KENESEY ELENA:

EGY ARC, MELY A LELKEMBE ÉGETT

ÚTBAN ITÁLIA FELÉ

I. fejezet

Ragyogó áprilisi reggel van. A természet ezer pompájával hirdeti a Teremtő elmondhatatlan csodáit. Minden ünnepel, de a mi szívünkben az örömmel együtt a bánat is fészkel, mert úgy megszerettük a jó Nővéreket, hogy most fájó az elválás. Egy könnyes ölelés, egy meleg kézszorítás, és már indul is velünk a jármű Bécs egyik hatalmas vasútállomására.

A jó magyar Szalézi atya a jegyeket is megvette, így csak az Itáliába induló vonatot kell megtalálnunk, és az nem is olyan bonyolult. Nehéz bőröndjeinkkel rátalálunk, és fel is szállunk rá. Az első kocsiba lépve úgy határozunk, hogy ott nem foglalunk helyet. Átmegyünk egy másikba, és kezdünk elhelyezkedni, amikor én hirtelen támadt ötlettel leállítom a műveletet.

«Ne! Mégse itt foglaljunk helyet!» mondom Icának, aki nem éppen báránykához méltó arcot vág…

»Mi jut eszedbe?! Nekem elég volt már a cipekedésből! Nem megyek sehova!»

Nem vagyok vitatkozó természetű, de most nem engedek. Fogom a saját holmimat, és megyek kifelé és közlöm vele, hogy valóban nem akarok ott maradni, mert valami rossz előjelet érzek. Nem tudom, mi késztet a fülke elhagyására, de nem vagyok képes a benső kényszerítő erőnek ellenállni. Na végre, egy távolabbi kocsiban lehorgonyozunk, és szépen fölrakjuk a holminkat, hogy kifújjuk magunkat. Jó idő múltán elindul a gyorsvonat, és teljes erővel vágtat, mintha meg sem akarna állni.

Délre jár az idő, amikor elővesszük déli szendvicsünket, és jóízűen falatozunk.  Egymással szemben ülünk, és mosolyogva emlékezünk a kedves Közösségre, amikor egy vad rántásra, ami megreszketteti a szerelvényt, egymás ölébe bukunk, majd a vonat hirtelen lefékez a nyílt pályán. Rémülten egymásra nézünk, majd az ijedtségtől felocsúdva összeszedjük bátorságunkat, és felkelünk ültünkből, hogy a többi utassal együtt utánanézzünk, mi is történhetett?!

A szerelvényről leszállva döbbenten vesszük tudomásul, hogy a szerelvény két részre szakadva áll a nyílt pályán: a fülkék azon része, amelyeken áthaladtunk, de ahol mégsem kötöttünk ki, azok mind a messze távolban vannak, leszakadva a mozdonnyal egységben maradt résztől… Mentőkocsikat látunk hamarosan megérkezni, és mentősök hordágyon visznek el embereket… Hosszú várakozás után indul csak tovább a szerelvény.

Visszamegyünk a fülkébe, és mély hálával gondolunk Isten gondviselő jóságára, meg az őrangyalokra, akik így figyelmeztetik azokat, akik bízó lélekkel hagyatkoznak Isten oltalmazó szeretetére. Ki tudja, ez alkalommal is mitől óvott meg minket?…

Május harmadika van, éppen elsőpéntek, amikor megérkezünk Torinóba. A szívem nagyot dobban, mert ez elsőpéntek az én életemben, amint az elején láttuk, nagy jelentőséggel bír.

Kedves a fogadtatás: az állomáson apácák és lányok várnak ránk, és kalauzolnak az Anyaház felé, majd a Rendfőnök Anyával való találkozás után egy kis uzsonna következik. Annak végeztével átmegyünk a közelben levő hatalmas bazilikába, amely a Segítő Szűzanyáról van elnevezve, s amelyet még Don Bosco idejében építettek. Én halk zokogással omlok térdre, annyira átjár a hála és a szeretet, hogy végre célhoz értünk!

Nemsokára kilépünk a szentélyből, és elszállítanak bennünket egy másik intézetbe, ahol a jelöltek töltik kiképzésük első hónapjait.

Másnap ünnepre készül a Közösség, ám én nem bírok felkelni: belázasodtam az éjszaka folyamán, és ki kell hívni az orvost. Vakbélgyulladás?… Méltó módon kezdődik az én jelöltségem ideje…

Jön az orvos, aki szerencsére jól beszél németül, így vele még meg is tudom értetni magamat. Igen, vakbélgyulladás! Egyelőre jegelés, gyógyszer és tüneti kezelések, ha ezekre nem reagálna, akkor műtét… Nyolc nap múltán lassan rendbe jövök, és beléphetek a Jelöltek közé.

                                                           II.  fejezet

Itália! Mennyi varázs van ebben a szóban, ha egy turista gondol rá, vagy egy vallásos ember, aki szeretné azt az országot megismerni, ahol a kereszténység Székvárosa áll.

            Turin, Szalézi élet, Don Bosco: mekkora varázzsal bír ez a néhány szó, ha a Szalézi életre aspiráló Jelölt forgatja őket a szívében, de egyben mekkora szorongást is jelent, ha fontolóra vesszük a következőket: a nyelv nem ismerése, csak néhány alapvető szót tud még, s amelynek szürke voltát mindjárt másnap meg is kell tapasztalnia.

A jó Nővérek mindent elkövettek, de az indulás nem volt zökkenőmentes, mert abból a miliőből érkezni egy olyan szent helyre, ahová mi érkeztünk, ahhoz mindkét részről hiányoztak a tapasztalatok „Erősnek, férfinek kell lennem!” mondta az írás egykoron. És én megpróbáltam magamat felvértezni.

Torinó nedves, ködös levegője, a nyári hőség nagyon megviselt bennünket. A szívünk, amellyel annyi mindent átéltünk, bizony, kis pátyolgatásra szorult volna, de kinek tudtuk elmondani?… Szerencsére az áldott Jézus értett magyarul is, így azért volt partner, na meg az áldott magyar atya, Don Antal is sokban segítségünkre volt. De ami annyira fájt, amit csak este mertünk elsírni a párnánkba: a Haza sorsa, annak gyalázatos legázolása, szeretteink sorsa egy ilyen rabhazában; a bizonytalanság a majd egyszer-talán hazatérést illetően a sok más egyébbel együtt – bizony nem kis terhet jelentett az amúgyis megviselt szívünknek. Aki ismeri a „neurosis cardiaca” (szívidegesség) nevű kórtünetet, de át is élte és hosszú időn át szenvedett miatta, annak lehet egy kis fogalma a helyzetünkről…  „Aki utánam akar jönni, vegye fel a keresztjét mindennap, és úgy kövessen engem”, mondja az áldott Jézus. „Hát akkor, jer te, áldott Kereszt, és én csak Őt akarom követni!”

És így a Kereszt és én elszakíthatatlan barátok lettünk, Don Eugenio, de erről a külvilág aligha tudott valamit.            

Este van. Rekkenő a hőség a hálótermekben: július vége felé jár a nyár, és Turinban a hőség elviselhetetlen, meg a zárt, köves udvarban megrekedt meleg is rekkenő! Végre aludni tér a kis csapat, és a hófehér ágyban mégis kis békére lelnek szegény vándoraink… Az én szívem olyan szenvedő, fáradt. Nehezen jön álom a szememre. Az udvar kövezete ontja a hőt, akár valami jól befűtött kemence, így a hálóterem is olyan kihűlni készülő kemencének tűnik, ám lassan mégis elalszik, aki erre képes. Én is végre álomba szenderülök, és valami feledhetetlen álmom van.

Don Bosco misézik, és mi Icával veszünk részt a szentmisén. Olyan természetes az egész!

Vége van az áldozat bemutatásának, és Don Bosco átöltözik, majd egy fotelban helyet foglal, és hozzám fordul:

«Elena, igaz, hogy annyira vágyódsz a Mennyországba?» (Elena az olasz nevem, ugyanis.) Én erre mélyen elpirulok, hogy a drága atya ilyen kertelés nélkül kikiabálja az én titkomat, és még a társam előtt… Lehajtom a fejem, és zavartan mondom:

 «Igen, igaz…»

 «Akkor hát készülj!» feleli ő.

 Abban a pillanatban felébredek, és arra gondolok, hogy a mellettem levő ágyon Ica alszik; felkeltem hát, és elmondom neki, hogy engem Don Bosco elvisz magával… Ha egyszer majd visszatér Magyarországra, mondja el a Szeretteimnek, hogy elmentem… «Haza!» és hogy nem féltem… Le is lépek az ágyról, majd ránézek a mélyen alvó lányra, és megsajnálom: nem, mégsem keltem föl! Inkább reggel találjon rám, amikor én már Hazaértem…

Éppen telehold van. Az egész terem nappali világosságban úszik az éjszaka ellenére, mert minden ablak és függöny tárva és elhúzva. Hát visszafekszem az ágyamra, és perceken belül újra elalszom, és íme, mit látok? Mintha a drága Szent várt volna: velem szemben, az ágy végénél, de magasabban, ragyogó fehér felhőbe burkoltan, hogy csak a törzse és a feje láthatók, ott van Don Bosco! Csak néz rám és mosolyog. Tekintete tele van biztatással.

«Hát akkor, készen vagy?» kérdezi tőlem. Én kétkedve felelek:

«De odafönn valóban akarják?…»

«Persze. Készülj hát!» és mosolyog.

Ekkor a szívem valami gyötrelmes vajúdásba kezd, mint amelyből el akar szállni a lélek. Amint így vergődök, egyszer csak a húgom szalad sírva az ágyamhoz könyörögve:

«Lusikám, ne menj még el!»

Erre oldalra fordulok, és gyötrelmeim fokozódnak, majd Don Boscóra tekintek, s ekkor látom, hogy annak balja felől, valami gyönyörű mélyzöld bársonyfüggöny mögül a kis Szent Savio Domonkos libben elő mintegy szellőtől hordozva. Mutatóujját ajkán tartva néz Don Boscóra, miközben a fejét tagadólag ingatja. A jó atya eddig engem bátorított, de most észreveszi a kis Doménikót, és a néma jelenésből megérti az üzenetet.

«Nem, Elena, mégsem jöhetsz még!» mondja kis részvéttel, mialatt engem mélységesen lever a hír.

«Akkor hát mikor? Még sokára?»

«Nem, nemsokára!» jön a válasz, amire minden eltűnik: a fény a Szenttel együtt, én meg fölébredek, de alig bírok magamhoz térni. Reggel elgyötörten ébredek, és úgy járok-kelek, akár Lázár tehette azt feltámasztása után. A szívem olyan meggyötört, de kinek és hogyan lehet ezt elmondani? Sosem voltam közlékeny, és ennyire tapinthatóan még nem ízleltem meg azt a pillanatot, amikor a lélek el akar szállni az igazi Hazába, akkor hát hogyan és kinek beszéljek róla? Egyébként is a nyelvismeret sem tenné lehetővé, meg egy ilyen témáról…

 Pedig, Don Eugenio, nem sokkal később megtudom majd, hogy jeladás volt, és csak valami csodán múlott, vagy Isten akaratán, hogy nem sikerült az „átkelés”… a túlsó partra… Húgom megjelenéséből megértem majd évek múlva, hogy még küldetés vár rám, vele kapcsolatban, és ezért maradnom kell… Tehát hallgatok. Annyi a gondja a fiatal felügyelő nővérnek, akire rá vagyunk bízva a többi jelölttel együtt, hogy fel sem tűnik neki a másságom, én meg nem is akarom magamat észrevetetni. Így a dolog titok marad.

                                                           +

Az augusztusi nap heve tűrhetetlen, de kis fehér kendőt kötnek a fejükre a jelöltek, és segítenek a mosodás nővérnek teregetni a sok-sok fehérneműt, mert a ház óriási: vagy 120 nővér él a közösségben, mert egy hatalmas iskolát működtetnek az óvodától a líceumig, meg egy népes internátust. .

Végre este van, és az a tüzes napsugár is elalszik, kis időre legalább… Vacsora felé olyan rettenetes főfájás tör rám, hogy nem tudom elviselni. Megkérem az ápoló kedvesnővért,  adna nekem egy aszpirint, mert képtelen vagyok tovább tűrni a fájdalmat. Azonnal meg is kapom és beveszem a Bayer aszpirint, majd az esti ima után aludni térünk.

Elalszom, de hamarosan arra riadok föl, hogy éktelen nagyokat tüsszentek… egy, kettő, három, majd nem akar véget érni… Az éj csendjében kissé erősen hangzik ez az üzenet, amire a felügyelő nővér is fölébred. Kis mentolos kenőcsöt hoz oda, gondolva, hogy egy kis nátha az egész, és a mentol segíti a légzést, enyhíti az orr eldugulását. Megköszönöm neki a segítséget, és a nővér nyugodtan aludni tér, mert valóban nem tüsszentek többé… Kis idő múlva olyan gégeödéma lép föl nálam, ami az összes garat-fül- orr-nyálkahártyát úgy megduzzasztja, hogy szólni sem, de lélegezni meg egyáltalán nem vagyok többé képes!… Valóságos élet-halál harc következik! Rettenetes és hosszú a küzdelem. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy levegőhöz jussak, de semmi segítséget kérő gondolat sem jut eszembe… Olyan csöndben fuldoklom, és kapkodom a levegőt, hogy senki sem ébred föl rá. Nincs hangja, csak valami kétségbeesett kapkodás a száj nyitogatásával, és egyidőben valami nyelésféle, de mindezek a műveletek másodpercenként vagy még sűrűbben, és valami eszeveszett szívdobogás… Félelem? Nem is gondoltam rá, csak az életemért küzdöttem puszta mechanikus módon, de meghalni nem féltem… Máig sem értem, miért nem sikerült?!…

Hogy életben maradtam minden emberi segítség nélkül, azt nem lehet a napi kiadások kis noteszébe bejegyezni… Nem!

Hogy mennyi időn, órán át tartott a néma küzdelem, a levegő emberfeletti kapkodása, amiből alig jutott valami a tüdőbe, csak Isten tudja, meg a „hogyant” is: de mire elérkezett a virradat, már túl voltam az életveszélyen. Ebből sem csináltam nagy ügyet, mert a nyelvismeret hiánya sem tette lehetővé, és valahogy ez alkalommal is fátyol fedte a tényeket, és ahol annyi „gyerek” van a családban, nem tűnik úgy föl, ha a hallgatag még csöndesebb a szokottnál, vagy sápadtabb és nehezére esik a létét fenntartani, ám ő tudja: „Erősnek, férfinek kell lennem!”

Tudod, Don Eugenio, az a meggyőződés élt bennem, hogy nekem mindent el kell tudni viselnem, hiszen Jézus jegyesének éreztem már magam, és hűen és hősiesen, panaszszó nélkül akartam követni Őt. Így történhetett meg ez az eset is a maga tragikus lefolyásában, mert még ma sem értem, hogyan voltam rá képes, és miért nem rohantam segítségért… Talán más funkcióra nem éreztem erőt, és csak a légzésre kellett minden erőmet és figyelmemet összpontosítani, és ezért?… És valahogy a halál gondolata sem riasztott… Az Ég a tudója. Aznap alig vánszorogtam, de azért elvégeztem a szokásos teendőket.

Most már világosabban kirajzolódik a napokkal előbbi rendkívüli álom jelentősége, és ez még világosabb lesz előttem az évek múlásával.

Azóta az álom óta, amit kisleányként éltem át a misézni induló Úr Jézust várva azon a tavaszi hajnalon, ez utóbbi történések csak fokozzák még lelkemben a vágyat az égi Haza után. És ez utóbbi halálközeli élmény valami olyan gyötrelmeknek lesz az elindítója, ami évtizedekre megpecsételi a sorsomat…

De az áldott Mennyei Atya felhasználja ezt a sok kínt, hogy az mind értékes drágakővé alakuljon át a lelkem, az Egyház és még egy embercsoport javára.

Teljes álmatlanság lép föl nálam, és valami borzasztó halálfélelem, ha nyugovóra térek. Ott lappang a tudatomban, ha gondolok rá, ha nem. Mihelyt lefekszem, olyan erős szívdobogás kezdődik és olyan légszomj, hogy rosszabb még az átélt fuldoklásnál is, mert most félelem kerít hatalmába, pedig lelkileg nem félek… Még évtizedek múlva is pont az elalvás pillanatában lep meg egy szívet elállító félelem, ami miatt aztán teljes virrasztás áll be, avagy elmúlik, és rövid időre elalszom. Miután az alvás nem akar rendeződni, egy este megpróbálok segítséget kérni. Kapok is egy altató tablettát, de az álom méginkább elkerül, sőt valami megnevezhetetlen szorongás, félelem kerít hatalmába. És így múlnak a napok, hetek, majd hónapok; alig sikerül aludnom egy-két órát.

A sötétség fejedelme is gyötör minden formában, de van egy idős, Szibériát megjárt gyóntatónk, akihez lelkem teljes nyíltságával fordulok, valahányszor kételyem támad lelkem állapotát illetően, s az áldott atya megért, és mindig megnyugtat, s így nem alakul ki a lelkemben a beteges kételkedés, mert gyermekien engedelmeskedem. Egyszer egy vallomásom után azt mondta nekem: „Kislányom, magának hivatása van!” És ez örömmel töltött el…

Engedjünk meg egy kis kitérőt. Arról is akarok szólni, hogy én sosem kételkedtem hivatásom valódiságát illetően, mert már akkor Jézusénak éreztem magam, amikor a hivatás gondolata még fel sem merült bennem. A szívemet megérintő szerelem is, annak idején, nem csökkentette ezt a szent valóságot. De biztos vagyok benne, hogy a gonosznak volt rálátása az életemre, a jövőre, és megpróbált beavatkozni. Annyira arcátlanul, rettenetes és elképzelhetetlen módon próbált támadni, amiből azonnal megértettem, hogy tőle származik és nem tőlem, akkor is, ha az érzelmeket érintő fegyvereket vetette latba ellenem.

Három ilyen fontos és arcátlan támadásra emlékszem: egy egészen koraira, talán tizenhét éves lehettem, majd évek múlva egy másikra, ami szintén megdöbbentő volt, de csak kis időre szólt. Majd a belépésem előtti időszakban kezdetét vette az a folyamatos, fegyverszünetet alig ismerő támadás minden fronton, főképp az Istenbe vetett bizalmat és a tisztaságot illetően. De azt soha nem tudta velem elhitetni, hogy esetleg a házasságra volnék hivatva, és nem is tudott megingatni ezen a ponton, csak kínozni volt képes, és képes még ma is a lehető legsátánibb módszerrel és módokon, beleértve a később még bevetett fegyverét: az istenkáromlás, az ellene való fellázadás borzalmas gondolatait…

Annyira kimerítő módon támadott szünet nélkül, hogy alig volt egy-egy tiszta, világos pillanatom és képességem, elmém teljes szabadon történő használatára. El akarta velem hitetni, hogy az az Isten, aki mindezt megengedi, nem lehet Atya, mert nem avatkozik be, nem képes és nem akar cselekedni. De nekem tudomásomra jutott, hogy másokért, mások javára vívom a csatát, miközben az én lelkem fényesedik általa… Elképzelheted, hogy az égi Haza utáni vágyam egyre inkább nőtt, mert ez a földi haza csak tövist és kígyókat termett nekem…

Azt is elmondom, hogy bár iszonyú próbákat éltem át, de az öngyilkosság gondolata sosem kísértett engem. A halál, mint az egyedüli megoldás számba jöhetett, de azt Istentől vártam és várom, és a lehető legnagyobb szeretettel akartam és akarom megélni, ha beköszönt végre hozzám!

Orvosi segítséget is igénybe vettem, de sajnos, csak kis mértékben tudott hatni rám, s csak hosszú évek múlva, s csak annyiban, hogy az alvásomat kissé segítette, de másképpen nem enyhítette kínjaimat.

Egyre jobban megvilágosodik előttem, hogy Isten valami rendkívüli úton akar vezetni engem. Szentlelke megérteti velem, hogy ennyi „kincs” a gyötrelmek drágagyöngye nem veszhet kárba, hogy azt értékesíteni kell. És egy napon megérlelődik bennem az elhatározás, hogy odaadom életemet áldozatul Istennek. Az igaz, hogy egyszer már megtettem, hamarosan a megérkezésünk után, amikor Rendi Anyánk megbetegedett, akinek annyit köszönhettünk, de hamarosan itt hagyta népes családját mindannyiunk, de főleg az én bánatomra. Igen. Csalódottnak éreztem magam! Úgy gondoltam, nem vagyok méltó az áldozatra. Most hát ismét itt a pillanat, és nagylelkűen megújítom fölajánlásomat, de most már kiterjedtebben. Megbeszélem a jó Antal atyával, akivel ugyan ritkán tudunk találkozni, mert magas hivatala gyakran viszi külföldi utakra, és akkor sokáig távol van.

Találkozunk végre, és egy szentgyónás keretében közlöm vele lelkem titkát, s ő igent mond rá. Mondja még, hogy szeretne tanúja lenni az áldozat beteljesedésének…  Én meg nem is sejtem, hogy nem kis Teréz nyomdokain járva érem el az áldozat gyors kifejletét, kis Terézét, akit annyira szeretek, s akinek az életrajzát kicsi gyermekkorom óta ismerem. Ebben is csalódnom kell, mert az én keresztutam hosszú, hosszú lesz… egészen más és mégis kisterézi. Majd meglátjuk…

Hazám!

Elhagytalak, mert jönnöm kellett,
S hogy látlak-e még, nem tudom,
De érted lsten elé állok,
Meghajtva íöldig homlokom:

,,Nézzed e népet, mennyit vérzík,
Hányszor tiporják vad ,,gazok",
S egyre inkább kevesebb lesz,
És csak múlnak a századok!"

Mondd, mért szenved e piciny nép
Annyi embertelen sokat?!
Tán keveset tehozzád hajt,
Míg hűtlenné tesz másokat...

Hisz vértől ázott minden rögje,
s mint Ábel vére felkiátt:
,lsten, Te tégy igazságot:
Bűnhődjön meg, aki magyart bánt!'

Vagy merjem reményleni azt, mi
Szívem tíkon megdobogtatja:
Talán magadnak neveled,
Azért oly nagy áldozatja?,..

Higgyem, hogy kedves néked ez a nép,
Azért üti-veri ostorod?...
S mélységes, fájó sebét egyszer
Önnön kezeddel foldozod?..,

Hogy nagyobbra hívtad másoknál,
És számára babérkoszorút
Ott fenn fonnak angyalkezek,
Hová kereszttel visz csak út?...

Hogy Králynőnk könyörög értünk,
És ha mégoly rosszak is valánk,
Tiéd lesz még Mária népe:
lstván öröke: Ks Hazánk?,..

Uram! Akkor hát verjen ostorod,
Csak néha simogasson kezed,
És végre óleld már szívedre
Sok megfáradt magyar gyermeked!"

Oldal: KENESEY: ÚTBAN ITÁLIA FELÉ I.2.
TÜKÖRÁLTALTALÁNYOS 1KORINTUSI 13,12 - © 2008 - 2024 - tukoraltaltalanyos.hupont.hu

A HuPont.hu-nál a honlap készítés egyszerű. Azzal, hogy regisztrál elkezdődik a készítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat