KENESEY:FELTŰNIK A SZŰZANYA 1,2

 

I. fejezet

Don Egenio, tudnod kell, hogy én utaltam fájó gyermekkoromra a mesternő előtt, ami az ő ártatlan lelkében „nyomot” hagyott, és valami tartózkodást fejezett ki irányomban… Én ezt éreztem, és fájt, mert úgyis „foltos” voltam, és ez a tudat rányomta bélyegét egész noviciátusom idejére. Egyszer különösen meglepő dolog történt ezzel kapcsolatban, mintha az Ég is visszajelzett volna.

Szokás, hagyomány volt a noviciátusban, hogy Szeplőtelen Fogantatás ünnepére készülve egy-egy novícia vendégül látta a Szűzanyát, s amelyik novíciának esténként kisorsolták a nevét. Ekkor az illető novícia egy kis szobor formájában kapta meg a Szűzanyát, és az volt a dolga, hogy erényeinek gyakorlati formájával mutassa, élje társai elé, hogyan is tenné a dolgát a Szűzanya.

Az első este egyik legfiatalabb, aranyos kis társunkra esik a választás. A második este is hasonló a helyzet, és ő viheti is magával a szobrocskát. A harmadik este éppen Célia, akivel olyan bensőségesen beszélgetünk a Szűzanyáról, viszi magával a drága Kincset. Amint elhalad mellettem, odasúgom neki: „Szűzanyám, ugye holnap este meg énhozzám jössz?…” És aludni térünk.

Eltelik a nap sok elfoglaltság, tanulás közepette, majd eljön az este. Minden novícia izgatottan várja, hogy ki lesz a boldog „tulajdonos”.

A megbízott keze kivesz egy cédulát, és olvassa: «Elena nővér!»

Én meghatottan veszem tudomásul, és megkapom a szobrocskát. Az égi Édes most is jelt adott szenvedő kis szolgálójának…

Esteledik. Fájó szívvel készülök az esti pillanatra, amikor a novícia szétnyitja a cédulát, és nevetve olvassa: „Elena nővér”! Én boldogságomban nem akarok hinni a fülemnek, és kérdőn nézek a mesternőre, mitévő legyek. Az úgy rendelkezik, hogy tegyék vissza a cédulát és ismételjék meg a műveletet. Megtörténik Cédula a kézben. Széthajtja a megbízott novícia, és nevetve olvassa: „Ismét Elena nővér!”

Hát ez már sok, és a Mesternő látható kis bosszúsággal elrendeli, hogy tegyék félre a cédulát, és úgy húzzanak.

A gesztus nem pedagógiai, de én már nem is törődöm vele, inkább a hármas jelzéssel: Nekem az mindennél többet mond! Véletlen? Nem, nincsenek véletlenek! Mindent Isten áldott keze irányít. Ő ismeri néma harcaimat, Ő ismeri keresztem súlyát, és azt a nagy megadást, amellyel azt elviselem.  Anno, egy tányér almakompót volt a jel, most nagyobbról van szó, hát legyen nagyobb a Jel is! És a Jel nem más, mint az Ő legszentebb Leánya, Édesanyja és Jegyese: Mária!

Szegény kis lelkem csöndesen ujjong örömében és hálálkodik. Nagy szükségem van ugyanis az égi biztatásra, mert földi az nem adódik egyelőre, meg mit is kezdene vele az ember, ha már megkóstolta az Ég ízét?…

Még egy másik gyönyörű álmomat is elbeszélem, amelyben Célia, a fönt említett novícia is szerepel.

A noviciátus halljában van egy nagyon szép Mária-festmény: a Szeplőtlent ábrázolja, s amely előtt gyakran elhaladunk a nap folyamán. Lélekben egy-egy röpfohásszal köszöntöm égi Anyukánkat.

Egyik éjjel azt álmodom, hogy Célia nővérrel ott állunk a kedves kép előtt, és a Szűzanyáról beszélgetünk. Egyik pillanatban az áldott Anya alakja megmozdul, majd lehajol hozzánk, és Céliát jobbról, engem meg balról felemel magához. Olyan hévvel ölel a szívére minket, hogy én szinte elalélok az elragadtatástól… Valami mennyei pillanatok, amit nem lehet többé elfelejteni! Majd, mint lenni szokott, véget ér az álom, de a boldog megsejtés, ami azzal a szívembe költözött, az nem évül el még évtizedek múltával sem.

Természetesen Céliának is elmesélem a gyönyörű álmot, s így vele is közlöm az Ég örömét, amit ő sem felejtett el évek múltán sem.

ldegenben

Margarétát ringat
Otthon már a rét,
Forró vágy epeszti
Jó anyám szívét.

A Délről szálló szellőt
Rabkén fogja el:
,,Ó, mit üzent nékem,
Mondjad, mondjad el!

Jól megyen-e sorsa,
Szíve boldog-e?
Vagy honvágy epeszti,
S könnyes éjjele?

Láttad-e nevetni?
Gondtalan, vidám?
Vagy éppen beteg most,
És nem láthatám!...

Miért hallgatsz, szellő!
Jól sejti szívem:
Beteg és szomorú
Az én kis hívem?!...

Ó, térj vissza, kérlek,
s vidd el lelkemet,
Mert a bánat gyötri
Az én szívemet!

Vígy a tájdalából,
Tavaszt, illatot,
Békazenés estét,
Halkat, csillagost!

Hegedű szavát lopd
Egyszer lelkibe,
Tudom, hogy meggyógyul
S boldog lesz szíve,

Mondd, hogy visszavárja
Erdő és a rét,
Csönd, akác, a Rába
És a margarét.

Hogy a kedves fészek
Tárva-nyitva áll,
várva a madárkát,
ltlajd csak hazaszáll.

S akík benne laknak,
Hogy várják haza:
Nem mondja ki azt szó,
Csak a sziv maga!

De most rohanj, szellő,
Vágtass sebesen!
Ha visszatérsz, mondd el,
Hogy ő mit üzen!"

(1957. Torino)

II. fejezet

Elmúlt a karácsony. Az első fájdalmas megtapasztalás idegen földön, bár az a félelmetes ott az erdő közepén 1956-ban sem volt valami kívánni való, de volt hó! És voltak fenyőfák! Itt viszont egyik sincs!

Igen, mi el sem tudjuk képzelni ragyogó fenyőfa nélkül a karácsonyt!  Régen még a hó is külön ajándéknak volt csomagolva a többi mellé… Itt az sincs… Mennyi honvágy, mennyi emlék, és néhány titokban letörölt könnycsepp… Aztán föl a fejjel! Nem adtam-e oda mindent Istennek?! Akkor hát, ha a szívemen szeges bakanccsal taposnának is az emlékek, el kellene viselnem, mert így tisztul a lélek…

Szegény kis lélek, Don Egenio, de nem tudott ám mindent olyan nagylelkűen, önsajnálat nélkül fölajánlani! Azt hiszem sokszor mély részvétet keltettem a Jóistenben, mert egy-egy áldozathozatal olyan fanyarul sikerült. Ha voltak is csodával érkező „almakompótos” csemegék, azért Ő olyan kitartóan vezetett engem az áldozat királyi útján.  Ha meg észrevettem, hogy nem voltam nagylelkű, akkor meg az én Jézusommal és a Szűzanyával hoztam helyre a dolgokat, nehogy Őfelségének bánatot okozzak, vagy csalódást, hogy csak ilyen „maszatosra sikerült Jézus-arcot” láthat bennem… És hiszem és tudom, hogy többször is sikerült mosolyt csalnom drága atyai arcára…

Két út vezet az örökkévalóságba: egy széles és egy keskeny. Én – Isten kegyelméből – a keskenyre tettem a lábamat, és az Ő erejével vértezetten nem is akarok róla letérni.

Elérkezik február másodika, Gyertyaszentelő Boldogasszony ünnepe. A felügyelő nővér azt mondja a vigília estéjén a novíciáknak, miután a Szűzanyáról beszélt nekik: «Na, majd meglátjuk, ki álmodik felőle az éjjel! De el kell ám mesélnie!» És mindannyian boldog sejtelmektől kísérve megyünk aludni.

Éjjel van. Azt álmodom a röpke alvás alatt, amiben részem van, hogy a kedves Lucotti Linda anya lebeg a légtérben ott nem messze tőlem. Az az általános rendfőnöknő, akiért az életemet fölajánlottam, s aki pár hónapra rá mégis meghalt.

Tehát ott lebeg előttem fényes felhőtől övezve. Fiatal, bájos és mosolyogva néz rám. Csak úgy iszom magamba a szépséget és a kedvességet, ami belőle árad.

«Elena, olyan szép vagy!» mondja az Anya. Én tamáskodva veszem a szavait, és nem válaszolok.

«Olyan szép vagy! Piros rózsák borítanak!» Hát ez már bóknak is sok, gondolom én, de azért körülnézek, hol is vannak azok a rózsák?! Ám egyet sem látok…

«Anya, de hol vannak? Én nem látom őket!»

«Nem fontos! Az a lényeg, hogy én látom őket!» Majd felém tárja mindkét karját, és így szólal meg: «Szeretnélek átölelni, de nem tehetem, mert te itt vagy, én meg odafönn.»

És ezzel eltűnik a fény és az Anya bájos alakja is. Az én lelkemben valami derengeni kezd a rózsákat illetően, amelyeket naponta találok utamon, de melyeknek szépségét és az illatát én nem érzem, csak szúrós töviseiket, de amelyeket „odaföntről” bizonyára jól lehet látni.

                                                                       +         

Te tudod, Don Eugenio, hogy ebben a mi rendünkben van egy kedves hagyomány, ami olyan családiassá teszi a légkört: Minden novícia havonta vagy máskor is, ha erre igénye van, elbeszélgetésre megy a Mesternőhöz, vagy majd később már fogadalmas nővérként a saját főnöknőjéhez. Elmondhatja nehézségeit, beszél egészségi állapotáról, élményeiről, kudarcairól stb.

Én olyan nyitott lelkű voltam, de bárhogy is próbáltam, valahogy nem éreztem késztetést arra, hogy benső titkaimat feltárjam a mesternő előtt. Annyira a földön járó lénynek ismertem meg, és ezért benső késztetést éreztem, hogy neki nem kell azokat feltárni. Szegényke, meg is lepődött egy alkalommal, amikor ilyen kijelentés hangzott el a számból: «Ha létezik a pokol, akkor én már most benne vagyok!» …

Elmondhatatlan harcaim voltak minden fronton, és úgy éreztem, én vagyok a megtestesült bűn, a legmegvetendőbb teremtmény, akit Isten is elhagyott… Borzasztó lelki sötétség és magány szakadt rám. Csak a szentgyónásban leltem kis vigaszra, de az is csak ideig-óráig tartott. Ugyanis az éjszaka sem hozott semmi enyhülést, pihenést. Annyit, de annyit engeszteltem éveken át, órákon át, hogy a gonosz azt nem nézhette jó szemmel, így hát rám zúdított annyi szennyet, szörnyűséget, amit emberi elme el sem bír képzelni. Ezért éreztem úgy, hogy a bűn beborít, szinte megfulladok a bűnrengetegben, amit a gonosz kiagyalt megrémítésemre, hogy kínjaimat növelje és megingasson elhatározásomban.

            Évtizedek múltán is azt mondom, „inkább a halált választottam volna, mint azt az állapotot, amelyben élnem kellett…” Istennek hála, gyóntatóim áldott, mély lelkületű emberek voltak, akik egyformán bátorítottak, és annyiszor mondtak nekem csodálatos dolgokat, hogy szinte úgy repültem ki a gyóntatószékből, mint aki szárnyakat kapott.

            Ilyen hosszabb küzdelmek után egyik este a kápolnából kijövet megyek fel a lépcsőn a hálótermek felé. Ott a kanyarban van felállítva a Szeplőtelen szobra, és én megállok előtte. Megvárom, míg a többiek elhaladnak, én még ott maradok kis ideig. Nézem a drága Anya alakját, majd felzokogok: «Ó, Szűzanyám, ha a földi édesanyám látna ennyi gyötrelemben, már régen a segítségemre sietett volna… És Te?!…» Majd elsietek onnan, míg a könnyeim végigcsorognak arcomon.

Mindenki lepihent már, lefekszem én is. Kis éjjeli égő világít pont az én ágyamnál a falra szerelve, ami zavarja röpke álmaimat is, de nem kérem, hogy máshol alhassam.

Elalszom. Álmomban arra ocsúdok föl, hogy nagyobb a fény, és maga a Szeplőtelen áll az ágyam mellett, de egészen közel hozzám, két keze mellén keresztbe fektetve. Igen, itt van, semmi kétség, és enyhe mosollyal és részvéttel néz engem. Szó nem hangzik el, de én most is megértem a néma tanítást, mint annak idején, 18 évesen kis falum templomában.

            De érdekes! Nem is kell a szememet kinyitnom, mert a lelkemmel látom Őt, és ami még érdekesebb, látom saját fekvő alakomat is! De ilyet! Éjjeli fejkötőm is a fejemen van, és szép rendezetten fekszem az ágyon…

Percekben lehetne mérni az időt, mert nem pillanatokig tart. Tartós, békés jelenlét, olyan sugárzó gyógyítás, amelyből megértem, hogy a keresztemet nem tehetem le, csak erőt fogok kapni, mindig eleget ahhoz, hogy össze ne roskadjak súlya alatt, de vinni kell tovább, amíg Isten akarja… Aztán lassan kialszik a fény, majd valóban felébredek, és csak az éjjeli égő tompa fényét látom és az ágy körvonalait.

A látomás továbbra is ott időzik emlékezetemben, és mély hála jár át. Szinte megráz az Ég válasza, amit szinte azonnal kaptam az égi Anyától. Ó, hát mernék-e még kételkedni ekkora szeretetben? De hogy mindig „kéznél van”, ehhez hozzá kell szokni, de megszokni nem lehet, csak térden állva hinni és áldani a végtelen Istent, aki gyermekeinek a pulzusán tartja szent kezét, hogy naprakész információi legyenek létüket illetően. És ha felszökik a láz, máris jön a megfelelő gyógyszer: almakompót.... anyaközelség és a többi…

Aztán napok múlva egy álom révén bizonyítja az áldott Anya, hogy állandóan mellettem van. Íme az álom.

Egy tágas, őszi díszbe öltözött kertben sétálgatok. Olyan néma minden. Sehol egy madár, sehol egy lélek: olyan egyedül érzem magam… Körültekingetek, majd egy széles kőemelvényt fedezek föl a kert közepén, amelyre lépcsők vezetnek fel. Arra veszem hát utamat.

Fehér márványból készült az egész széles lépcsőzet és a tér, de az idő foga megrágta már, és színe inkább szürkére vált, és kopott és töredezett. Jó pár lépcső vezet az emelvény felszínéig, s ekkor meglepetten látom, hogy annak közepén egy széles márványfotelban méltóságteljes női alak ül. Szép szobor, ami fehér márvány volna, de az idő már szürkére festette és eléggé megkopott.

Odaérek. Anya alakja van, fején fátyol, s ölét anyaian kínálja fel. Ekkor térdre roskadok előtte, és fejemet vágyakozva hajtom az ölébe. Mintha élne a kedves alak, olyan lágy lesz az anyaöl! Majd szelíd, halk hangot hallok: «Ne félj! Én mindig Anyád leszek!»

Ekkor eszmélek rá, hogy a Szűzanya van ott! De abban a pillanatban az álom véget is ér. Csak egy villanásnyi idő, de sajgó szívem erőt merít belőle, és új bizonyosságot: Mária, az égi Édesanya nem hagyja magára gyermekét!

                                                                       +

Rám még nehéz idők várnak az újoncidő befejezéséig…

Előfordul, hogy lecsordulnak a könnyeim a reggeli elmélkedés alatt, mert olyan lélek-érintéseket kapok, hogy ahhoz oroszlánnak kellene lennem, hogy a könnyekig meg ne hatódjam! Aztán néha a Mesternővel beszélgetve is megesik, amikor nem tudom kifejezni a lelkemet annyira igénybevevő dolgokat, hiszen érzem, hogy annyi és akkora kérdőjelek ágaskodnak előttem, és azt is érzem, hogy ezeket nem tárhatom föl előtte, és olyan kínos ez a hallgatás. A jó mesternő nem jó jelnek veszi a könnyeket. Meg is kérdezi tőlem: „Ugye te ingatag vagy?” Volere és volubile két ellenkező értelmű szó,: volere – akarni, volubile – ingatag, állhatatlan. Mivel ezt most hallom először, és összetévesztem a volere igével, ezért rámondom, hogy „igen”.

Ezzel meg is pecsételtem kettőnk viszonyát, mert engem így is tartott számon… Ám ezért sem nyújtottam be panaszlevelet. Mit számít, gondolom magamban, a Jóisten úgyis lát és tud mindent. Mennyi súlya lehet az emberi értékelésnek?… Esetleg nem felelek meg… De hát azt már rég látni kellett volna, hogy én „valóban nem felelek meg”! Nem vagyok az a könnyed, vidám, beszédes, mint az olasz típus. Elmélyedő, szemlélődő, csöndesebb egyéniségem kissé nem kívánatos volt abban a szalézi miliőben… bár hibáim nekem is voltak ám bőven! Ám a mélyebb imaélet és szemlélődésre hívott lelkem előtt nem maradhattak sokáig inkognitóban, mert a Szentlélek szele fúdogált ám azon a kis hegyen!… És ha megértettem, hogy annak a hibának a gyökerei a kevélység főbűnének vastag, gonosz csápjaiból eredeznek, bizony nem volt irgalom: jött a kemény ásó és ekevas…

Őseim révén van bennem kellő önérzet, önértékelés, de annyi alázatra, kicsiségre való hajlam is, hogy lassan, a kegyelem hatására, az kerekedik felül, bár az első ellen mindig küzdenem kell, jól tudom.

Fizikailag nem vagyok én beteg, de pszichikailag sem, csak annyira megterhelt a lényem a régóta tartó álmatlanságtól meg az egyébtől, hogy a tünetekből a pszichés ártalmakra próbálnak következtetni, de az orvosi próbálkozások nem járnak sikerrel.

A szívem is rosszalkodik, és azt egyszerű cardiális neurózisnak, szívidegességnek titulálják, de arra senki sem gondol, hogy a kis hyatus hernia rendetlenkedik (a rekeszizom-sérv), és a gyógyszerek is ezért hatástalanok…? Nem, senki sem gondol rá, de én magam sem. Annyit megsejtek, hogy köze van az emésztésnek mindehhez, de Isten egyelőre nem világítja meg az orvos elméjét, hogy segíthessen. Marad az érthetetlen kín és megaláztatás, és az álmatlanság… Elvégre, az áldozatnak, hogy egészen elégő lehessen, kellő tűz-energiára van szüksége, máskülönben miképpen ég el az áldozati oltáron?!…

Gyakran küldenek pihenni, úgymond – aludni ebéd után ­-, de amint vízszintbe helyezem magam, máris olyan szívdobogás lép föl, és olyan szorongás kerít hatalmába, hogy minden kis zörejre összerezzenek. A társaim sétálni mennek, nekem pihennem kell engedelmességből, és ha mégis felmentést kérnék, kerek elutasításban van részem: «Meddig akarod még nyújtani az időt?!» Vagyis: elég már a sok kivételezésből…

Igaza van az illetőnek, de hát nem rajtam múlik igazán, hogy egyre súlyosabb a kereszt…

            Idős szalézi atya a lelki vezetőnk, gyóntatónk, akivel megbeszélem a tényeket. Tanácsot kérek tőle, merjem-e vállalni ezekkel a próbatételekkel ezt a gyönyörű hivatást? Hátha Isten nem ide hív… A válasz pozitív: Igen, minden kísértést, megpróbáltatást vállalva ki kell tartanom! Ha erre kész vagyok, akkor Isten kegyelme sem fog hiányozni!

            És én, aki maholnap hivatalosan is szerzetesi fogadalmat teszek, valóban „kivetem a hálót”, ha a halacskák egyelőre nem is bújnak bele, de majd kellő időben biztosan előjönnek a mélyből…

,,lstenem, lstenem, virrasztva kereslek...''

 

Aranyló levelek

hullanak csöndesen

Könnyeket csöpögő

nedves, őszi fákról.

Ezernyi üzenet

Érinti lelkemet;

(aranyló sejtelem

körbefon, átölel)

Mint Morze-kopogás:

Hang száll Odaátról...

Napsugár-ragyogás,

fényözön-áradás,

Csillámló zuhatag

ömlik szét a tájon:

Lelkemnek rejtelem,

édes-dús gyötrelem.

Meddig még? Mlikor már?,

Röppenve : üdv-madár...

Vidd Haza, hídd Haza,

hogy tovább ne fájjon!

 

(2000, november 2,)

Oldal: KENESEY:FELTŰNIK A SZŰZ ANYA 1,2
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat