg a Jeruzsálem felől fújó szellő susogva beszél a fenyők lombjai között. Messziről látom a várost, és eszembe jutnak imádott Jézusom szavai: „Jeruzsálem, Jeruzsálem! Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat… de te nem akartad!”
Minden Róla beszél itt: a szellő, a tűző nap, a hegy és a völgy és minden lény… Kezemet a szemem elé tartva fürkészem a távolt: azt mondta, visszatér…
Egy fehér ruhás alak jön az úton. Fiatalos léptei, szakálla férfire utalnak. Szívdobogva várom: Ő lesz valóban?! Közelebb ér. Szőke, mosolygó, lehet vagy 33 éves… Ő az valóban a fehér- reverendás missziós atya személyében, aki a szentbeszédeket mondja. Csak a hit szemével kell néznem, és felujjong a lelkem: Láttam Krisztust!
Tekintetemmel, melyben a lelkem remeg, simogatom, csókolom a tájat, a sziklákat, a hegyormokat, melyeket bearanyoz a lenyugvó nap fénye. Most a Szent Városra tekintek, ahol az Élet meghalt értem, hogy általa életem legyen, és bőségben legyen.
Múlnak a napok, és végre itt van augusztus ötödike, Havas Boldogasszony napja! Ezt apácaként kell átélni, mert csak így lehet megérteni, mit is jelent örökre Krisztushoz tartozni… Megkísérelem leírni a külsőségeket, mert már az is olyan meghatóan szép.
+
Reggel van. Zsolozsma után kezdődik a szentmise. Menyasszonyfehérbe öltözött az oltár… Három kis apácával ott térdelünk, akik most öltik magukra a szent ruhát, és tesznek fogadalmat, az elsőt. Fölajánlásig halad a mise, majd ekkor megáll a miséző pap, és hozzánk fordul: „Mit akartok, leányaim?” És mi felelünk: „A Segítő Szűz Mária Leányai Kongregációba akarunk belépni, illetve én örökre tagja akarok lenni Isten segítségével”. Még más kérdések is elhangzanak, amire mi határozottan felelünk, majd mindegyikünk elmondja fogadalmi tételét. Most felbúg az orgona. Nővértársaink angyali hangon énekelik a menyegzős éneket: „Veni, sponsa Christi!” Jöjj Krisztus jegyese, vedd koronádat, melyet az Úr öröktől fogva neked készített!”
Ezalatt a miséző pap a főnöknő segítségével egy-egy fehér rózsakoszorút helyez a három újonc fejére, míg a kórus tovább énekel. Most rám kerül a sor, de az én koszorúm majdnem piros! Vajon miért? Ah, igen! a hatévi próbaidő alatt volt ideje megszíneződni… „Aki utánam akar jönni, vegye föl a keresztjét mindennap és kövessen engem!”
Hogy mi megy végbe e pillanatokban a kis jegyesek lelkében, azt csak az angyalok sejtik, de ők is csak homályosan…
A fölajánlásban mi is egyesülünk az Isteni Áldozattal, hogy vele illatos ostyává váljunk Isten és az emberek számára. A szentáldozásban forróbb, mélyebb az egyesülés: Immár az övéi felbonthatatlanul, per semper! Per semper!
Ragyogó arccal, a többi apácák sorfala között vonulunk ki a kápolnából; üdvözlés, testvéri jókívánságok hangzanak el. Az egész nap valami súlyosan szép, és kegyelmektől súlyos.
Ünnepi ebéd követi, sok szép ajándék, újabb jókívánságok hangzanak el. Ebéd alatt a főnöknő közli velünk, ha valaki óhajtja, mehet Jeruzsálembe a 3 órakor kezdődő keresztútra, péntek lévén. Sőt, elsőpéntek ráadásul! Nekem annyit mond! Boldogan kapok az alkalmon én is. Leteszem a koszorúmat, és rövidesen indulunk.
Amikor Pilátus palotájához érünk, már nyüzsögnek a zarándokok csoportjai: olaszok, írek, angolok, németek, spanyolok stb. Páran egy-egy súlyos keresztet is visznek engesztelésből. Amott meg egy néni csak harisnyában lépdel a forró aszfalton… Türelemmel vár az imádkozó tömeg, amíg megérkeznek a ferences atyák, mert ők vezetik a keresztutat. Igyekszem egész lelkemmel átélni, és fölajánlani mindazokért, akik sohasem láthatják meg e szent helyeket.
Állomásról állomásra, verejtékezve halad a fojtott levegőjű szűk utcákon a vezeklő tömeg – muzulmánok és forgalmas üzletek járókelői között -, de a legnagyobb áhítattal, mintha más gondja nem is lenne.
A IV. állomásnál, ahol a Fájdalmas Anya Szent Fiával találkozott, bevonulunk egy templomba, és lépcsőn megyünk le, mint valami pincébe. Jeruzsálem egy ősrégi utcatöredékén találjuk magunkat. Az árkádokat oszlopok tartják, és az egyik kanyarban mozaik kövezet két kis papucs alakjában örökíti meg a Szűzanya lábnyomát… Igen, ő, a mártírok Reginája és Szent fia itt találkoztak véres, kínos gyötrelemben!
Engedjünk meg egy kis képzelet-víziót: Ott állok Máriával, és várjuk a szomorú menetet. Jézus, a názáreti próféta közeleg a bődülő tömeg között véresen, fölismerhetetlenül összetörve, zúzva… sebekkel borítottan, léptei ingadoznak, mint valami halálos betegé… „Betegségeinket Ő hordozta… sebeiben leltünk gyógyulást…” Mária fehér, mint valami márványszobor: élve haldoklik… Szívemet vasmarokként szorítja össze a fájdalom, és szorosabban melléje állok: szüksége lehet rám.
Eközben Krisztus halálos kimerülten közeleg, míg János, aki eddig Mária mögött állt, előrelép.
Mária két karját Jézusa felé nyújtja, miközben Ő elkínzott arcát Édesanyja felé fordítja. Csak egy-egy szó röppen el a két Mártír ajkáról: „Anyám!” „Fiam!” de ebben minden fájdalom összpontosul… Nem, Mária nem ölelheti meg halálosan elgyötört Fiát, mert csak növelné fájdalmait. Jézus sem kaphatja meg Édesanyjától az egyetlen, utolsó vigasz jelét, csak tekintetükkel csókolják meg egymást… És Jézusnak mennie kell, mert a Megváltás véresen komoly aktusa még nem fejeződött be…
Mária ekkor János keblére hull, és Magdolnával igyekszünk őt támogatni… Én is Máriával haldoklom, majd mire magamhoz térek, már csak a zarándokok csöndes mormolását hallom…
Így járom a keresztutat, mintha nem is rohant volna el két évezred, és lassan fölérünk a Kálváriára. Az emberiség legfájóbb, legszörnyűbb drámája itt zajlott le! Újra hull a kegyelmi eső, és újra száll a könyörgő fohász bocsánatért és hálaadásként.
Az Urat most lekísérjük a Sírba. János és Magdolna közt lépdelek, míg Máriát igyekszünk védelmezni, hisz árnyéka önmagának… János, József és Nikodémus oly vigyázva helyezik a drága Testet a márványlapra… Egy szó sem hangzik el, csak Magdolna el-elcsukló zokogása.
Istenem, búcsúznom kell! Ajkamat a holt Krisztus szeme fölött éktelenkedő sebre szorítom a kendők fölött, majd Mária fátyla szegélyét csókolom meg, és észrevétlen elosonok. Isten veled, te drága Jeruzsálem!
+
Eddig az élménybeszámoló. Don Eugenio, tudd meg, hogy csak a mély hit síkján éltem meg mindazt, amit leírtam, mert a rettenetes álmatlanság következtében a mártíriummal volt egyenlő a nyolc gyönyörű nap, és a Szent Helyek látogatása… Az érzelmek nem kaptak ott helyet… Véresen nyers valóságában kaptam a sok kegyelmet, de biztos vagyok benne, hogy lelki gyermekek születtek az árán, mert másképpen elképzelhetetlen az áldozat halálos komolysága…
Egy másik költeményem is erről az átélésről tanúskodik, amelyben a mártírium gondolata, annak megsejtése villan be a lelkembe. Úrfelmutatás alatt történt…
Találkoztunk
A pap felmutatta hosszan Csak annyit susogott halkan:
ájtatos kezében, „Mindig kéz a kézben,
Szinte semmi sem mozdult az úton, melyen én jártam…
a csönd-ittas légben, A Kereszt tövében…
S én a Kenyérre szegeztem Ha kell, a vértanúságig;
tekintetem önfeledten. hűen, örökre, halálig!”
Ő szememen keresztül Krisztus, éltem ajándéka,
a lelkembe nézett… hófehér Kenyerem!
Csak összecsendült a lelkünk Hozzád forrott örökre
és a megigézett, megkínzott életem:
A boldog rab én maradtam Nélküled kín a földi lét,
könnyesen, szent ámulatban… Csak veled érem el a célt!
1965.szeptember
Vagy egy másik:
Ah, azok a Kezek!
… és egy napon sebzett, Immár otthonos nekem
véres kezeibe vette lelkemet, fájóan lágy szorítása,
s valami szent borzalom mint meleg anyakéz
járta át egész lényemet… simító tapintása,
mert e Sebekből vér mint madár számára
és fájdalom árad, a pelyhes, puha fészek,
mely egész lényemen ahol elcsitulnak viharok és vészek.
át és keresztül árad… És azóta mosolyos dallal
de én csókolom telten énekelek,
e két Kezet, és imádom, és víziót sejtve
és nem tudok többé nézek a jövő elé…
más otthont találni. Damaszkusz, 1967.
Rövid pihenő után ismét a fronton vagyok. Most másik csoport indul a Tábor hegyére, hogy töltekezve térjen vissza az áldozattal teli mindennapokhoz. Ilyenkor a fronton teljesítők duplán dolgoznak: a saját osztályukon és a nővértársén is. És az áldott Gondviselés éppen ilyen alkalmakat használ föl, hogy próbára tegye jegyesei nagylelkűségét. Mialatt kevesebb a munkás, annál több és nehezebb esetek adódnak. Ám ezeket akkora kegyelmek kísérik, hogy kvázi nem érzi az áldozat súlyát, akinek azt hordoznia kell. Így van ez velem is.
Egy alkalommal, amikor úgy érzem, teendőim felülmúlják megfogyatkozott erőimet, a Mennyei Atya éppen akkor készít számomra valami feledhetetlen vigasztalást.
Amint kilépek a kórteremből, három betegem lép oda hozzám: az egyiket kétoldali lágyéksérvvel operálták, a másiknak a lába volt műtve, a harmadik meg sérült gerince miatt teljesen gipszöltönyben van, csak a válltól fölfelé és a forgóktól lefelé meztelen. Komoly járókerettel bír csak közlekedni.
„Szoréna! – szólalnak meg -,szeretnénk lemenni veled a kápolnába… Tudod, imádkozni szeretnénk ott… Jeszuah el Meszíh és Marjám előtt (el Meszíh: a Messiás).
Én meghatottan szemlélem a három férfi alázatos és őszinte arcát. Az egyik a harmincon van túl, a másik a negyvenen, a harmadik 18 év körüli.
„Ja, ahuáti! Fivéreim, nagyon szívesen, de előbb dolgom van a kezelőben. Egyik társatok ma még nem volt megkezelve.”
„Ja, Szoréna, engedd meg, hogy segítsünk!” Még meghatottabban egyezek bele, mert valóban mindhárman segítségre szorulnak még, és mégis készek a társukon segíteni. Mialatt segítkeznek, az egyik ezt mondja:
„Ja ohti, ha mi testvérként segítünk egymáson, ugye igaz, hogy Isten akkor itt van közöttünk?”
„Maszbút, ja ahuáti! Helyesen értitek, testvéreim! 'Amit egynek a legkisebbek közül cselekesztek, azt velem teszitek' - mondja Jézus.” És diadalittasan néznek egymásra. Majd segítik a beteget visszaszállítani a kórterembe, és indulnak a kápolnába, miközben még ketten csatlakoznak hozzájuk. Talán még az angyalok is lejjebb szálltak, mert hasonló esetet aligha látnak a Menny fényes lakói: öt férfi, közülük három éppen csak járóképes, és muzulmánok, nagy összeszedettséggel kísérik az ápolónővért a kápolnába, ahol az adorál és elimádkozza a rózsafüzért. Cirka negyven perc, de majdnem a végéig kitartanak, mialatt áhítattal imádkoznak a nővérek arab misszáléjából. Mohamed csillogó tekintettel csüng a Segítő Szűz arcán, akinek a szobra ott van a kápolnában.
Boldogan ajánlom őket a Szűzanya oltalmába. Hiszem, hogy égi Anyukám is könnyesen meghatódva szemléli a ritka esetet, mert minden felhívás nélkül, csak a Lélek késztetésére indultak a nem mindennapi útra… Hamdul Illáh! Istennek hála! – rebegem meghatottan.