Útban Szíria felé   IV. V. fejezet

 

Kis időre elhagyjuk a kórházat. Ha a nővérek nem táplálkozhatnának naponta a szentmisében az Élet Kenyerével, ha nem töltekezhetnének időközönként, lelkigyakorlat formájában a lelki Mannával, képtelenek lennének elviselni a küzdelmeket, képtelenek lennének helytállni.

Aleppóba indulunk néhányan, ahol francia nyelven, a Karmelita nővéreknél végezzük a lelki feltöltést. Ezek a nővérek nem a szemlélődő ághoz tartoznak. Iskoláik vannak, és éppen a hegyek között levő nyári üdülésre berendezett házukat szentelik most lelki célra.

Élvezem a csodálatos tájat, a klímát, de az éjszakák alvás nélkül telnek el: annyi a szúnyog, hogy az ágyat körülvevő hálót úgy muzsikálják körül, hogy attól aludni csak valami mormotaalkat képes, de én nem! Fiat, Domine! „Legyen, Uram! – de te tudod, hogy állok: erőim a vége felé járnak… Ha nem segítesz rendkívüli módon, szegény kis jegyesed összerogyik a csatatéren, és akkor mi lesz az Ahmedokkal, a Mahmudokkal? Legalább a sakálokat terelhetnéd más felé, mert kellemetlen szerenádjuk még növeli az álmatlanul töltött órák gyötrelmeit…

Igen, lenn a völgyben, az ablakok irányában ugatnak azok a kutyához hasonló állatok, melyekkel a hajnali órákban még közelről is lehet találkozni, ha az ember áthalad a nyitott udvaron. Az embert nem bántják, csak végső éhínség idején fordulhat elő hasonló eset.

            Don Eugenio, már föntebb olvastál kis Szent Teréz és Elena nővér barátságáról. Most ismét hallat magáról, mert lelki testvérkéje a próbák éjjelét éli, amikor a Jegyes elrejtőzik, és a lélek átél valamit a Getszemáni éjjeléből… Véresen komoly küzdelem az az élet, amelyik Jézus királyi útján halad… És Elena nővér erre kapott meghívást, és nem térhet le róla, még ha belehalna sem… s bár belehalhatna! De nem, még nem!

Egyik délután a völgy peremén üldögélek, s a csöndes alkony leszállta közben olyan közel érzem magamhoz a kis Szentet, hogy szinte tapintható… Hosszan tart az édes jelenlét, miközben a hazafelé induló bárányok mélabús kolompjának hangja zsong bele a táj csendjébe.

Egy szent szövetség jön létre közöttünk, s valami szent borzongás járja át egész lényemet. Érzem, hogy barátságunk örökre szól, és hogy személyre szabott. Meg vagyok róla győződve, hogy nem hallucinálok, de terézi egyszerűséggel jelet kérek: Ha mindez olyan valóságos, ahogy én azt érzem, akkor ez legyen a jel: kérés nélkül valaki ajándékozzon nekem Kis Terézről egy fényképet, ereklyét és liziői rózsaszirmot…

És ezzel a nem mindennapi élménnyel kelek föl a helyemről és indulok a kápolnába, mint aki magán kívül van…

Másnap befejeződik a Tábor-hegyi tartózkodás, és amint kilépek a kápolnából, az egyik nővér jön velem szemben, és mosolyogva átnyújt nekem egy borítékot.

„Ma soeur! Nővérem, ugye, ön nagyon szereti Kis Terézt?  Fogadja hát ezeket a tárgyakat, és vigye el emlékbe!”

Meghatottan veszem át a borítékot, megköszönöm, és visszatérek vele a kápolnába, hogy ott, Jézus jelenlétében győződjem meg a meghallgatásról. Felnyitom a borítékot, és elerednek a könnyeim, mert minden úgy történt, ahogy hittem! A tény olyan reális, a jel egyértelmű: Tehát mi ketten örökre testvérek lettünk valami nagy, szent titok megvalósításában.

V.  fejezet

Pihenő napjaim is véget értek. Vissza a kórházba! Betegeim örömmel üdvözölnek az osztályon, de én is örülök, hogy ismét köztük lehetek. Erre az időre esik egy rendkívüli álmom Kis Terézzel kapcsolatban, ami még aláhúzza kettőnk küldetését. Íme:

Egy hatalmas teremben találom magam, amiről nyilvánvaló, hogy nagy konferenciák megtartására készült. Végig megyek a széksorok között, és az első sornál kötök ki, ahol helyet is foglalok. Rajtam kívül sokan mások, férfiak, nők töltik meg a termet, de közülük senkit sem ismerek.

Körülnézek. Látom, hogy a magas emelvényen, ahol a szónokok foglalnak helyet, néhány öblös karosszék áll, előttük mikrofon.

Arra leszek figyelmes, hogy jobbról megnyílik a nagy szárnyas ajtó, és nem mindennapi személyek vonulnak be rajta. A Szentek életéből ismert szerzetesnők közül többen is elvonulnak előttem, közben testvéri mosollyal köszöntenek, mint akik közéjük tartozom.

Nagy boldogság kerít hatalmába, mert többet is felismerek közülük: Avilai Szent Terézt, Szent Erzsébetünket és másokat, majd Kis Terézt. Az a meglepő, hogy senki mást nem üdvözölnek ismerősként, csak engem…

Sokan vannak. Azt figyelem, amint elvonulnak, és valamennyien eltűnnek az emelvényre nyíló ajtó mögött.  Egy benső hang adja tudtomra, hogy azok mind azért jöttek, hogy lelkeket invitáljanak az életszentség útjára.

Most megnyílik a függöny, és Nagy Szent Teréz lép elő. Elmondja élete történetét, majd felszólítja a jelenlevőket, hogy próbálják meg követni őt az életszentség útján. Csönd. Egyetlen jelentkező sincs!

Aztán a többiek következnek. Hasonlóan járnak el, de a résztvevők közül senki sem jelentkezik a felhívásokra. Senki…

Most Kis Teréz lép elő. Ő is vázolja életszentségének útját, majd eltűnik. Ekkor az egyik mikrofonból hang tör elő, bár senki sem áll előtte, és így szól:

„És Franciaország e Csillagának, az Alpesek e Virágának lesz-e követője?…” Én ekkor már fönn vagyok az emelvényen, és lelkesen kiáltom a mikrofonba:„Igen! Igen! Én!” és még ott maradok és lapozgatok valami jegyzetfélét, ami Kis Teréz életéből tartalmaz még részleteket. Aztán minden eltűnik, az álomnak vége.

                                                                       +

Az osztályon betegek váltják egymást; egyikre műtét vár, a másik balesetet szenvedett. Egyik ünnep estéjén meg három súlyos égési sérültet szállítanak a mentők. Az egyikük esete reménytelen, mert az epiderma, a bőrfelület akkora része sérült, hogy a vérsavó akkora mennyiségben távozik el ily módon, hogy orvosilag menthetetlennek könyvelik el.

            Mindhárom beteg az én osztályomra kerül… Emberfeletti munkára, erőbevetésre van szükség, hitre és csodát leesdő imára. És háromhavi küzdelem után a csoda bekövetkezik: Musztafa meggyógyul!

Azokat a gyötrelemmel járó kezeléseket, amit napról napra kellett elszenvednem a beteggel együtt, földi mértékkel nem lehet fölmérni… A Gondviselés ismét micsoda példáját adta elém az emberfeletti szenvedés és hit megnyilatkozásának egy 24 éves fiatal férfi személyében… Az a fiatal férfi példátlan türelemmel viselte el a rettenetes kínokat, mégha az ember csillapítani is igyekezett azokat, de nem jajgatott, nem kiabált, és főképpen: nem káromkodott és nem zúgolódott…

A másik férfinek inkább az arca sérült, meg a végtagok. Őt is akkora türelemmel sikerül ápolnom, hogy a beteg rendőrbátyja, aki naponta meglátogatja a fivérét, meghatottan szemléli a nővér gyengéd, akkurátus munkáját. Aztán ez a beteg is meggyógyul nagy örömömre!

            Itt egy kissé előrelépünk az időben, mert az Ibrahim nevű rendőrrel kapcsolatos bájos epizódot nem szabad elfelejteni.

Engem áthelyeznek egy évre Egyiptomba, ahol egy nagy lányiskolánk van. Onnan majd Aleppóba kerülök vissza másfél évre. Ott is kórházunk van. Idő múltán ismét Damaszkuszba küldenek, de az elmúlt három év alatt eléggé sok változás történt, így a közlekedésben kissé járatlan vagyok.

Egy alkalommal, egy korosabb nővértárssal kell részt vennem egy konferencián. Hazafelé tartva már esteledik, így még nehezebbé válik a tájékozódás. Egy megállóval előbb szállunk le, s bizony, nem ismerjük ki magunkat. Csak állunk ott az estében, majd nekem bevillan egy gyermeki megoldás.

„Ó, Teréz nővér, mit szólna hozzá, ha a Gondviselés most idevezérelné Ibrahim rendőr barátunkat?…” És amint elhagyjuk a kis teret takaró háztömböt, mesébe illő kép tárul elénk: A kis köröndön ott áll egy fehér kézelős rendőr, amint éppen a forgalmat irányítja. Én azonnal fölismerem benne az említett rendőrt. Odasietek hozzá, és melegen üdvözlöm, mire ő leállítja a forgalmat, és hasonló szívélyességgel köszönti a rég nem látott nővért.

„Szoréna, enti hón? Szoréna, te itt?!”

„Ja, Ibrahim, mááli maruf! Ibrahim kérlek szépen…”és elmondom megjelenésem okát. Barátunk nem várat magára, hanem odaint egy autóbuszt, és megparancsolja a sofőrnek, hogy a két nővért ingyen szállítsa a Musztasfa Taljániba, az olasz kórházba… Mi meghatottan rázunk kezet vele, és megköszönve szívélyes segítségét, felszállunk a buszra. Az utasok mindjárt szabaddá tesznek két helyet, s bár a jármű útvonala nem az említett célpont, mégis mosolyogva fogadják a változást.

Hát kérem, ilyen dolgok esnek meg az emberrel, ha az ember lányának a Jóisten az apukája…

                                                                        +

Most visszalépünk az időben. Negyven év körüli muzulmán sejk kerül az osztályra. Szép termete, ébenfekete haja, szakálla van, és komoly tekintete tiszteletet kelt. Olyan papos még a megjelenése is.

Sérv operáció előtt áll. Pár napot kell várnia, de nem kerülünk közelebbi kapcsolatba. Tisztelettel figyeli a munkámat, de nem közeledik.

A műtét napjának reggelén megadom neki a szükséges injekciót, majd menni készülök, amikor a férfi megszólít. Éppen megszólal a csengőnk, és nekem távoznom kell, de megígérem neki, hogy hamarosan visszatérek.

Reggeli után odamegyek hozzá, hogy meghallgassam. Ő azt feleli, hogy most nem alkalmas, majd később.

Elérkezik a műtét pillanata. A férfi felfekszik a hordágyra, és én begurítom a műtő előszobájába. Ott óvatosan körülnéz, majd halkan, mint valami titkot mondja el nekem a következőt:

 „Szoréna, megfigyeltelek az osztályon. Tudom, te is Istennek szolgálsz, akárcsak én. Így amit most mondok, vedd komolyan, mert Isten embere vagyok, és nem mondok valótlant.

„Tajeb. Rendben van. Hallgatlak.”

„Ma éjjel láttam a Szüzet (la Azra). Gyönyörű volt! Csupa fény. Azt mondta nekem, hogy ne féljek, mert a műtét sikerülni fog. Tudniillik aggódtam emiatt… Aztán rólad is beszélt… Azt mondta, nagyon jó vagy… Majd a Mennyországba visz…”

Biztosan látta kissé hitetlen képemet, így ismét jónak látta bizonyítani álláspontját.

„Nem mondok valótlant, hidd el nekem! Ismerem az Urat, Szaidna Jeszuah és Máriát. De ezt nem mondhattam el a többiek előtt, mert nem értenék meg”, és tiszta arca mély átélésről tanúskodik.

Megköszönöm a bizalmát, majd elgondolkozva hagyom ott a műtétre várakozva.

Felgyógyulása után a Sejk meghatottan mond köszönetet, majd elhagyja a kórházat.

Egyik napon éppen a porta közelében tartózkodom, amikor őt látom kilépni az ambulanciáról. Kiszedték a varratokat. A férfi óvatosan körülnéz, majd odajön hozzám, és halkan közli velem óhaját: „Szoréna, szeretnék bemenni a kápolnába, ahol ti az Istent imádjátok. Ott akarom neki megköszönni a gyógyulást…” (!)

A szemeim tágra nyílnak. Egy muzulmán Sejk aligha kérhetne ennél hihetetlenebb dolgot!… De én már úgy megszoktam a meglepetéseket, hogy egy pillanatnyi szünet után örömmel kísérem ezt a szép szál férfit az Úr elé.

Belépünk a kápolnába, és a Sejk mély meghajlással köszön a tabernákulum felé, mialatt én térdet hajtok. Ott marad jó ideig egyenes testtartással, míg szemei az oltárra szegeződnek. Én közben arra kérem Jézusomat, hogy árassza el fényével a sejk egyenes lelkét, hogy majd rátaláljon a teljes Igazságra.

Megható, ahogy ott áll és imádkozik… Nem tettetés, nem önmutogatás: imádás és alázat árad a lényéből. Amikor eltávozik, valami mély átélés árulkodik az arcán, hogy valóban találkoztak: Jeszuah és a sejk!

Don Eugenio, elmondom neked, hogy hasonló közléseket kaptam még más, egyszerű betegektől is. Ők, akik sosem láttak Máriáról képet, sem az Úr Jézusról, olyan megkapóan festették le a látott alakot, és továbbították a mondanivalót, hogy azt a mi miliőnkben, a vörös éra rombolása után el sem lehet képzelni… Ahhoz ott kell élni, és közelebbről megismerni azt a népet, amelyről esetleg csak előítélettel rendelkezünk.

            Például, a másik Ibrahim esete. Egyszerű palesztinai férfi. A műtét után, alighogy magához tér, kéri, adják a kezébe a János evangéliumának kis füzetét, amit előtte kapott. Megcsókolja, kéri, hogy tegyem a pizsamakabát zsebébe, majd újra elalszik.

Másnap arra lépek be a kórterembe, hogy Ibrahim szép hangján énekelgeti a szöveget, ahogy a Koránnal tenné. Majd észrevesz, és odaszólít magához.

„Szoréna, gyere ide! Mesélek valamit,” és égszínkék szeme ártatlanul csillan fel. „Láttam a Szüzet! Te is vele voltál. Fogta a kezed, és úgy jöttetek felém.”

„Nagyon szeretem Szorénát… Majd felviszem a Mennybe”, mondta la Azra, és  mosolygott.

                                                                       +

Magas, méltóságteljes aggastyán érkezik az osztályra. Hófehér szakálla, kék szemei és szép arca tiszteletet ébreszt az emberben. Olyan benyomást kelt, mintha az Ószövetségből lépett volna elő, ám a szelíd Mózesre emlékeztet. Csöndes, elmélázó, imádkozó ember. A kórképből kiderül, hogy agy-érelmeszesedésben szenved. Hosszabb kezelés után azonban kezd felépülni, és néha már kommunikálni is képes.

Nagy tisztelettel kezelem, mert megtudtam, hogy egy magas rangú muftiról van szó. Valami főpap… Valahányszor szólok hozzá, szelíd mosollyal válaszol, és tekintete a mélyen szemlélődő emberről árulkodik.

Egy alkalommal, egyik nővértársammal odalépünk hozzá, és kedvesen érdeklődünk hogyléte felől. Megdöbbentő választ kapunk:

„Ti olyanok vagytok, mint az angyalok, és én itt úgy érzem magam, mintha a Mennyországban volnék!” és elcsuklik a hangja. „Miért vagytok ennyire jók hozzám, hiszen én csak egy szegény muzulmán vagyok!”… és könnyek peregnek végig az arcán.

            Egyikünk sem jut szóhoz, csak mélyen meghatódunk mindketten, és elgondolkozva távozunk a kórteremből. Hogy mi játszódhat le ezeknek a muzulmán testvéreknek a lelke mélyén, csak Isten a tudója…

És még hasonló megható és elgondolkodtató esetekkel találkozom ottlétem folyamán. Arra gondolok, micsoda öröm lesz az a pillanat, amikor majd felismerjük egymást a közös Atya Házában. És ebben rendületlenül hiszek, hogy odaát találkozni fogunk!

                                                                       +

A nővérek éppen befejezték a rövid adorálást a kápolnában és a felüdülést, amikor megszólal a kórház csengője: jelzi, hogy súlyos beteg érkezett. Kis idő múlva engem szólítanak, hogy a súlyos balesetet szenvedett három év körüli gyermeket az én osztályomon helyezik el; gyorsan menjek az osztályra! Fölsietek, mire az orvos is megérkezik. Elvégezzük a legszükségesebbet, és az orvos az én gondjaimra bízza a kis beteget, akiben alig van élet. Abban bíznak, hátha egy műtéti beavatkozás megmentheti, de én ráérzek a lényegre, és fel is készülök rá…

Az történt ugyanis, hogy a kisfiú az apja kezét fogva jött át az úttesten, míg az édesanya a kisebb testvért hozta a karján. Kétirányú közlekedés folyik az úton, szemafor nincs a közelben. A kicsi egy óvatlan pillanatban kirántotta a kezét az apjáéból, és szaladni készült. Mire az apa észbekapott, a kicsi már két autó közé szorulva „állt”, mert képtelenek voltak őt kikerülni a boldogtalan sofőrök… Kis mellkasát összezúzta az ütközés, és mivel éppen a kórház előtt történt, hát idehozták. Megrendülve szemlélem a szegény szülőket, akik reménytelenül zokognak a nagy ágy kicsiny betege mellett, aki elveszik a felnőttre szabott ágynemű között.

 Kómában van. Arca lilásszürke, száján véresen bugyborékol a levegő. Mellkasa olyan, mintha fölfújták volna, mert a tüdőbe hatolt törött bordák nyomán a benne levő oxigén a kötőszövetekbe jutott. Pulzusa alig észlelhető. Talán két-három órája lehet hátra a földi életből…

Kis idő múlva beadom az orvos rendelte, légzésre ható injekciót, mire a pulzusa kezd szabályosabban verni.

„Istenem, mit tegyek? Merjem, ne merjem?!” ­- és ott topogok ágya körül, ám a víz és a vatta ott állnak a szekrényen, várva a nagy cselekményre…

A csöppnyi emberke hirtelen megmozdul, és - döbbenet! – minden emberi segítség nélkül felpattan a helyéről! Felpattan! Szinte földbe gyökerezik a lábunk a teljesen váratlan fejlemény láttán. Úgy áll a csöpp haldokló az ágy közepén, mint valami szilárd talajon, nem inog meg, hanem szülei felé nyújtja kis karjait, és valamit könyörgő hangon kér tőlük, vagy kéri őket valamire. Azok értetlenül nézik, és nem fogják föl, mit is akar. A kicsi ekkor felém fordul, és szinte könyörögve kiáltja nekem: „Enti! Enti!” Te, legalább te! Majd visszahull az ágyra. Szegény szülők még tőlem kérdik, értem-e, amit a kicsi mond?…

Lelki „szirénám” ekkor riadót jelez: odalépek az éjjeliszekrényhez, és minden késedelem nélkül csöndesen átadom neki, az Örök Hazába induló kis utasnak az „Útlevelet”… Alig hull homlokára az áldott Víz, a csöppnyi lény egy csöndeset lélegzik, s mire az orvost értesíteni tudjuk, hófehér kis lelke már el is röppent.

Pillanat műve volt! Megdöbbentő! Észre sem vettem, hogy egyik nővértársam ott áll az ágy végénél, és sápadtan szemléli a történteket. Csak amikor kettesben vagyunk, mondja el a benne lejátszódó érzéseket.

„Tudod, úgy éreztem, hogy a kicsi a keresztséget kérte, és azok a szavak ismeretlenek voltak a szülei számára. Ekkor, a Lélek hatására, odafordult hozzád, aki tétováztál, ami érthető… És téged is a Lélek ihletett, amikor cselekedtél…”

Én csöndesen, sápadtan hallgatom a nővér szavait, mert olyan nem mindennapi epizód volt, ami történt, majd könnyesen rábólintok, hogy én is így értelmezem a tényeket. Este aztán érdeklődöm bennszülött társaimtól, hogyan is hangzana arabul, ha valaki a keresztséget kérné, vagy azt mondaná: Keresztelj meg! Még fülembe csengenek az előttem is ismeretlen szavak, és a kapott válaszra elfogadom, hogy az Áldott Lélek ihletésére a kis haldokló, igenis, kérhette és kérte a keresztséget, még ha nem is tudta, mit mond…

Te, aki majd olvasod e sorokat, ne csóváld hitetlenül a fejed, mert Szoréna azt mondja, „ott a Lélek szabadabb a cselekvésben, mert nyitottabbak a lelkek, a hitük mély, és egyszerűbbek. Ott az Isten elvitathatatlan Valóság! Ott az Örökélet valósága nem kérdőjelezhető meg: Az „van”! Nem fér hozzá semmi kétség! Ott az ember nem vacillál a hit terén: HISZ!”

És megéli az Isten közelségét…

                                                                        +

Feltehetnéd a kérdést, Don Eugenio, hogy abban a környezetben mi apácák nem éltünk-e meg egy-két visszás helyzetet, mivel az a világ egészen különbözik a miénktől vérmérséklet szempontjából, így a többnejűség és az ebből eredő magatartás nem veszélyeztette-e az annyira vonzó, mindig mosolygó nővérek életét?… Nem! Soha egy félreérthető gesztus! Csak olyan tisztelet, ami az Istennek szentelt személyeknek, tárgyaknak: kehely, cibórium – szólhat. „Boldog vagy te, ja ohti!” – mondták könnyes szemmel és sóvárgó tekintettel a szegény muzulmán asszonyok, mialatt megérintették a ruhámat vagy a fátylamat. „De boldogan követnénk!”

Annyira ráéreztek a „sacrumra”, a „kehelyben lévő Szentre”, hogy ámulatot keltett… Volt, amikor Máriához hasonlítottak, mert a szüzesség fogalma annyira magas szinten él a szemükben, hogy nem is gondolnánk… Hisz Jézus Anyjában is ezt méltatja a Korán, és ezért nagy a Mária-tisztelet náluk. Egyszer fordult elő, hogy az egyik roppant takaros nővér megtetszett egy szép szál legénynek, és el is határozta, hogy megkéri a kezét. Nem is tudta egyszerűségében, mit akar, és hogy az az út nem járható.

Előtte volt egy álma. A Szűzanya megjelent neki, és ezt mondta: „Te nem tudod, hogy azok ott az én lányaim. Ők nem mennek férjhez. Tiszteld őket, és tégy le a tervedről!”

És a férfi elmesélte a nővéreknek, ami vele történt, és nem is jelent meg többé az olasz kórházban.

Egy alkalommal az ambulancián teljesítek szolgálatot. Naponta jön kezelésre egy negyven év körüli férfi, akinek a lábszárán mély seb van. A kezelések ellenére sem akar begyógyulni. Nem én kezelem, de egyszer átveszem a gondozást, és a seb hamarosan gyógyulásnak indul.

Reggel van. Jön az ismerős beteg. Kezében egy csodálatos piros rózsa, amit odatesz az asztalra, mintha csak ott felejtené.

Megkezelem a sebet, mialatt érzem, hogy a férfi szemei kutatón fürkészik az arcomat, de nincs benne semmi zavaró. A kezelés végén megszólal: „Ja, ohti! Többször is megfigyeltelek, és azt láttam, hogy sugárzik az arcod… Ti apácák olyanok vagytok, akár az angyalok… Ki tudja, Allah micsoda Mennyországot készített számotokra!” És mély tisztelettel elbúcsúzik, mialatt a rózsa ott illatozik a kezelőasztalon…

Igen, a szüzesség varázsa megérinti őket, de nem az érzékeiket, hanem énjük jobbik részét: a lélekben azt, ami az eredeti bűn után is hamvasan szunnyad az emberi lélekben. Talán az elveszített édeni tisztaságot érzi meg, sírja vissza tudat alatt is a lélek… és ennek az illatára éreznek rá, mint méhek a virágra…

 

 

Oldal: ÚTBAN SZÍRIA FELÉ 4,5
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat