Közel-Kelet. Útban Szíria felé

                                                    I. fejezet

 

1964. szeptember közepén egy hatalmas tengerjáró hajó indul Bári kikötőjéből a Földközi tengeren át Libanonba. Rengeteg az utas, de bőven elfér mindenki, mert pár emelet biztosítja az utasok kényelmét.

Két kedves, mosolygó nővér, apáca is látható néha a fedélzeten. Az egyik korosabb, a másik olyan harminc év körüli. Beszélgetnek, nézelődnek.

Sejteni lehet, hogy az egyik a hazáját meglátogató nővértárs, aki visszatér a misszióba, én meg a fiatalabb nővér vagyok, s így kellemes társaságban tehetem meg a hosszú, ismeretlen és egyáltalán nem veszélytelen utazást. Anno, „farkasokkal” már találkoztam az otthoni szép kőszegi erdők mélyén, és akkor megmenekültem… Most esetleg egy-egy cápa akadhat, amelyik tengeri hányattatás esetén bekapná Isten leánykáját, de hát nem élek-e az oroszlán torkában napról napra? Akkor hát semmi félelem! És nem is jelentkezik még a rettenetes vihar idején sem…

Fájt a búcsúzás, de tudom, hogy „csak vándorok vagyunk ezen a földön”. Ki tudja még hány ideiglenes állomása lesz az itt-tartózkodásnak?…

 Szemlélődő lélek lévén, sokat tartózkodom a fedélzeten, annak egy csöndesebb sarkában, és mélyen elmerülök a tenger végtelensége által közvetített Isten-élménybe. Rózsafüzérem morzsolgatom, miközben tekintetem a végtelen távolt fürkészi.

Mélyen megragad egy-egy naplemente, s ahogy leszáll az est. Úgy érzem, Isten szerető karjai ölelnek körül védelmezőn, atyai melegen. Ő cirógat a lágy szellő érintésével… Lelkemből hála és csodálat meg magasztalás árad a Mennyei Atya felé, a Háromságos Isten felé, aki mindezt a csodát kigondolta, végbevitte.

A hajó kápolnájában naponta részt vehetünk a szentmisén, egészen közelről szemlélve a szentséges Titkokat, és az is olyan mélyen megható, hogy az Úr Jézus oda is leszáll, hogy velünk legyen… Ó, végtelen Szeretet, aki sosem hagyja magára zarándok gyermekeit!

Talán az ötödik napon érkezünk meg Egyiptom Alexandria kikötőjébe, ahol több órát tölthetünk nővéreinknél, mert ott is van egy nagy Házunk. Azok már várnak bennünket, és autóval megyünk a Rendházig. Nagy az öröm, mert a főnöknő éppen magyar, aki szívesen venné, ha magyar rendtársa ott maradna.

Rekkenő hőség fogad bennünket a hajó légkondicionált levegője után. Majd egy frissítő zuhany után átöltözve máris jobban érezzük magunkat. Megpihenünk egy kicsit, majd én lemegyek a konyhába, hogy jó magyar palacsintával lepjem meg a nővéreket.

Elérkezik a búcsúzás pillanata. Öröm volt megismerni újabb rendtársakat, a kedves magyar főnöknőt, de a cél még távol van, oda kell megérkezni. A nővérek kikísérnek minket a hajóhoz, és a hatalmas alkotmány hamarosan a fedélzetén ringat bennünket. Még néhány testvéri szót váltunk a lent maradtakkal, majd a kikötő látványossága köti le figyelmünket. Öreg bűvész csal elő kalapjából pár tojást, és jellegzetes torokhanggal felhívja magára a figyelmet. Amikor ezt elérte, néhány pillanat múlva aranyos kiscsibék tipegnek előtte az aszfalton az utasok derűjére és csodálkozására.

Most változik a kép: a bűvész egyenként felfalja őket, majd ismét tojásként mutatja föl az imént eltüntetett kis jószágokat. Pillanatok múlva ismét ott tipeg három csöpp csibe, majd a bűvész, talán mivel keveselli őket, egy mozdulattal kettéosztja valahányat, és ekkor hat kis jószág tekintget szét a terítőn az utasok ámulatára és borzadására a művelet láttán…

Garasok hullanak odafentről a bűvész lábai elé elismerés jeléül. Majd felbúg a hajókürt, és a szükséges műveletek után felszedi horgonyait, és méltóságteljesen elindul a nyílt tengeren befelé.

Azt mondják, a legveszélyesebb szakasz csak ezután jön, hamarosan a kikötő elhagyása után. És valóban nem is kell sokat várni rá. Kisvártatva megpillantjuk az ott elsüllyedt hajók egy-egy árbocának a csúcsát. Arrafelé nagy viharok járnak, és jaj annak a hajónak, amelyik akkor úton van!

Nővértársammal néma imában ajánljuk magunkat és társainkat az áldott Mennyei Atya oltalmába. Én mindenre fölkészültem. A lelkemet tépázó állandó viharnál nem lehet rosszabb egy tengeri vihar, amely valószínű, véget vetne egy élet gyötrelmeinek… Így hát nincs bennem halálfélelem. „Ecce, venio!” Íme, jövök, Uram! – mondanám, de attól tartok, messze van még az óra…

Lassan leszáll az alkony, és félelmetes felhők gyülekeznek a láthatáron. Szél támad, majd egyre erősödik. Az utasok sietnek elvonulni védett kabinjaikba. Társam is visszavonul, ám én maradok, mert kár volna elmulasztani hasonló élményt!…

A matrózok minden óvintézkedést megtesznek, és ők is eltűnnek. Azt veszem észre, hogy teljesen egyedül maradtam a fedélzeten! Nem rémülök meg. Azt gondolom, hogy az Isten oltalmazó karja itt is megvédhet éppúgy, mint a kabinban, vagy ott is akkora veszélyben lehetnék, ha bekövetkezne a félelmetes katasztrófa. Tehát maradok.

Lassan leszáll az est. A hatalmas víztömeg sötétkék bársony gyanánt terül el, és eggyé olvadni látszik az égbolttal, ami szintén sötétkék. A vihar nőttön nő, és úgy mozgatja az óriási objektumot, akár valami nehéz labdát. Egyik pillanatban jobbra, majd balra dől, aztán orrával a magasba emelkedik, majd a hátsó része emelkedik fel, míg a hajó orra most belefúródni látszik a végtelen tengerbe. Én jó erősen átölelem az egyik oszlopot a ponyvával fedett részen, és a mellette levő nyíláson át szemlélem a vihar döbbenetes csodáját... és maradok a fedélzeten.

A vihartündérek mesebeli csipkéket szőnek a magasba törő hullámok fodrain, amelyek széle meg-meglegyinti arcomat. Nem valami gyerekes mulatság, az igaz, de nincs bennem félelem, és nem akarok elvonulni. Nyugodtan és mély ámulattal szemlélem az elemek harcát, de mint a kisgyerek a villámokat édesapja karján. Úgy érzem, felkészültem a „találkozásra”, így ott maradok mindaddig, amíg a tengeri betegség le nem teper engem is, de még akkor is csak egy nyugágyra dőlök le, remélve, hogy elmúlik a rosszullét, de kénytelen vagyok megadni magam. A kabinba botorkálok, hogy visszaadjam a délben elfogyasztott palacsintákat, de még így is boldog vagyok, hogy láthattam, és hosszan szemlélhettem ezt a félelmetes és mégis gyönyörű jelenséget.

A vihar egész éjjel tart: ringatja azt a hatalmas bölcsőt és benne a sok rémült utast, akik már átestek a „benső valóságok” viszontlátásának keserves percein… A reggeli misén meg-meg kell fogni a kelyhet és egyéb tárgyakat, hogy a csendesedő vihar utolsó vonaglásaitól föl ne boruljanak.

Aranyos arccal köszönt be a reggel, és mi szívből megköszönjük Istennek, hogy megoltalmazott minket a fergeteges, hosszú vihar folyamán. Pár óra múlva feltűnik Bejrut kikötője. Libanon mesés panorámája köti le a figyelmünket, majd lassan készülődni kell.

Sajnos, a kiszállás után némi hivatalos hiányosság miatt engem majdnem visszaküldenek, de a Gondviselés másképp döntött: Nekem küldetésem van, tehát Isten oldja meg a problémát, és kisvártatva már úton is vagyunk autóval Szíria felé.

Nem győzök gyönyörködni az elém táruló táj szépségében: föntebb a hegycsúcsok hóval fedettek, a lankás hegyoldalt pedig anémonok ezrei borítják színük változatosságával. Az „Énekek éneke” jut az ember eszébe, és Magnificátra nyílik a lélek…

Az autó lassít, majd befordul egy mellékutcába: a vándorok megérkeztek. Szerető fogadtatás, majd ebéd és utána lepihennek.

Két hónapon át a nyelv és egyéb szokásokkal ismerkedem. Az arab a beszélt nyelv, de a franciát is el kell sajátítani, mert az a hivatalos nyelv Szíriában, na meg az angol, de azt kevesen beszélik. Hála Istennek, hogy a legalapvetőbb ismereteket már Torinóban sikerült elsajátítani, na meg egy kis latin, és az olasz nyelv ismerete megkönnyítették a munkámat!

            A klíma kellemes a nagy meleg ellenére, mert nem fojtóan párás, és az éjszakák hűvösek. Csoda történt: még aludni is tudok!

Végre elérkezett a bemutatkozás napja. Hófehérbe öltözötten belépek az osztályra, és a nagy kórteremben elkezdem a reggeli munkám. Tizennégy ágyon különböző korú és betegségű férfi fekszik. Arabul köszöntöm őket, majd munkához látok. Rendbe teszem az ágyakat, lecserélem a szennyezett ágyneműt, és mindezt csöndben, mosolyogva.

            Arra figyelek föl, hogy két fiatal férfi szólongat engem és magyaráz valamit, de kezdetben nem értem. Odamegyek, és figyelmesen hallgatom őket. Végre összeáll a kép.

„Ja Rahbé (nővér), honnan jöttél?”

„Magyarországról?”

„Hol van az az ország?” Megpróbálom megmagyarázni, hogy melyik országokkal határos, és ekkor megértik.

„Ja ohti (nővérem), hány lánya van az édesanyádnak?” kérdezik.

„Velem együtt négy!” válaszolom nekik.

„Tajeb! (jól van). Még ha tíz lánya lenne is, írd meg neki, küldje el mindet ide, mert mi mindet akarjuk!"”

A Rahbé mosolyog, és elgondolkozva indul a reggelire hívó csengő szavára. Vajon mi fogta meg őket? Talán csendes cselekvésem és a mosoly, amire a szívek, minden emberi szív éhezik, ha őszinte és érdek nélküli…

II. fejezet

Tehát elkezdtem tevékenységemet. A betegek hamarosan megkedvelnek, de a főorvos is, aki olasz, és úgy humánus mint  szakmai téren elégedettnek bizonyul velem szemben. Komoly feladatokat bíz rám, és csak azon veszem észre magam, hogy nem is hiányoznak a csecsemők! Betegeim olyan egyszerűek, olyan mély tisztelettel viszonyulnak hozzám, hogy minden időmet nekik szentelem. Észre sem veszem, hogy idegen országban, kórházban és sebészeti osztályon, férfi betegek körében kell működnöm. Mintha erre születtem volna! Igaz, hogy az intim vonatkozású beavatkozásokat a férfi segédápoló végzi, így Isten megkönnyítette a helyzetem.

Erről csak annyit, hogy sosem zavart a beteg mássága, mert számomra az akkor ott Krisztus fényében mutatkozott, és én így is hajoltam le hozzá. És ezt megérezték szeretett betegeim is. Megható epizódok kerülnek majd terítékre, amelyek ezt bizonyítják.

            A nyelv elsajátítása inkább hallás alapján történik, mert szabadidő bizony nincs. Ha valamit nem értek, megkérdezem a bennszülött nővérektől, akik mind beszélik az olasz nyelvet, vagy olaszok lévén már évek óta élnek Szíriában.

Egyik nap éppen kilépek a kórteremből, amikor egy fiatal férfi lép hozzám és így szól: „Szoréna (így ejtik ki a nevemet és a francia soeur-nővér szót egybefűzve). „Szoréna, te nem is a földön születtél! Te az Égből jössz, és nagyon magasra kerülsz majd, ahol Allah és Marijám (Mária) vannak!”

Szoréna azon lepődik meg leginkább, hogy mekkora tisztelettel és szeretettel viseltetnek a Szűzanya „la Azra” iránt! Még keresztényeket is felülmúlnak sok esetben, főképpen ha az otthoniakra gondolok…

Van egy meglepő „szura” a Koránban, szövegrész, amely így szól: „Allah mondja: Emlékezz Őrá is, aki megőrizte tisztaságát; ezért kinyilatkoztatásunkra méltattuk Őt, és jelként állítottuk Őt s az Ő Fiát a nemzetek elé.” (21; 92)

                                                                       +

Minden kórteremben ott van a feszület és a Keresztények Segítsége, Mária képe: a Királynő, karján a kis Jézussal. Áldott oltalmuk alatt végzem a munkám, és tanítok a Szűzanyáról, intek, dorgálok, ha kell, mert egy-egy magatartás néha ütközik a Mária-tisztelet elveivel.

Az érmecskék, csodásérmek, Máriát ábrázoló szentképek annyira kapósak lesznek, hogy a főnöknőm nem győzi beszerezni őket. Ezek kiosztása mindig tanítás, kellő ismertetés közben történik, aztán ha új beteg jön, akkor már az ott levők közül vállalkozik valaki az „oktatásra”.

Egyik nap éppen a kórterem felé indulok, amikor kis szóváltásra leszek figyelmes.

„Lá! Abadan! La Azra…” Valami tiltakozás hangjai ütik meg a fülemet.

„Szoréna!” kiáltja az egyik beteg, amikor meglátja a belépő nővért. „Te azt tanítod, hogy nem elég a Mária-érmet viselni. Az nem valami talizmán! Az életünkkel is bizonyítani kell, a viselkedésünkkel, mert Mária és a bűn nem férnek össze. Maszbút? Igaz? Mária csak akkor segít, ha mi is kerüljük a bűnt, ha el akarjuk kerülni, mert a bűnnel Istent bántjuk meg. Maszbút?”

„Maszbút, Ibrahim! Nagyon jól megértetted!”

„Sufet? Láttad?” fordul győzedelmesen a társához, aki megadóan lehajtja a fejét. Neki is ajándékozok egy érmecskét, és ő tisztelettel a homlokához emeli és megcsókolja.

Idő múltán egy húsz év körüli árva fiú kerül az osztályra. Mohamednek hívják. Hamarosan megkedveli a nővért, s mielőtt elhagyná a kórházat, meglepő kéréssel fordul hozzám.

„Ja, Rahbé, minfadlek! Nővér, kérlek! Úgy szeretnék egy Mária képet! Olyan nagyot, amilyen a falon van… Tudod, én árva vagyok, senkim sincs… De ha lenne egy Mária kép az ágyam fölött, nem érezném árvának magam… Úgy érezném, ott van velem. Améli maarúf! Tedd meg nekem!”

Annyira meglepődöm a kérésen, és meg is hatódom. Máris elsietek a főnöknőmhöz, és közlöm vele a dolgot. Ő is magyar, és ráérez, hogy itt egy őszinte kérésről van szó. A szekrényébe nyúl, és átad nekem egy bekeretezett képet. Boldogan átveszem tőle, és sietek a várakozó fiúhoz.

„Ja, Mohamed, hódi! Itt van, Mohamed, tessék!” És a fiú örömteli arccal veszi át a képet, és homlokával megérinti. Megköszöni, gyengéden befedi, majd eltávozik.

Idő múltán visszatér ellenőrzésre, és ragyogó arccal meséli:

„Szoréna, már nem érzem árvának magam! Ott van a Szűzanya képe az ágyam fölött. Reggel, ha elmegyek, köszöntöm és kérem: Ja Ummi, vigyázz rám! Anyám, vigyázz rám! Ha hazaérek, üdvözlöm, és megköszönöm neki, hogy várta hazatértem. Nem vagyok többé egyedül!”

            December nyolcadikának vigíliáján éppen fáradtan készülök elhagyni az osztályt. Letelt a ma nap is. Amikor az új beteg ágyához érek, aki olyan 70 év körüli, intelligens arcú férfi, ezt a meglepő kérdést teszem föl neki:

„Ja Szaidi! Uram, vajon tudod-e, milyen ünnepre készülünk?”

Szép franciasággal szólal meg a kérdezett: „Ja, ma Soeur, nem is volnék igazi muzulmán, ha nem tudnám (!): Holnap a Szeplőtelen Fogantatás ünnepe lesz! ... Oui, ma Soeur!

            És Szoréna ámulattal és meghatottan veszi tudomásul, hogy ezek a testvérek könnyebben fognak rátalálni a teljes Igazságra, ha majd eljön az idő, mint azok a keresztények, akik elvetették, megtagadták vagy csökkentették a Szűzanyának, Isten Anyjának járó tiszteletet. Annyira Isten fényében látják az ő lényét, létének okát, hogy Őbenne és érette fogadják el, és hódolattal szeretik. Amazok megbuktak teológiából, míg ezek itt – teológiai ismeretek hiányában, de a Lélek által vezetve – jelesre vizsgáztak Mariológiából.

                                                                       +

Az is annyira meglepő, hogy hány muzulmán viseltetik mély tisztelettel és vonzalommal a Szaidna Issza – a mi Urunk iránt!…

Tudvalevő, hogy a Korán tanítása szerint Ő Allah nagy Prófétája csupán. Ám itt is a Lélek titkai bukkannak fel, mert olyan vallomások hangzanak el, olyan megható epizódok tanúja lehet Szoréna, hogy csak potyognak a könnyei ámulatában. Igen, mert minden ember lelke másképp viszonyul az áldott Lélek ihletésére: minél bűntelenebb és alázatosabb, és benső életet él egy lélek, annál nyitottabb a Lélek sugallataira. És ezek a keleti ember szemlélődő alkatával, sokkal nyitottabbak a természetfölöttire, annak benső megnyilatkozásaira. Ezt folytonosan megtapasztalom, és gondozottaim könnyedén kapcsolódnak egy-egy ilyen témájú beszélgetésbe. Főképp az idősebbek.

Meglepő, mennyire otthonos számukra az élet utolsó aktusa: a halál és a rákészülés… és az, ami utána jön. Mély hittel mennek elébe. Ha a haldokló már képtelen bekapcsolódni, a mellette levő szerettei emelik magasba a jobb karját, és mutatóujját kiegyenesítve mondogatják helyette: Allahu wuahed! Egy az Isten! – míg be nem áll a halál.

Én ott láttam öregeket békés mosollyal az arcukon meghalni. Mosoly, ami a halál pillanatában ráfényképeződött békés arcukra; fejük félrebillenve, olyanok voltak, akár egy kisgyerek, aki éppen álomba szenderült édesanyja karján.

Én ott tanultam meg szemébe nézni a halálnak, megszeretni Istennek ezt a szomorkásan ünnepélyes arcú Leányát, az Örök Kapuk Kulcsárnőjét, aki elkísér a nagy Találkozásra…

Tehát ezek a betegek nem voltak közömbösek, ellenségesek Jézus áldott személye iránt. Sosem lehetett hallani semmi bántó vagy sértő kijelentést, kifejezést személyével kapcsolatban.

Egy 60 év körüli férfit prosztatával műtöttek. A főorvos kezeli a sebet a továbbiakban is, majd átadja nekem.

Egyik reggel éppen a beteg ágyát hozom rendbe, amikor az hirtelen elkapja a nyakamban függő feszületet, majd cuppanós csókkal illeti.

„Ja ohti, éretted Őt is szeretem!” mondja meghatottan. „Te egészen más vagy, mint a segédápolók. Te sosem fintorgatod az orrod a kellemetlen szagra… Nem szégyenítesz meg… Olyan vagy mint egy anya. Sukráne ktír! Nagyon köszönöm!”

És én meghatottan könyvelem el a mennyei Jegyes iránt kimutatott szeretet jelét. Ezen a téren ér még majd néhány meglepetés!

            Idős bácsi kerül az osztályra. Műtétre kell előkészíteni. Elvégzem a szokásos műveleteket, majd pár baráti szót váltok vele. Rábízom a Szűzanyára. Odamutatok a falon függő képére, s a beteg követi tekintetével. Ott függ a feszület is.

„Ja habibti, la Azra! Ja Szaidna Jeszuah! Szerelmem, a Szűz és a mi Urunk Jézus!” kiált fel, és szemei meghatottságot tükröznek. Én meglepődöm, mert minden arra vall, hogy ő is Mohamed fia…

            Egy másik eset. Idős, szép magas termetű bácsit hoznak a mentők. Az egyik visszér megpattant a lábán, magas a vérnyomása. Az orvos elsősegélyben részesíti, majd elhelyezik az egyik szobában, ahol én ekkor „véletlenül” csak helyettesítek. Jeges tömlőt teszek a fejére, infúziót kötök be nála, megigazítom a párnáját, mialatt a beteg önkívületi állapotban van. Kis idő múltán lecserélem neki a jeges tömlőt, megtörlöm verejtékes arcát, mire a beteg csukott szemmel csak ennyit mond:

„Ja habibti, enti! Te drága! Milyen jóságos vagy! Úgy szeretlek!”

Odahajolok, hogy jobban halljam, mire ő kinyitja a szemét, és hirtelen a nyakamban levő feszület után nyúl, megcsókolja és így szól: „Ja Szaidna Jeszuah! Ó, mennyire szeretem Őt is és a Szüzet is!”

Lábaim a földbe gyökereznek, mert három lánya és a vejei, akik jelen vannak, ugyancsak nem tagadhatják le, hogy Mohamed követői! Minden külső jel arra vall. Meghatva hallgatják idős apjuk, apósuk szavait, főleg amikor az Szorénát invitálja egy látogatásra, ha majd meggyógyul. Én pedig a jelekből arra következtetek: Jön a Király, és felkészíti kedves szolgáját, aki biztosan nagy hűséggel és tiszta hittel járta az élet göröngyös útjait, s most meg akarja jutalmazni. Idehozta, hogy megkapja a vízumot Isten Országába, és valószínű a nem várt módon és a nem sejtett királyi gesztussal… Az „útlevél” elkészül az éjszaka folyamán, és reggelre eggyel több lakója van a Mennyei Hazának…

                                                                       +

Egyre inkább érzem, hogy a Lélek vezet tetteimben, Ő alakítja úgy a történéseket, hogy azokban Isten tervei megvalósuljanak. Persze, a „közbenjáró” a saját „zsebéből” fizet minden bárányért: velük szenved, aggódik, könnyezik, ha a betegség nagyon súlyos, fájdalmas. Hányszor megesik, ahogy a fájdalmas medikálás közben csorognak a könnyei a mély részvéttől, annyira együtt érez a szenvedővel. Az viszont nem is sejti, hogy ez a patyolatba öltözött nővér a Nagy Szenvedőt látja benne, aki akkora megadással feküdt a keresztre, s Akit ezek az akkora megadással szenvedők oly plasztikusan élnek eléje. Nem is sejtik, hogy a Rahbé, ez az idecsöppent „angyal”, ahogy ők mondják, micsoda emberi szívvel rendelkezik, amely sokszor komoly gyötrelmeket él át velük kapcsolatban… Nem tudják, hogy az ő szíve olyan mártíriumot él át évek óta, ami őt annyira mély empátiával gazdagítja mások javára…

Megdöbbentő, hogy ezek a férfi betegek, bármely korosztályhoz tartozzanak is, akkora elfogadást tanúsítanak a szenvedést illetően, hogy az egy mélyen keresztény ember számára is szinte hihetetlen! Pedig itt aztán a májrákostól a különböző balesetet szenvedett betegig minden fellelhető. Hiába sebészet, de Közel-Keleten vagyunk, s itt minden annyira más. Hygénia, fertőzés átvitel? Ki törődik azzal! Vagyis alig lehet törődni vele, úgy mint a gyógyászat ésszerű követelményével. Az egyik ágyon egy frissen műtött beteg fekszik, mellette a diabetes (cukorbetegség) folytán üszkösödő lábú ember, aztán amott meg egy ustionált (égési sérült) súlyos, fiatal férfi. És így tovább.

Legyen az bármilyen beteg, legyenek olyan súlyosak a fájdalmai, hogy az üvölthetne kínjában, te ilyet nem hallasz! Ha odalépsz az ágyához, és részvéttel érdeklődsz a gyötrelmek utolsó stádiumában levő rákos betegtől hogyléte felől, ilyen válaszokat kapsz: „Noskur Allah! Istennek hála! Hamdul Illáh! Mit el Allah ma beríd!” Ahogy Isten akarja!

Lázongás? Káromkodás? Valamiféle zúgolódás Isten felé? Nem, ott ilyet nem ismernek! Kérdezheted, Don Eugenio, hogyan lehetséges?! Talán a rájuk jellemző elfogadása a Végzetnek? De a Végzet mögött Isten atyai arca van, s Ő ellene, isteni rendelkezései ellen lázadozni, amelyek által csak a javunkat akarja, hogyan szabadna, lehetne lázadozni?! Igen, ők mindent Isten akaratának az optikáján keresztül szemlélnek. Ám ne felejtsük, hogy az embert megrontotta az áteredő bűn, és lázadó lett, és ha az ember kikezdhető, sebezhető, az éppen a fizikum gyengülésével erősödik föl. Hányan átkozódnak ilyen állapotban, hányan rendülnek meg hitükben még az addig magukat hívő embernek nevezők is…

Tudod, Don Eugenio, Szoréna azt mondja, hogy az öt év alatt ő ott nem találkozott ilyen esettel. Pedig a szenvedés kihozza az emberből a rosszat, de a benne rejlő jót is.

Azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy valami mély alázat alakul ki az ottani emberek lelkében azáltal, hogy minden történésben Isten akaratát látják, és az ő szemükben Isten és az Ő akarata annyira egybetartozik és annyira szent, hogy az ellen lázadni akkora bűn, ami egyenlő az üdvösség elvesztésével…

Szoréna azt mondja még, hogy ő ott annyi csöndes tanítást kapott, akkora kegyelmeket a hite növekedése szempontjából, amit fölbecsülhetetlen értéknek tart, és nem tud eléggé hálát adni az áldott Mennyei Atyának, hogy arra a Földre vezérelte.

Tehát ebből az alapállásból kiindulva érthető meg, miért éreztek rá szinte azonnal a többre, a „teljességre”, ha a végső döntésről volt szó. Így érthető meg, miért volt könnyű föltárni egy-egy, a halálhoz közelálló előtt a teljes igazságot, és hogy az miért fogadta el minden vonakodás nélkül az „útlevelet”. Utána még csendesebben várták a „behívó” pillanatát, és kisded módra borultak Isten keblére, ami a halott arcára ráfényképeződött.

Én néma ámulattal éltem meg az ilyen eseményeket, és azóta ebben a légkörben élek: két lábbal a földön, de a lelkem folyton a horizontot kémleli, mert annyira átsugárzik rajta az Ég, és az Örök Haza atmoszférája, hogy bármely pillanatban készen állnék a repülésre…

 

A Halálangyalához
(Szent Föld-Kremísan : Örökfogadalmam)

Néma áhítattal köszöntetek téged,
Te szent Nővérem: Halál!
lfiúi szívemnek titkos vonzalma
Olyan régóta te valáL.

Te, az Örök kapuk titkos kulcsámője,
Te az egyedüli út,
Amelyen keresztül illanó étetünk
A végtelenbe fut.

Mélységes sötét szemedbe, ha nézek,
Mint szent, fenséges bánat,
Ünnepi lepellel, árnyékkal fedi be
Szép, komoly orcádat,

Taníts meg engem is, te lsten hűséges
Szolgáló leánya:
Az élet-csatában, hogyan is készüljek
A nagy,,találkára'?

Ne ámulj, ha mondom, hogy bohó szívemben
Együtt őrzöm képed
Fényességes arcú, boldog lstenemmel,
Kinek érkezését bejelenti lépted!

Tudd hát, ha jönni fogsz, magasztos Testvérem,
Hogy a szívem tárva:
Legnagyobb ünnep lesz számomra az a nap,
Midőn jöttöd várja!
(1966)

 

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 1,2
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat