KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

ÚTBAN ITÁLIA FELÉ 4, 5

 

IV. fejezet

Visszatérek még az átélt gégeödéma okozta gyötrelmekre: Nem mérte senki stopperórával a fuldoklás kínos óráitit, de órák telhettek el, mert a gyógyszerben levő allergén hatás biztosan nem múlt el rövid idő alatt! Eközben én csak annyi levegőhöz jutottam, amit csak csodával lehet elégségesnek nevezni. A pillanat századrészében végzett nyelésféle révén jutott valami a tüdőmbe, de az nem légvétel volt. Nem részletezem, mert annyira borzasztó, és leírni úgy sem lehet! Ami bizonyos, az agy nem vagy alig részesült oxigénellátásban, és hogy az biztosan károsodott valamilyen formában. Onnan sejtegettem valamit, hogy a figyelem összpontosítása, valamire odafigyelni, még a legkisebb művelet is akkora megerőltetésbe került, hogy szellemileg összetörve éreztem magam… És erre a meggyötört agyra, értelemre, képzeletre gyakorolt rettenetes hatást a sátán…

Annak ellenére, hogy a gyermekkorom meg volt fertőzve, nekem olyan szép, tiszta volt a serdülőkorom, az ifjúságom, mert teljesen rátaláltam a Szentségi Jézusra, aki egészen megigézte a lelkem, és semmiféle rossz gondolat, képzelgés vagy efféle nem kísértett, és ha mégis bevillant, olyan pozitívan sikerült legyőznöm. Biztosan minden kegyelem volt, de én derűsen és vidáman eveztem az ifjúság zajló tengerén. Sem az első szerelem, sem más találkozások nem támasztottak zavart a lelkemben.  Annyi másfajta ajándékot kaptam: versírás, rajzolgatás, zene, szép könyvek olvasása és egyéb úgy lefoglalták a képzeletemet, és segítettek a szemlélődésben, hogy én nem is egészen a földön jártam…

            Tehát, azt mondanám, hogy a fantáziának az a rengeteg, irtóztató szüleménye, amellyel én attól a rettenetes éjszakától kezdve találkoztam, és még most is találkozom, nem származott mástól, mint a gonoszlélektől, amihez alapul szolgálhatott a régmúlt és az elszenvedett károsodások. Ám mennél inkább múlnak az évek, annál nagyobb a meggyőződésem, és lelki embereké és orvosé is, hogy ez nem csupán a kutam terméke, sőt annyira nem az, hanem egy rettenetes mártírium, amelynek az utolsó vércseppjéig győzelmesen megharcolt csatája még nem fejeződött be… Győzelmesen megharcolt! „Minden kegyelem!” De ha megkérdeznéd, mit választanék inkább: az életet így tovább, vagy a halált, ne rój meg érte, de ez utóbbit hallanád tőlem, mert én immár ötven éve haldoklom, csak nem „sikerül” meghalnom… Majd a későbbiekben lesz még róla szó, de most már – ennyi bevezető után – folytatom életem elbeszélését.

Ez így rendettetett

 

...Hogy én a Mesteré tegyek,

Hogy ne legyek soha senkié,

És mégis, mindenki enyém legyen,

És így legyek én mindenkié,

Hogy e kettős ötetésbőt

Ki ne maradjon senki sem:

Vele, az Ő szívével forrón szeretve

Mindent átölelünk kettesben.

Őt sugározni szerte-szét,

Emberszívekbe, fagyos világba,

És lenni világító fény,

Tüzet lobbanó máglya!

Hogy szinte magam is csodáljam

A lángoló tüzet:

Íme, testvéreim, általam a Mester

Títeket mily pazarul szeret!

V. fejezet

Nyári este van. A jelöltek aludni térnek az esti ima és az „Esti szó” elhangzása után. Ez hagyomány Don Bosco Házaiban, hogy a takarodó előtti percekben néhány lelket érintő mondat, epizód hangozzék el, amiből a hallgatóság okulhat.

Én átélem a hit elleni kísértéseket Kis Terézhez hasonlóan.

Ezen az estén olyan kínos erővel tör rám a kétely, hogy kiver a verejték, és valami gyötrelmes kínokat élek át: Nincs semmi a halál után! Hiába minden küzdelem! A kéklő ég felett és alatt csak végtelen üresség tátong: a semmi! Vagy: Örökkévalóság? Borzalom még elgondolni is! Soha vége!  Semmi változatosság, csak: örökké! Örökké! Iszonyú! Nem kell! – és kiver a hidegverejték…

Így vergődve mégis elalszom, és az éjszaka szívében valami csodálatos zenére ébredek. Először csukott szemmel hallgatom, annyira gyönyörű a dallam! És amikor egészen magamhoz térek, abban a pillanatban bevillan a lelkembe: Van Mennyország! Isten vár rám! – és akkora boldogság jár át, mint aki bele is „kóstol” abba az áldott Valóságba, amiben nem tudtam soha többé kételkedni. Akkor én akkora bizonyosságot éltem meg, ami azóta is elkísér, és olyan mély hittel hiszek a Túlvilágban, az örökkévalóságban, hogy van, akit magával ragad, ha szó esik róla.

                                                                                   +         

Tehát nem jön álom a szememre… Az agyam olyan, mintha valaki kibérelte volna, és az élet legrettenetesebb képeit, gondolatait, borzalmait szemlélni, rájuk gondolni kényszerítené rám. Mintha valami undorító férgekkel és csúszómászókkal teli mocskos vödörbe lenne nyomva a fejem, kezeim pedig megkötözve, hogy hasztalan vergődöm, nincs tőle menekvés!!! És nekem lélegeznem is kell, és ha kinyitom a számat, az a szennyvíz, amiben a férgek úszkálnak, belém hatol!!! Ó, borzalom! Ki szabadít meg tőle?! „Körülvettek a halál kötelékei, zárva előttem a menekvés útja…” „De én féreg vagyok, nem ember”… „Ne távozz el tőlem, mert gyötrelem vesz körül!…” (vö. 22. zsoltár)

A lelkigyakorlat alkalmával, a prédikáció alatt, midőn megpróbálkozom figyelmem összpontosításával, egy rettenetes sugallatot hallok: „Majd én gondoskodom a fantáziád feltöltéséről egy életen át!…” És valami rettenet kerít a hatalmába, mert tudom, hogy ez nem Istentől jön! Csak csöndben imádkozom, de kiver a verejték…

Ilyen és hasonló körülmények közepette, és az álmatlanság mártíriumával megterhelve érkezik el a Noviciátusba lépés ideje. Gyóntató atyám biztosít felőle, hogy hivatásom van, és a gyakori gyónás kegyelmével megerősítve bátorít a napi áldozásra… és én engedelmeskedem, mindig, mindvégig és így a noviciátusban is. Ennek köszönhetem, hogy a kétely nem lett úrrá rajtam.

A nyolcnapos lelkigyakorlat alatt a teljes álmatlanság kíséretében a gonosz minden fajta fegyverét beveti ellenem, hogy megingasson elhatározásomban.

Igen, a kezdeti időszak egyébként is a nagy tisztulások ideje, de ha Isten a hivatásban még egy másik „hivatást” is szánt az embernek, akkor a szegény lélek, egyelőre nem számíthat enyhítésre, mert ez az idő az Olajfák kertjében virrasztás időszaka: Vele, az első Mártírral ki kell inni a kelyhet! Bár az méretre szabott, de ha egy cseppet tartalmaz is abból az elsőből, amelyet neki fenékig ki kellett innia, a hangyányi embernek ez a kevés is annyira keserű, hogy bizony égi megerősítés nélkül nem lehet kiinni!…

                                                                       +

Megkezdődik az újoncélet, a noviciátus időszaka. Két évig ízlelgeti minden jelölt a szerzetesi élet azon formáját, amelyre hivatást érzett.

A noviciátus épülete régen ciszterek kolostora volt. Csupa áhítat lengi be a nagy termeket, hálókat. A kert, ami a bájos kápolna mellett van, tavasszal tele van illatos virágokkal, melyek lehelete be-besurran a nyitott ablakokon át. Én lélekben érezni vélem otthon hagyott kis kertem illatait, a honvágyat, a Rába folyó simogató hűvösét, midőn még elmerülhettem benne, áldott, langyos hullámaiban… Nagyon szerettem fürödni és úszni. Elsőnek merültem meg lágy hullámaiban a nyár elején, és valószínű, utolsó voltam, aki szeptember végén is megmártóztam bennük. Mennyi hálatelt fohászt röpítettem az Ég felé, hálából az áldott folyó nyújtotta élvezetért. Hej de szép is volt!

Jaj! – eszmélek föl az elmélkedés közben, hol is jár a szilaj képzelet! Gyeplőt a szilajnak! És a tabernákulumra emelem a tekintetem, ahol lelkem Királya tartózkodik irántam való szeretetből, s Aki itt is az a Jézus, aki kis falum templomában már rég eljegyzett magával. Ő lesz itt is, minden nehézség közepette számomra az erő, a vigasz, a kitartás. Egészen biztos vagyok benne!

Bizony, nem könnyű az újoncidő sem katonáéknál, sem a szerzetben! Kemény harcot kell vívni a régi emberrel; új szokásokat, szabályokat kell elsajátítani. Meg kell szokni egy olyan közösségben élni, ahol a világ minden tájáról gyűltek össze Jézus jövendő kis jegyesei. Ó, mennyi alkalom az önlegyőzésre, az önmegtagadásra, az önfegyelemre…

Aztán az engedelmesség. Amikor az ember már komoly feladatot töltött be, felelősség terhét hordozta, bizony nem valami önérzet-simogató, amikor ő maga úgy látja, igaza volt, de ezt le kell nyelnie.

Aztán a szív, az érzelmek is követelik a nekik járó részt… Emlékek, vágyak halnak meg, és liliomok meg pirosan halódó rózsák gyanánt hullanak bele a felejtés sírgödrébe… De győzelem fakad a nyomán és diadalmas ének, ha nem is „rögtön, de mindjárt”…

A közös keresztekhez nekem még a saját, „testre szabott” keresztemet is vinnem kell, és le sem tehetem többé. És erről a keresztről csak Jézus tud, meg az az idős atya ott messze, akinek elmondtam lelkem titkát. Tudniilik engem nem olyan fából faragtak, aki szeret nyafogni, panaszkodni. Nem a saját hozományom; édesanyámtól örököltem, meg édesapától is sokat kaptam ezen a téren.

És így viselem a terheket, a pluszokat, amelyek a Gondviselés jóvoltából fűszerezik az életem.

A noviciátusban azt a megbízatást kaptam, hogy lássam el a teendőket a novíciák körül. mivel a képzettség is megvan hozzá. Igaz, hogy én csecsemőkhöz rendeltettem képesítésem alapján, de itt is csupa „csecsemő és gyermek” szorul gondozásra… Szívvel végeztem, de valóban sokszor betegebbnek éreztem magam az ápolt társamnál, de ugye „nekem erősnek, férfinek kell lennem…”

Egy napon valami szájfertőzés lép föl nálam. Nem nyilatkozom róla, nem kérek felmentést bizonyos ételek esetében: savanyú, nyers, ecetes saláták, nyálkahártyát megsebező, ropogós zsemle-szerű kenyérkék, aminek burka van, de lágy belseje nincs. Semmiben nem kérek felmentést!

 A gyulladás átterjed a szájpadlásra, a fogínyre, és valami gyötrelmes számomra az étkezés a reggeli kivételével. De nem árulom el még annak a nővérnek sem, akinek a felügyelete mellett végzem ápolói ügyködésem. Még asztaltársaim sem vesznek észre semmit, legkevésbé a novíciák mesternője.

Úgy két hét elmúltával, amikor vacsorázni indulunk az esti stúdium után (mindig a tabernákulumra lehet látni a folyosó nyitott ablakából), ezt a csendes óhajt intézem Jézusomhoz: „Úgy megennék ma este egy tányér meleg, jól megcukrozott almakompótot!…” Tudniillik vacsora után még az növelte kínjaimat, hogy a télre elrakandó almák hibás példányait kellett elfogyasztani, hogy semmi kárba ne vesszen. Ám azok még olyan kemények voltak… 

Jön a felszolgáló novícia. Én mindent elfogyasztok, amit felszolgál, de félve gondolok az almára… Amikor a gyümölcs következik, félve nyúlok a nekem járó tányér felé, de a novícia int, hogy adjam tovább a balról mellettem ülőknek és várjak egy kicsit. Mindez csöndben történik, mert még tart a fölolvasás, ami étkezések idején szokás a rendházakban. Lelki épülésül szolgáló könyvek, szentek élete kerül terítékre.

Csöndben várakozom, de semmi sem jut eszembe a lélekben elrebegett imával kapcsolatban! A jó tündérek azonnali megjelenése csak a mesékben fordul elő, de itt nem meséről van szó!

Hirtelen valaki megáll mögöttem, és – csöndben átnyújt nekem „egy tányér meleg, jól megcukrozott almakompótot”… Akárcsak a mesékben! Értetlenül nézek a novíciára, de az már tova is libben. Leteszem magam elé a tányért, majd hirtelen bevillan a kép, és – elerednek a könnyeim, és a torkom összeszorul…

«Úr Jézus, mit tettél?! Én… én… Ó, Istenem! Te ennyire atya vagy?!»

Csak idő múltán látok az evéshez, de a torkom még mindig alig akar engedni, hogy alig bírom lenyelni a simogató falatokat, míg könnyeimmel öntözöm az áldott ételt.

A vacsorának vége. Az asztaltársak semmit sem kérdeznek tőlem. Most a novícia keresésére indulok, hogy kinyomozzam, miképp is történt a dolog. Meg is találom, amint a konyhába vezető lépcsőn éppen fölfelé indul, de megállítom.

„Teréz nővér! Árulja el, miért kivételezett énvelem ma este? Hiszen ezt csak a mesternő engedélyével tehette volna… Én meg nem kértem tőle semmiféle engedélyt, felmentést valamiféle étel alól…”

«Tessék? Hogy?... Miért?»… kérdezi az elképedt novícia, mint akinél nem akar leesni a húsz fillér.

«Hát ami az almakompótot illeti… Talán észrevett valamit az étkezéssel kapcsolatban?…»

«Én?… Dehogy, semmit. Meg hát semmi jelzés nem történt az ön részéről…»

«Akkor hát miért kaptam én ma este az almakompótot, ha nem tudta, hogy milyen kínjaim vannak az evéssel egy jó ideje tartó szájfertőzés kapcsán?»

Csak néz a kis társam, majd hirtelen föleszmél, és így szól:

«Igen, tudom már: Amint mentem lefelé a gyümölcsért, egy hangot hallottam: „Elena nővérnek ma este a kemény almák helyett vigyél „egy tányér meleg, jól megcukrozott almakompótot”! Igen, így volt, de én már el is felejtettem, mert olyan természetes volt, hogy ezt kérték tőlem.»

«De Teréz nővér, csak úgy? Semmi kétely sem szállta meg a hangot illetően? És az engedély hiánya a mesternő részéről, amit én nem közöltem önnel?…»

És ő mint aki álomból ébred, csak ekkor ocsúdik fel, mit is tett, de én azonnal megnyugtatom, mert elmesélem neki a történetet. Teréz nővér elsápad, lehuppan a lépcső aljára, és elerednek a könnyei, miközben én is vele sírok a meghatottságtól. Most már mindketten meggyőződtünk róla, hogy a bizalom és a gyengéd felelet, amit Isten ad erre a bizalomra, felülmúlják emberi fogalmainkat vele kapcsolatban!

És hasonló esetek még elő-előfordulnak az életemben, mert Ő nem szűnik meg Atya lenni, és segíteni ­- ha kell, rendkívüli módon is – benne feltétel nélkül bizakodó gyermekeit.

Oldal: KENESEY: ÚTBAN ITÁLIA FELÉ 4,5
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat