A gyötrelmek színtere         

                                                                      I. fejezet

Négy évet töltök a torinói intézetünkben; négy évet, ami annyi kegyelem és gyötrelem színhelye. A gyötrelmek nagy része leírhatatlan. Valószínű, kevés léleknek jut osztályrészül. Nem is részletezem, csak egy rendkívüli epizóddal világítok rá. Ebből világosan kitűnik, hogy az áldott égi Atya mennyire segíti, irányítja, erősíti az ő gyermekeit, akiket Fiával társít a lelkeket üdvözíteni akaró működésében.

Annyi kegyelem ellenére mégis mindig ott élt bennem egy bizonyos kétely, hogy minden iszonyatos gondolat, ami szinte szünet nélkül elárasztotta elmémet, nem származik-e mégis tőlem? Nem vagyok-e mégis oka mindezeknek? Hogyan is lehetek én kedves Isten előtt, és milyen Atya az, aki ennyi gyötrelemben hagyja vergődni a gyermekét? És ezek a förtelmes gyötrelmek miképpen szolgálhatják Isten ügyét és a lelkem üdvét?!

Don Eugenio, te is emlékszel, amikor egy alkalommal lerogytam a gyóntatószékbe, és könnyezve beszéltem el neked fájdalmas kálváriámról annyit, amiből megítélhetted lelkem állapotát. Köszönöm, mert akkor is megnyugtattál, mint majd évek múlva még, ahányszor vissza- visszatérhettem az itáliai „bölcsőnkbe…”

Te is ismerted Don Serié atyát, azt az idős, vak misszionáriust, akihez én is elmentem, hogy tisztán lássak lelkem állapotát illetően.

Miután a gonoszlélek próbálkozásai annyira merészek és rettenetesek, és szünetet nem ismerők, attól félek, hátha mégis megbántom imádott Istenemet, aki még az angyalokban is talál hiányosságot…

Jól értsük meg: nem skrupoulózusságban szenvedtem, de annyi rettenet láttán nem mertem hinni, hogy mindezt „meg lehet úszni szárazon”. A gyóntatók biztosítanak felőle minden alkalommal a bűnbánat szentségében, de ha mégis?! Akkor mi van?…

            Az a hír járja, hogy Itáliába érkezett megpihenni egy nagyon idős, szentéletű Szalézi misszionárius atya, aki olvas a lelkekben, akárcsak Don Bosco. És méghozzá annak a fiai közé tartozik. Néhány nővértársammal engedélyt kérünk és kapunk, hogy meglátogassuk.

Ott állunk az ajtaja előtt és várunk, hogy fogadjon valamelyikünket. Tudni kell, hogy vak az áldott atya, és a nyolcvan évén túl van már. Végre nyílik az ajtó. Egy sovány, kistermetű, hosszú szakállú, az élet terhétől megrokkant kis vak atya lép ki. Kezét előrenyújtva keres valakit. A nővérek is nyújtják kezüket, gondolva, hogy az üdvözlés jele akar lenni, de ő nem ezt teszi. Harmadiknak én is nyújtom a kezem, s míg a másikakét elengedte, az enyémet fogva tartja, és vezet magával a cellájába. Én szóhoz sem tudok jutni, mert az atya máris leül, engem a kis zsámolyra térdeltet, és én elkezdeném a gyónást. De erre nem kerülhet sor.

Az áldott atya fejével keresi az arcomat, hogy a fülembe súghassa a hallatlan szavakat, kinyilatkoztatást: „Ön, ön a megszentelő Kegyelem állapotában van!”

Mély döbbenettel és megrendülve hallgatom az Égből jött szavakat, és azt is, amit még utána kiejt Isten szolgája. Szavak, amelyek még újabb szent döbbenettel töltenek el, mert erre valóban nem voltam felkészülve… Ó, Istenem! Miképpen lehetséges, hiszen én gyónni jöttem! Ó, Uram, mit tettél szolgálóddal?...

Aztán utalás történik a mártíriumra, annak mindkét formájára: lelki és vérontással történő. De ez a jövő titka. Prófécia, ami annak a lehetőségét vetíti előre. De a lelkit már hosszú évek óta élem. És ha át kell élni egyszer majd annak véres formáját is, ahhoz is megkapom Istentől az erőt, ebben egészen biztos vagyok!

Majd áldást ad a drága atya, és elbocsátja az ámulattól ledöbbent nővért, aki még az ajtót is tántorogva találja meg.

Kilépek az ajtón, és a lelkemet a Magnificat áradata önti el, mint harmatos kertből hajnali fényben felszálló virágok illata. „Te Deum laudamus!”

A nem mindennapi találkozás után indulunk hazafelé. Csendesek vagyunk. Az okok különböző forrásból erednek. Az én hallgatásom ámulat és hálaadásból ered. Arra, amit a szentéletű atya által Isten tudatott velem, nem voltam felkészülve.

Ezekről az Isten-nyújtotta bevillanásokról tudni kell, hogy nem szüntették meg a próbatételt, annak különféle formáit stb. Biztosítják a lelket, hogy hiedelme ellenére Isten szent barátságában él, van, „stabat”, ha ő is ezt akarja. És én még az életem árán is ezt akartam. És vittem tovább a „szörnyű” keresztet…

                                                           II.

 

A Torinóban töltött négy év alatt többször is jelentkeztek magyar nővéreink, akik a Közel-Keleten működnek hosszú évek óta. Elkezdenek csalogatni, ha már haza úgy sem mehetek egyelőre, miért ne kóstolnék bele a missziós életbe?… És a Szentföld meglátásának a lehetősége… Gondoljam meg! Éppen elkelne egy jól képzett ápolónő a kórházukba, amit olasz orvos vezet és a nővérek is olaszok, a főnöknő meg éppen magyar!

És különböző csalétkekkel bombáztak időnként, hogy kedvem kerekedjék. Ám ez a kedv nem akart megjelenni, mert a kórház mint olyan, sosem vonzott! Irtóztam a vértől, a sebektől, meg egyebektől. De a jó szamaritánusi lelkület megvolt bennem, vagyis segíteni, enyhíteni mások szenvedését, de nem közvetlenül. A kurzus végeztével a nevelő-oktató kurzust akartam elvégezni. Szerettem volna magamhoz hasonló lelkületű lányokat képezni, akik a jó Pásztor és a jó szamaritánus szeretetével hajolnak le a beteghez. Ám Isten terve más volt velem kapcsolatban.

A jó nővérek azonban nem tettek le szándékukról. Beszéltek róla az elöljáróknak is, de ők is szabadnak hagytak engem elhatározásomban. Ám ha Isten kér valamit, megtalálja rá a módot is.

1964 nagypéntekét ünnepli, éli át a Közösség. Én levelet kapok. Szokásom szerint nem bontom fel azonnal, bár látom, hogy Közel-Keletről jön, Damaszkuszból. Nem is sejtem, hogy többhónapos hallgatásomra reagálnak a társaim, akik ismét felvetik a kérdést. Én meg azt gondoltam, ekkorra már letettek a szándékukról, mert megmondtam, közöltem velük, melyek a nehézségek, amik engem visszatartanak: sebészet, férfiosztály. Csecsemők? Ó, azok nincsenek! Csak a szülészeti részlegen akad néha, de ott van nővér.

Részemről tehát ki van zárva a közreműködés. Úgy érzem, nem tudnám vállalni!

            Mielőtt felbontanám a levelet, betérek a szép templomba, hogy erőt kérjek, ha mégis válaszolnom kellene. És megkapom…

Igen, a levél pontosan azt tartalmazza, amitől tartottam. De hát hogyan tagadjon meg az ember egy ilyen kérést, ha az éppen nagypénteken, és éppen az üdvösség órájának pillanataiban hangzik el?!… Mert pontosan Urunk gyötrelmes halálának órájában olvasom el a levelet…

Pillanat műve az egész: Megértettem, hogy Isten kéri tőlem ezt az áldozatot, és kéri beleegyezésem. És lelkem mélyén elismételem Máriával: „Íme az Úr szolgálóleánya!” Legyen meg Uram, szent akaratod!

                                               +

Még egy jelentőségteljes álmom is van itt a turini intézetben. Templomban vagyok, szentmisén. Szentáldozáshoz készülünk, és én is beállok a hosszú sorba. Amikor le akarok térdelni, boldog ámulattal látom ám, hogy a legszélső nővér, aki mellé éppen térdelni készülök, nem más mint Kis Szent Teréz! Ó, azt a boldogságot! De mire odalépnék, egy fejkendős nő megelőz, és gyorsan közénk térdel… Bánatosan veszem tudomásul, de amint habozva állok ott, hirtelen bal felől a miséző papot pillantom meg, aki valamelyik beteg nővérünket áldoztathatta meg, és cibóriummal a kezében most tér vissza az oltárhoz.

            Látom, hogy észreveszi a jelenetet. Odalép az oltárhoz, leteszi a cibóriumot, majd határozott léptekkel indul felénk, miközben csodálkozva látom, hogy az arcát átlátszó, nagyon vékony, fekete fátyol födi.

Odalép a térdeplő asszony mellé, határozott mozdulattal fölállítja, majd megfogva a karomat, engem térdeltet le Kis Teréz mellé, és az én bal oldalamra a kendős nőt. Az kissé lehangolt lesz ezért, de a pap visszamegy az oltárhoz, fogja a cibóriumot, és megáldoztat bennünket.

Engem akkora boldogság tölt el, hogy Kis Szentem mellett áldozhattam, de más nem történik. Csupán a pap lefátyolozott arca marad talány számomra, aminek profécia jellege van… Megismerném, ha az életben találkoznék vele. Hetven év körüli, nem túl magas és a korral járó teltebb alkata még, amit megjegyzek róla. Aztán véget ér az álom.

ÉLŐ TÜKRÖK

Gyermeki szemekbe

Midőn belenézek,

szerelmittasan

Felfedezni véllek.

A kisded szemeknek

Kristály ragyogása

lsteni fényednek

Egy felvillanása.

 

Halhatatlan lelkük

Galamb szelídségén

Elmereng a lelkem,

Krisztusod idézvén.

Mint megannyi tükör

Makulátlan lapján,

Csak elibém toppansz

A hét minden napján.

 

Mint a lelkem repüt

szent oltárod felé,

Úgy borulnék én te

Minden kisded elé.

Kicsiny Szentség-tartók,

Sok hófehér ostya,

Melynek édes titkát

Az elme nem bontja!

 

Mily hűn közvetítik

A te tanításod,

Hogy csak ilyeneké

A te meglátásod.

Extázisban élek

Napról napra itt lent:

,Aki tiszta szívű,

Már itt látja lstent!''

(Óvodai hittanórán)

 

Oldal: A GYÖTRELMEK SZÍNTEREI. fejezet
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat